Danza della volpe

A név sok alvó rókahéj

S a rózsa némi hája:

Habéjbe süppedt holdkaréj,

Rőt szók anémiája…1

2024. augusztus 20., valahol a magyar pusztában harmonika szól

Gyere, álljunk be mi is.

De nem tudom a kólót járni. Azt hiszem, táncolni sem tudok.

Én sem. Nem is számít. Csak fogd a kezem.

Tudtam, hogy a tánc nem fog menni. De minden más igen, és ha minden más igen, az olyan, mintha táncolnánk is, nem?

Olyan is volt, mintha táncoltunk volna. Botladozva, meg-megállva, aztán felvett valamiféle ritmus, vagy a botladozás hozta meg a ritmust, s ha már az van, táncnak is nevezhetjük. Bár nem biztos, hogy szükségszerű mindent valamiképpen elnevezni, ugye?

1986 júniusa, körzeti óvoda, a magyar csoport évzárója, valahol Romániában

A színháztól kölcsönkért székely ruha (ugyanaz, mint egy évvel korábban) szorít derékban. És enyhén kilátszik a fenekem. Nőttem. A tánc egyszerű, mégis elvétem a lépést. Balra valahogy mindig hármat mennék, de ilyenkor beleütközöm a vörös Borbélyba, aki könyökből lök vissza. Folyton elrontjuk a ritmust, de azért mindenki tapsol, könnyesek a szemek. Bolondok a felnőttek. Én csak azt várom, hogy végre vége legyen és futhassak.

1986 szeptembere, művészeti iskola felvételije, ugyanazon országban

Ültem a csizmás, székely harisnyás, fehér inges meg lajbis pulyák között a művészeti iskola folyosóján. Kockás nadrágom, szürke ingem volt, senki sem mondta anyámnak, hogy díszanzugban kell érkezni a felvételire. Fogalmam sem volt, mi történik vagy mi fog történni. Annyit tudtam, egyszer csak be kell menni. Bementünk. Sokan ültek egy asztal mögött, s kicsit csodálkoztak az öltözékemen, legalábbis ezt mondta anyám később. Ekkor még nem tudták, mennyire fognak csodálkozni. Anyám se. Kérték, hogy táncoljak. Nem tudok, mondtam, s kapaszkodtam a székbe. Tátátititá, kopogták az asztalon, tititátáti, kopogtam vissza a kezembe nyomott ceruzával. No, legény, akkor énekelj nekünk legalább valamit, mondta az egyik kopaszodó ember az asztal másik felén. Trei culori cunosc pe lume, Amintind de-un brav popor, énekeltem teljes átéléssel. Ekkor már mindenki csodálkozott, s később anyám is, hogy művészetis lettem.

1987 szeptembere, ugyanaz az ország, tanévnyitó, egy stadion füves részén

A legnagyobb elvtársat várjuk már órák óta, a ritmikus tornacsapat tagjaként tekergetem a testem meg a szalagot, szerintem nem jól csinálom, de azt mondják, nem számít, mert a legnagyobb elvtárs majd a levegőből néz le ránk. Helikopterrel jön. Leszarom a legnagyobb elvtársat, de erről persze hallgatok. Fázom és pisilni kell. És nagy a gyanúm, hogy az elvtárs, ha jön is, nem minket fog meglátogatni.

1988 szilvesztere, lakásunk nagyszobája

Vacsorára virsli volt, meg valami töltött tojások. A virslihez a mustár mellé apám a fél délelőtt tormát reszelt. Estére összegyűltek a vendégek, sokan voltak, beizzították a lemezlejátszót, és szólt a muzsika. Gyaníthatóan nagyanyámék is voltak valahol, mert én így otthon ragadtam apámékkal, nem volt hová lepasszolni a gyereket. A gyerek meg élvezte a felnőttek társaságát. Két dologra emlékszem. Valamikor éjfél felé vagy után, ez már nem annyira fontos, beindult a buli. Táncoltak. Én is táncolni akartam. Emese néni ölbe kapott, és táncoltatott, körbe meg körbe meg körbe. Jól indult a tánc, Emese néni szeretett táncolni, s engem meg szorított a melleire. Azon a szilveszteri éjszakán megértettem valamit a tánc lényegéből. Emese ekkor már teljesen elengedte magát, kicsit néha féltem, hogy kipördülünk, és szabadesésben landolok valahol a parketten, s ezért aztán kapaszkodtam erősen, ahol csak tudtam. No, és akkor most nyeri el méltó helyét a tormás virsli. Mert Emese csak pörgött, körbe meg körbe, én meg hánytam folyamatosan, körbe meg körbe meg körbe.

