Dáné Tibor 100: A Tatár-hágó előtere

A könyv előkészületben a Lector kiadónál

HUSZONÖT-HARMINC rózsaszínű levelezőlap, levél és egy befőttkötöző spárgával összefűzött folyóirat paksaméta várt a szobámban. Lajosnak is fénylett a szeme, és négy-öt lapot szorongatott a markában. Legalább három hete felgyülemlett küldemény hevert az asztalomon szép rendben, ahogy Lajos elrendezte. Gyorsan végignéztem, kik írtak.

Elolvastam anyám utolsó levelét. Otthon minden rendben. Öcsém szerencsésen leérettségizett. Hál’istennek, bírta erővel, egészséggel. A többi nem sürgős.

– Na, lássam, mi hír nálatok – nyúltam a Lajos szorongatta lapok felé.

– Jáj, Isten őrizz, hadapró úr, kérem. Tessék csak elolvasni nyugodtan a hadapró úrét. Én tudok várni, kérem szépen.

– Te mióta szoktál visszapofázni, Lajoskám? – vettem el a lapokat derék csicskásomtól. Gyorsan átfutottam a legelsőt, aztán aggodalmas képet vágtam hozzá. – Ülj le, öregem, hogy kibírd, amit hallani fogsz – figyelmeztettem részvéttel. Aztán, mintha a rózsaszín lapról olvasnám, a felesége nevében közöltem, hogy neki, mármint a feleségének, elege van az egész házassági cirkuszból. – „Te Lajos, ha hazajössz, eredj csak ahhoz, akihez eddig is szívesebben jártál, mint haza.” – Felnéztem. Lajos szelíden mosolygott, és csóválta a fejét.

– Az nem lehet, hadapró úr kérem, há’ a hadapró úr ismeri a feleségemet.

– Őt igen. De téged nem…

Lajos szélesen elvigyorodott.

– Engem ismer a feleségem, kérem szépen…

Jó, de gyakorlatlan kezű betűket formált az asszony, a fia zsinórírással, ceruzával halványan megvonalkázott lapra írt. Mind csupa jót. És hozzá az őszinte jókívánságot, hogy mindketten – mert minden lapon engem is megemlítettek – jöjjünk haza minél előbb jó egészségben.

ÉDESANYÁM hosszú, ma már jelentéktelennek tűnő részletektől hemzsegő levelében írta le öcsém érettségi dolgait, a ballagását is. Előttem ott Delatynban teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy még két éve sincs, mikor értem és az osztálytársaimért húzták meg a kollégium harangocskáját. Hogy mi voltunk azok, akik akkori szokás szerint kalappal és sétapálcával kiléptünk az öreg kollégium kapuján a hársak édes illatába bódult Farkas utcába, és rágyújtottunk egy finoman illatozó cigarettára. De már minket valahogy nem lengett körül az a felszabadult, könnyed hangulat, az ifjú melleket majd szétvető boldogság. Csendesebben szívtuk a cigarettánkat. Elmaradtak a kedves szülőknek, hozzátartozóknak és persze a leánykáknak szóló legénykedő fel-felröhintések is.

Pedig én, mint az önképzőkör azesztendei elnöke, odabent a „kis kúrián” a szokásos frázisokat el nem spórolva, hibátlanul elzengtem a búcsúbeszédemet. Utána Gönczi László igazgató urunkra került a sor, de válaszbeszédének úgy a közepe táján elcsuklott a hangja. És nem tudta folytatni. Ő maga az első világháború veteránja volt. És mi, akik vele szemben álltunk, a második világégés immáron besorozott újoncai… Mikor végignézett rajtunk, mögöttünk talán ott láthatta felsorakozni az árnyakat is, az elhullott bajtársakat. De ha az árnyakat nem is látta, pillantását el nem kerülhette az a Pro patria feliratú zord, szürke kőtábla, amely felsorakozott osztályunk mögött a falba építve Apáczai kollégiumának első világháborús hősi halottjaira emlékeztetett. A férfizokogásba fulladt igazgatói beszéd után ugrott elő a rövidnadrágos, sötétkék ünneplőbe bújtatott, fehér térdzoknis fika (első gimnazista), fején a kollégiumunk címerével díszített Bocskai-sapkával és egy kéve kék nefelejcscsokorral a karján. A kalapos, sétapálcás maturandusoknak szálanként osztogatta a virágot, és hangosan – ahogy otthon az anyuka megtanította, s ahogy az osztályfőnöke a lelkére kötötte –, üde gyermekhangon kiáltotta: „Ne felejts minket soha!” „Ne felejts minket soha!” A maradék szálakat beszórta az első sorokban bámészkodó kisdiákok, leánykák, szülők közé: „Ti se felejtsétek el őket soha!”

De a kis fika már nem tudta megmenteni a helyzetet. Nekünk a szokáshoz híven oda kellett volna mennünk a tanárainkhoz, hogy egyenként is lekezeljünk velük. De inkább megindultunk a kijárat felé. Öreg, púpos pedellusunkat, Marci bácsit megzavarta a hirtelenjében kerekedett menetrendváltozás, s így csak akkor rázta meg a kisharangot, mikor mi a boltíves kijárat alatt ballagtunk kifelé lehajtott fejjel, mert egymás előtt is restelltük a szemünk csillogását.

