Daniela

 Kusztos Juli rajza

‍

Csak egy festett név vagy egy fakereszten,

Daniela, vagy ha szerinted csak Jézus

jó gyerek, akkor még ennyi sem.

Ticket to Ride-ot hallgattál, amikor a BILLÁban

‍

kutyakajás és tisztítószeres polcok közt kopogó

cipőddel verted a ritmust, dúdoltak

buja ajkaid (megragadhatatlan mozdulatlanságban): John

képzetlen, durva, so childish hangját szeretted,

‍

nem az andalító Paulét. Meggyőződésem,

hogy imádtad Lennon prédikációit,

– határozott és bámulatos – nézeteit Krisztusról és az apostolokról,

erőszakellenességről, örömről és jóságról, szerelemről,

‍

és Vietnámról és a CIA-ről és az USA-ról. A rendelőben

nem láttam egyetlen ikont sem, Daniela, és ez

meghatónak tűnt. Annyira törékeny voltál

a klasszikus szabású vadcikória farmerben – Gaiman blueberry

‍

girlje, 50 éves, talán negyvenöt,

még tökéletes állapotban megőrizve,

rendkívül figyelmes a nyomasztó öregekre, a flora piacon és

a temetőben habozó vénasszonyokra,

végül is mindenre, a szórólapokkal és telefonszámokkal

teli folyosón,

‍

és aztán azt mondtad: „meséljen részletesen,

Manasia úr, de engem a tünetek és a táplálkozási

szokásai érdekelnek,” „gondját viselem a hűséges

zsírmájamnak, ő – csak – a kis gebécském,” mondtam, és te,

‍

Daniela, nevettél, miközben a periférikus látásommal

egyetlen ikonocskát sem bírtam felfedezni a falakon.

Három év. Hogy sejtenként csepegj el, egy

visszafordíthatatlan vízórából.

Elsőként az asszisztensek

‍

hagytak el: cinikusak. Meleg testek hideg köpenyek alatt.

A halál még őket is leveri. Az öregasszonyok,

akiket annyira szerettél valami

perverz anyai ösztönnel,

mind más családorvosokhoz vándoroltak,

messze elkerültek, ahogy egyre kisebb, remegő

‍

testtel mentél az utcán, mint sápadt

betű a BILLA piros és sárga neonjai

alatt. Megszületett Estera, igazi

egérkislány, minden nap rám hozta a frászt, de én

bíztam benned,

‍

annyira bíztam, hogy vártam, hogy elmúljon a

a citosztatikus szerek kálváriája, az émelygés és a hányás, hogy visszatérj a sivár

rendelőbe, ahol annyi hely volt: te, Camelia, Estera,

saját kis holdkompunk.

‍

Egy novemberi estén füstölt lazacként mentem haza,

amikor épp tőlünk jöttél ki. Nem bírtad kinyitni a termopán

ajtót. Féltél, Estera jól volt, rendkívül

fürge, segítettem elérni a fiad kocsijához.

‍

Rohamléptékben tűntek el sejtjeid, amikor viszont

láttalak a Transilvania bank pénztáránál.

Elmaradt számláim fizettem, te egy hatalmas

betétet számoltál fel:

teljesem lebénultam, mikor megláttam a lapos kötegeket

‍

remegni a kezedben. Kijöttem az épületből.

Követtelek az obszcén sugárúton,

amíg eltűntél a panel lépcsőházában, a monostori

hiénák menhelyén.

‍

Napok, hetek teltek el. Egy új,

barátságtalan orvosnő giccsekkel és

ikonokkal töltötte meg a rendelőt. Németországban ért a halál,

egy drága és méltatlan kezelés után,

a köpenyek világában,

‍

amiket próbáltál emberivé tenni.

Esténként néha oda nyitottam az újságot, ahol rokonaid

közölték a számlaszámot – lej, euró – és ahová nem

nyitottam ki soha babonából és pánikból.

‍

Adományoztam volna háromszáz lejt neked, akiben biztos vagyok, hogy

sohasem fogadott el csúszópénzt. Olykor rád gondolok és

zsigereim közt turkálok magyarázatért. Rád gondolok,

amikor Lennont hallgatok. Hónapok óta folytatom

‍

a kezelést, és kordában tartom a májnagyobbodást.

Hónapok óta pusztítom a májam, segítenek

az undor, a depresszió és a retkes önbecsülés

láthatatlan varjai.

‍

ANDRÉ FERENC fordítása

‍

Ştefan Manasia: román költő, irodalomkritikus, a kolozsvári Tribuna című román nyelvű irodalmi-művészeti folyóirat szerkesztője. 1977-ben született Piteşti-ben. A kolozsvári BBTE-n szerzett román és angol irodalom- és nyelvtanári szakképesítést 2000-ben. 2008-tól a Thoreau unokaöccse elnevezésű kolozsvári román irodalmi kör alapítótagja. Több verseskötet szerzője.