1989 októbere, a segesvári pályaudvar peronja

Nagyapám vitt ki minket Trabanttal a vonathoz, a csomagtartó meg volt pakolva minden lehetséges bőrönddel meg táskákkal meg pungákkal meg egyebekkel. Előbb apám eltűnt az éjfél utáni ködben, elment megkeresni a helyünket, mert csak és kizárólag oda lehetett ülni, máshová nem, ezt már a jegyvásárláskor elmondták, ne is próbálkozzunk máshová letelepedni, mert leszállítanak. Aztán mikor előkerült, mindenféle csomagokkal felkászálódtunk a fülkébe. Apám még leszállt, Tata ott állt az ablak előtt, s nem tudtam eldönteni akkor (és most sem), hogy örült vagy kurvára ideges volt, hogy elmegyünk. Anyám ott ült velem szemben, az ölében üldögélő húgomat szorongatta, meg kezében az útleveleket. Na, rajta láttam, kurvára ideges. Egyszer csak ismét megpillantottam apámat, többször fordult a Trabant és a vagon között, ekkor jött utoljára, egyetlen kisebb táskával a kezében. Volt valami furcsa, szokatlan a járásában. Nem, nem volt részeg, azt jól ismertem, milyen. Két lépés előre, egy hátra, aztán egy balra, ismét kettő előre, egy hátra. Mit csinál Tátá, kérdeztem anyámtól. Néztük apámat, néztük, mígnem anyám felkacagott: táncol.

1989 szilvesztere, egy kolozsvári tömbház teteje

A házunkat nemrég bontották le, szeptember végén talán. A tömbházlakás, ahová költöztünk, idegen és hideg, lakói nemrég szöktek ki az országból. A fogason még mindig ott lóg a kopott kékróka-gallér, amit már nem vittek magukkal. Lakkozott körmű lábak, üvegszemek hintáznak a huzatban. Magasan vagyunk, de nem szédülök. Nincs még egy hete annak, hogy a legnagyobb elvtársat és nejét lelőtték, mint valami kutyát. A nép, mintha transzba esett volna, mindenki mindekit szeret, gyanús ez nekem. Szilveszter van, és a szomszéd lépcsőház tetején Dumitru Fărcaș tárogatózik, a tömbház népe pedig eufórikus hórát jár, érdekes módon, most nekem is megy, pont úgy lépek, ahogy lépni kell, visz a tömeg magával.

1993 júniusa, évzáró, egy iskola dísztermi színpada

Hihetetlen, hogy azt a rémes bukdácsolást, amit Muresánnal meg Orbánnal leműveltünk a színpadon, modern táncnak nevezi az oktatónk, aki szerintünk egy kéjenc dög. Ezek ketten egészen jól táncolnak, de nekem, azt hiszem, saját néptáncom lesz a továbbiakban. A rókatáncot szeretem, de ezeknek itt fogalmuk sincsen róla. Előadtam az ún. egyéni foglalkozáson, amit az az álszent pszichotanárnő tart, és senki nem érti, mi a devlától egyéni, de mindegy is. Ástam egy kicsi lyukat a füves pályán, ahová összegyűltünk erre az egyéni micsodára. Aztán azt a lyukat körbetekeregtem és körbeugráltam, hol négykézláb, hol kétlábon, a vörös Borbély a ritmusomra tapsolt és teljesen felhevült. A tanárnő a pálya szélén sápadozott, és azt mondta, hogy ez valami primitív dolog, ilyent nem szabad művelni, és hogy ez semmiképpen nem tánc. Szerintem ez eleddig sem cigányt, sem rókát nem látott, a többiről nem is beszélve. Mindenesetre, gebedjen meg. Táncolni egyedül jó. Legalábbis nekem.

1993 októbere, kultúrotthon valahol a Kisküküllő mentén

Csongi, nagyobbik unokatesóm udvarolt egy szomszéd falubeli lánynak, ezért kellett a diszkotékába menni. Én meg náluk voltam, vitt magával. Álltam a sarokban, s tágra nyílt szemekkel fogadtam magamba az eseményt, csatakos fiúk meg lányok mozogtak egymáshoz nagyon közel és nagyon lassan, vagy néha már-már egészen gyorsan. Csongi mondhatott valamit Mihaelának, a szomszéd lánynak, aki megmarkolta a kezem és maga után vonszolt. Ringatott, meg mondott is néha valamit, de nem értettem semmit, zúgott a zene. Csak arra emlékszem, hogy izgultam erősen meg szorított a nadrág. Mihaela egyszer-egyszer hozzám ért. Mire belejöttem volna, ismét megjelent Csongi, mennünk kellett. Ovidiu meg én kísértük Csongit és a barátnőjét a szomszéd falu határáig. Ott kaptunk egy-egy szénaboglyát, és mi ketten Ovidiuval letelepedtünk az egyik tövében, ők egy másiknál. Mit csinálnak ezek ott, miért nem ülnek ide, néztem értetlenkedve Ovidiut. Táncolnak. Mi a francért nem maradtunk a diszkotékában, ha még mindig táncolni akarnak, értetlenkedtem. S közben a boglyák melletti kis dombról egy rókafi nézett bennünket meredten. Értetlenkedett.