Hiába, veterán katonák és besorozott újoncok könnyes szemmel nem rázhatják egymás kezét egy olyan világban, amikor már a pendelyes fiúcskára is rámordultak, ha eltörött a mécses, hogy „fiú nem sír”, vagy „nem vagy fehérnép, ne sírj!” Vidám integetések, kalaplengetések helyett mi bizony csendben gomolyogtunk ki a boltívek alatt, és hallgattuk a búcsúztató harangocska szavát. Ott, Delatynban még nem sejthettem, hogy ötöt közülünk örökre elbúcsúztatott „a kis kúria” csengettyűje. Hogy minket öt, nyomtalanul a tájba vesző halmocska emlékeztet majd az áldozatra, amit a mi osztályunk hozott.

Csak a fiatal tanáraink jöttek ki utánunk a hársak alá. Az öregebbek gondolataikba merülve, zsakettesen, ferencjóskásan, csíkos szürke nadrágosan, kemény gallérosan, egyik-másik colival a fején, elöl az igazgató urunkkal megindultak befelé, az új épületbe, át a nagy udvaron, az öreg templom mellett be a tanári szobába. Mi pedig fiatal tanárainkkal a virágzó hársak alatt szívtuk a cigarettáinkat, és reméltük, nem látszik meg a szemünkön, hogy – búcsúzunk.

Édesanyám leveléből egy sivárabb, főleg pedig gondterheltebb ballagás képe bontakozott ki. A diákokat már március végével szélnek eresztették. Úgyszólván csak a ballagók hozzátartozói vettek részt a hagyományos búcsúzáson, és nem egy kis fika, hanem egy hamarjában előkerített harmadikos osztotta ki a nefelejcseket. Szegény öcsém, gondoltam a levél olvasásakor, fő, hogy megvan az érettségije. Immáron nyugodtan visszafekhet a gipszágyába. Az orvosok – igaznak bizonyuló – véleménye szerint a gyógyulás jó reményével.

***

SZENTSÉGES ATYAÚRISTEN! – ránk szakadt az égbolt! Olyan tébolyító robajlást eladdig elképzelni sem tudtam, mint amilyen akkor elkezdődött, és tartott négy órán keresztül szakadatlanul. Felültem a fekhelyemen.

– Állj! – próbáltam hasztalan túlordítani a dübörgést. Csak intettem az embereknek, hogy maradjanak veszteg. Nincs hova futni! Átvillant az agyamon, biztosabb menedék ennél a fedett bunkernél nincs. Odakint hajnali szürkület derengett a tájon. Idebent megmerevedett mindenki. A rémületben, amelyet a hangorkán váltott ki, hirtelen arra gondoltam, nem ágyúval veretnek. A tüzérségi becsapódások nyomán remeg a föld. Azt itt bent a bunkerben is éreznénk. Olyan pergőtűz, amilyenekről az első világháború elbeszélői szólnak, nem lehet. De akkor mi?

Felkeltem, s bár torkomban dobogott a szívem, s remegtem, mint a nyárfalevél, négykézláb kibújtam a bunker alacsony bejáratán. Az embereknek hiába kiáltottam volna, csak intettem, maradjanak a helyükön. Gondoltam, felszaladok a harcálláspont melletti hegygerincre, hadd lássam, mi van odalent az arcvonalban. Azonban legnagyobb megdöbbenésemre a feketén-fehéren gomolygó pokolból szakadatlan robajlással fel-felcsapó lángnyelvek nem az első vonalakat, hanem hátul, az ezredparancsnokság mögötti területeket pusztították. A Kesetov patak völgyét, a velünk szembeni hegyoldalt és minden bizonnyal a hegy túlsó felét verették a ruszkik. A Kesetov patak völgyében a 26. gyalogezred fogatolt vonata, szerény kis gépkocsiparkja telepedett. Azon túl, a szemben lévő hegy másik oldalán, a Sloboda Rungurska felőli patak mentén a hadosztály lovai, járművei állomásoztak. Persze a tábori konyhák sora is a Kesetov völgyében rendezkedett be. Május 16-án – ez egy keddi napon volt –, ott elöl, a minden bizonnyal megrökönyödve fülelő századok aznap leshették a reggeli feketekávéjukat s mellé a szalonnát, túrót vagy a marmeládot. Hátul, a konyhák környékén nincs mód megfőzni és kiporciózni a früstököt. Ahogy a helyzet kinézett, az első vonalbeliek még ebédre is csak éhkoppot nyelhettek. Persze ilyesmire csak később gondoltam. Mikor már kezdtük megszokni a szemünk előtt tomboló poklot, és arra is rájöttünk, hogy nem mi vagyunk a szórásban.

Le a szoros felé egy vízmosás vezetett. Ez volt az odavezető rövidebb út. Tegnap én nem ezt a rövidítést használtam, hanem a kies hegy gerincén kapaszkodtam fel. Hirtelen két gyalogos bukkant ki a vízmosásból. Fejvesztett rémületükben egyenesen a tűzbe rohantak volna. Kiugrottam az árokból. Az egyiknek elkaptam a karját, a másiknak a zubbonyát.

