Dante halála (Moartea lui Dante) – Részlet

Gy. Szabó Béla: A boldog Dante
Harmadik felvonásElső jelenet.Dante, majd Bepo Dante: (hagyja, hogy a penna kiessen kezéből) Nem találom.. – És hat tercinát kell még megírnom. De vajon lehetséges – vajon eposzom befejezetlenül marad?
Bepo: (belöki a portikuszt takaró paraván ajtaját és belép, mindkét kezében egy-egy égő kandeláberrel) Fény!
Dante: Köszönöm. Éppen rá volt szükségem.
Bepo: (A kandelábereket az asztalra helyezi) Valóban – esteledik igencsak.
Dante: Nem éppen. (Felveszi a pennát és eltekint Bepo jelenlététől)… a Fény! (Szünet, ír.)
„Óh, örök Fény, magadban ülve boldog!”…
Igen: ez a sor működik – végül is – megvan egy és… hiba nélküli: épp az, amire szükségem volt. (Megismétli.)
„Óh, örök Fény, magadban ülve boldog!”
Bepo: Á! A fenséges senior ír megint. Nincs túl jól ez így. Úgy illene, hogy pihenjen. Megmondja majd őmeghajlása, az Apát, aki ugyancsak vesztegelt a mocsárlázas reszketés miatt – lám, jön is, elmondom fiainak, lányának is, aki kíséri, akárcsak asszonyomnak, a méltóságos Hercegnőnek. (A portikusz felé néz, melynek ajtaját nyitva hagyta.) Amikor jöttem a kandeláberekkel, láttam megállni őket a galéria végében – de most jönnek mindannyian. (Miután mind belépnek, Bepo meghajol és távozik.)

Második jelenetDante, Hercegnő, Dante fiai és leánya, Apát Hercegnő: Mennyire örültem, amint fülembe jutott a váratlan változás, ami drága költőm állapotában állt be… (A Hercegnő helyet foglal egy karszéken.)
Apát: Engem is így hagytak el az átkozott hideglelések. Egyik pillanatról a másikra. Dante: (A Hercegnőhöz) Ismerem, Madonna, az érzéseid, szívből köszönöm őket. Mi mást is mondhatnék? Úgy tűnik, hogy a betegség eltűnt, mint egy vad álom. (Dante egyik fia apja székének támlájára támaszkodik. Az Apát leül egy székre az asztal bal sarkán. A másik fiú állva marad néhány lépéssel apja háta mögött, az Apáca valamivel az Apát mögött). Dante lánya: (tekintetét a magasba emelve) Az Isten meghallgatta méltatlan szolgája könyörgéseit. (Elhalad apja mellett és végigsimítja annak homlokát.) Ó! Apám!… Hercegnő: Ám az Isten még ennél is többet adott (mindenkihez), ahogy mindannyian megtudhatták előbb a Frankhonból érkezett futártól – akárcsak attól, aki vele egy időben érkezett – Németföldről… Első fiú: Igen, Hercegnő őfensége, igen, mi is örömhírt hozunk. Provance fejedelmi grófja olvasta műveid – és tárt karokkal vár el udvarába, ahol méltóságos parancsára egy palotával és komoly javadalommal ajándékoz meg, csak hogy mellette és – udvarában maradj. Toulouse, Bordeaux, Nîmes, Avignon, még Párizs is – e hideg és ködös, mégis gyors és szenvedélyes város – azt szeretné, hogy falai közt legyél és téged ünnepeljen… Második fiú: Van egyéb is: Németföld nagyhatalmú császára… Dante: Először is köszönöm őfenségének, a Hercegnőnek, és nektek is gyermekeim. Nagyon megörvendeztettetek vele – dicső hírek nekem –, de ne beszéljetek többet ezekről… (Szünet) Jártam ott: a franciák kedves nép, de az övék az én lelkemtől teljesen elüt. Bármennyire kedvesnek mutatkoztak, közöttük idegen maradtam mindig, és idegen voltam bárhol, ha nem az enyéim vettek körbe. Mit is kereshetnék én most más népek között?… Tudom: hajdanán másként beszéltem… Fiatal voltam!… Ember és ember között nem tettem különbséget, bármely nyelven szólt, bármelyik országban. De eltelt az idő, s a nagy igazság is kiviláglott, megtudtam, hogy csak a szülőföld völgyei, mezői, dombjai szépek. Az ám! Merre nem jártam én, mindenhol volt barátom – igaz barátok, de igen hamar ráeszméltem, hogy lelkem mélyéig ők nem hatoltak, se én az övékben. Hagyjatok olaszként halni meg. Hercegnő: (Felemelkedik, majd letérdel Dante előtt, aki, míg beszélt, felállt a székről és az előtérbe jött. A gyermekek követik példáját. Az Apát az egyik sarokban szemeit törölgeti.) Ó, Dante! A gyermekei: Apa! Dante: Más országokban arannyal borítanának be és szerencsétlennek érezném magam. Mindenkinek csak egy anyja van: aki lelkéből adta lelkünk, aki nekünk a vérét adta… A térdelők, mind: (szaggatott zokogásban) Igen!… Igen… Dante: De mi ez? Hercegnő… (Kezét nyújtja és felemeli. Gyermekeihez.) És ti? (Ugyanaz a mozdulat) Gyermekeim, köszönjétek meg a nevemben… érzéseikben ne sértsétek őket. Ő drága nékem mindenestől – fenséges. De azt hiszem egyebet nektek nem kell mondanom. Igaz? Dante gyermekei: (egyszerre) Szavaidtól nem térünk el… Amit kimondasz: törvény. Dante: Mindhárman méltók vagytok hozzám. (Gyermekeit simogatva.) Hercegnő: A küldötteknek válaszodat én magam adom át. Azt mondom, hogy… Apát: Mindezzel ne törődj. Van nekünk elég csiszolt szavunk… (Elindul kifelé a Hercegnővel.) Dante: (gyermekeihez) De ti is, gyermekim, csatlakozhattok a nemes madonnához. A tengeri fuvallat különösen hűvös és felélénkít. No meg, amikor jöttetek, éppen igyekeztem leírni a verssorokat, melyek… Első fiú: Rendben, apám. Ha óhajtod, megyünk… Dante lánya: Később pedig… (Távoznak. Dante visszaül asztalához, újra pennát vesz kezébe.)