1994. év végi iskolai buli, alagsori terem

Kiderül, hogy a tánc és a szex szoros összefüggésben van egymással, sokak megvilágosodnak. Ó, a sok hülye! Nem tudom, miket képzeltek eddig a táncról, hogy az mégis mi? Szexelni még nem szabad, folyton figyel valaki, meg ugye nincs is hol, hát mindenki vadul táncol. Ebben az üzemmódban mindenki tud. Csodálatos, bár vannak néhányan, akikkel soha többet, legszívesebben a torkukat metszeném el. Újfent beírták a lapomba, hogy agresszív vagyok. Szent igaz! Okom is van rá. Én nem tudok táncolni. Pontosabban apámmal tudok, ha behunyom a szemem, képes vagyok követni a lépéseit. A többi, az csak szexpótlék, birkózás, részemről sokszor menekülés. A romantikus összesimulástól hányingerem lesz. Ugyanaz a pszichotanárnő sápadozik ettől is, próbálja kiszedni belőlem, mi vezetett ide engem. Kapja be. Semmi köze hozzá.

1994 tele, kultúrotthon valahol Magyarországon

Lassan én is felfogtam, tánc és szex együtt járnak, avagy együtt is járhatnak, vagy legalábbis lehet összefüggés a kettő között. Beiratkoztam egy tánctanfolyamra. Vagy beírattak. Erre nem emlékszem. A fiúk felálltak egy sorba, szembe velük a lányok, aztán párt választottunk. Persze csak ideiglenesen. Rita fölöttem járt egy évvel, és ő választott engem, nem én őt. Talán ott maradtam volna egyedül, ha nem jön oda hozzám. Tangót, rumbát, jive-ot tanultunk. Tanították. A lépéseket, a testtartást, a bármit. S ugye figyelni kell a ritmust. Mondta a tanár. Vagy tanárnő. A ritmust. Tátátititá. Ez már korábban sem ment. A művészetiben is átkerültem egy idő után a rajz tagozatra, mert minden zenei képzés felesleges volt. Ellenállt a ritmusnak a testem. Úgy önmagában. De aztán valahogy a másik test ritmusa…, na, az legyőzte minden ellenállásomat. Méghogy a férfi vezet. Persze, ezt mondták. De ritka nagy baromság. Vezethet. Kecskét is. Meg autót. A másik test ritmusa elringat, elindít, megállít. Egy-két-há, egy-két-há. Ritát következő nyáron elütötte egy autó. Állítólag a sofőrt elvakította a fény. Egy ideig nem táncoltam.

1995 májusa, egy iskola díszterme

A teljes felső tagozat begyúródott a díszterembe, ahol Tolnáné arról prédikál, hogy a tánc népünk és nemzetünk és megmaradásunk, jövőnk záloga, miegymás. És hogy csak semmi szex, mert ez szent hagyomány, az ősök mozdulatainak továbbvitele, na jó, egy kis erotika van benne, de nem, nem ez a lényeg. Hanem az, hogy be kell állni a néptánccsoportba, és akkor utazhatunk külföldre. Álljon a ménkű, s menjen a rosseb, majd eljutok másképpen. A bőgős mögött foglalok helyet, énekelni hajlandó vagyok, ugrabugrálni nem. Párban semmiképp, legényest meg ugye nekem nem szabad állítólag. Úgy látszik, ez a mi néptáncunk erősen merev szabályokhoz kötött, tehát nem érdekel engem, nem nekem való. A magamét járom, ha úgy hozza a sors. No meg a rókatáncot, csak azért is. Jó az szerelmi csalódásra és bájolásra egyaránt, és senkit sem érdekel, férfi vagy nő rakja a táncot.

Kólót azóta sem tudunk járni.

Csak botladozom, botladozol, botladozunk.

Közös botlásaink ritmusához tartjuk magunkat.

És a rókanév, az rókanév:

Keserves, képtelen szép,

Ahogy pucér valókba tép

A teljes névtelenség.²

Jegyzetek

¹                  részlet Kovács András Ferenc: Rókatánc a tarlón című verséből

²                  részlet Kovács András Ferenc: Rókatánc a tarlón című verséből

‍