Harmadik jelenetDante, Beatrice Dante: (néhány pillanat múlva elhajítja a pennát és feláll) Hiábavaló. A jó pillanat elmúlt és… nem tudom!… ismét zaklatott vagyok. Mindezen hírek… Gyermekim érkezése… (Elindul a tengerhez vezető árkádok felé.) Beatrice: (megjelenik Dante mellett) Felzaklattak és a hidegrázásod is visszatért. Dante: (fogvacogva) Visszatértek… Azt hittem, túlestem… (A gyertyák lángja jobbra-balra inog a szélfúvásban. Az oszlopok közötti árnyékoló vásznak is rezegnek; az alkóv leengedett függönyei is megmoccannak.) Dante: (újból) Valami izgalom van bennem és a légben. (A tenger felé néz, szemeit tenyerével árnyékolja.) Vihar készül… Milyen felhők közelednek!… Ó! A szél!… Hallod, mint süvít, Beatrice? És micsoda villámok!… De… (Visszatekint a szoba felé.) Félek!… (Fel-le rohangál.) Félek!… Beatrice: (utoléri) Szerelmem – melletted vagyok. Dante: (zavaros tekintettel) Érzem, hogy fekete szárnyak csapkodják vállaim… Csak fekete szárnyak vannak mindenütt! Mi történik? (Egy kivételével a gyertyák kialszanak. Szinte teljes sötétség a színpadon és a színházban. Hallani az üvöltő tengert.) Dante: (újból) Honnan jönnek vajon az üvöltések?… Honnan? Beatrice: A vihar… A tenger üvölt. Dante: És ez a sötétség? Vajon a Pokolban vagyok? Beatrice: A te helyed nem ott van. (Lucifer jelenik meg démon öltözetben, és ugyanakkor a transzparens, ami a paravánt alkotja, egy erős lángtól fénybe borul, eltűnik és megmutatja magát a Pokol: démonokkal és jelenésekkel.) Lucifer: De ott. Gyere! (Karon ragadja és a portikusz felé húzza. Lucifert végig hol zöld, hol vöröslő lángok kísérik. Erős lángok. Zajok. Nyögések. Zene.) Dante: (kitart) Beatrice! A Pokol! Magába húz! Beatrice: (nyakláncáról egy nagy briliánsokkal díszített keresztet vesz le) Vissza, Sátán! Az ő helye nem ott van! (Sátán és a Pokol eltűnik. A kinti szél megenyhül. A Hold előbukkan egy felhő mögül, felvillan az árkádok között. A színt kék és rózsaszín fény lepi el. Dante, mint aki álomból riad fel, végigsimítja homlokát.) Dante: Mi volt ez? (A következő pillanatban az égve maradt gyertyáról meggyújtja a többi gyertyát.) Beatrice: A Pokol legvégső próbálkozása. Vergiliusszal együtt szálltál alá oda, dacolva, ezért bosszúból egy pillanatra felszínre tört, feléd. Újra láttad – de ennyi csak. Hatalma nincsen semmi sem fölötted. Nyugodj meg.

KARÁCSONYI ZSOLT fordítása