– Az anyátok mindenit, marhák! – ordítottam magamból kikelve, és az árokba akartam rántani mindkettőt. De csak az egyiket sikerült. A másik elrohant, mint az eszeveszett. Hiába kiáltottam volna utána, hiszen még a tulajdon hangomat sem hallottam a szakadatlan robajlásban.

VAGY HÚSZ ESZTENDŐ MÚLVA már a feleségemmel és a gyermekeimmel „Herbákfalván” a saját házamban laktam. „Herbákfalva” családi házakból álló kis lakótelep Kolozsvár déli felén, a Tordai út és a Házsongárdi temető között. Kolozsvár legrészletesebb térképén is hiába keresnénk „Herbákfalvát”. Ezt a nevet csak úgy az ott lakók ragasztották a minifertályra. A többhektáros gyümölcsöst 1952-ben felparcellázták, és nagyrészt a Herbák János nevét viselő bőr- és cipőgyár munkásai között osztották szét, de jutott belőle bőven más gyárak, munkahelyek dolgozóinak is. Néhány mérnök, tanár, íróféle ember is kapott egy-egy telkecskét, ha nagyobbacska családi ház felhúzására vállalkozott. Egyébként leginkább csak szoba-konyhás kis munkáslakások épültek a telepen. Mivel sokáig a közművesítése ugyancsak hiányos volt, és az utcái gidres-gödrös elhanyagoltság állapotában leledzettek, az itt lakók falunak degradálták a lakótelepet.

Egy szép napon egyik alsó utcai szomszédom, akit csak éppen annyira ismertem, hogy ha találkoztunk, köszöntünk egymásnak, megállított. Akkoriban voltak olyan témakörök, amikről csak négyszemközt és halkabbra fogott hangon dumálgattunk, pláne az utcasarkon. A szomszéd is bizalmasan duruzsolta a fülembe:

– A Spinen elfelejtettem bemutatkozni, hadapród úr.

Értetlenül néztem a nagydarab, tagbaszakadt emberre.

– Baranyi vagyok. Kőműves. Engem rántott be a hadapród úr maga mellé az árokba. Mikor az a nagy Sztálin-orgonatűz volt Kolomea előtt.

– Nahát – tátottam el a számat. – Megismert?

– Azelőtt is láttam az utcán, de hogy a hadapród úr nem ismert rám, hát… – és Baranyi megvonta a vállát. – Most, hogy szomszédok lettünk, gondoltam, egyszer mégiscsak megszólítom…

Persze, hogy megszorongattuk egymás kezét, és persze hogy én is megörültem a hirtelen támadt ismeretségnek.

– Hadapród úr azzal is szokott találkozni, aki továbbfutott.

– Csak nem?

– De. Ő a félkarú villanyóra-leolvasó és díjbeszedő. A Spinen hagyta a jobb karját. Ha ő is megállt volna, akkor…

Valósággal lestem, hogy találkozzam a „villanyórással”. Sikerült is.

– Baranyi mondta, hogy emlékszik rám.

Az ember a haja tövéig elvörösödött.

– Hát igen…

– Nem baj – néztem a zsebébe dugott zakója ujjára. – Jó, hogy az élete megmaradt.

– Úgy tetszik gondolni, hogy olyan jó? Műszerész voltam, kérem! S mi lett belőlem?

Gyorsan kifizettem a számlát. Visszaadott akkurátusan. Borravalót restelltem adni. Aztán, Isten tudja, miért, kerültem a vele való találkozást. Nem is láttam soha többé, csak még egyszer messziről, a túlsó oldalon egy másik utcában.

AZ EZREDPARANCSNOKSÁG FELŐL egy híradó szökellt előregörnyedve a bunkerünk felé. Pár lépésre Böszörményi ezredes úr a segédtisztjével, egy századossal és két katonával rohant a harcálláspontjára. A híradóbunkert a gerinc felől kerülték el.

– Hadapród úr, alázatosan… – esett be az árokba a katona –, nincs összeköttetés! Járőr kellene…

Az irgalmatlan dörejben inkább csak kitaláltam, mint hallottam, amit a katona mondott, miközben izgatottan arrafelé mutogatott, amerre a vezetékeink voltak kifeszítve. Akkor már Lakatos tizedes is mellettem termett.

– Maga maradjon! – ordítottam a fülébe. – Jelentse az ezredes úrnak, hogy a járőr kiment. Én vezetem. Három honvéd, két dob! – üvöltöttem be a bunkerbe, és az ujjaimmal is mutogattam a katonákra s a kábeldobokra.

Ment minden, mint a karikacsapás, pedig közben reszkettem, remegtem, alig tudtam úrrá lenni magamon. A szakadatlan pokoli robajlás, úgy éreztem, megőrjít. Tettem szinte gondolkodás nélkül, amit a kiképzés tizenhét hónapjában belém sulykoltak. A fiúk úgyszintén. De amiért reflexszerűen cselekedtem, azért átgondoltam a szükségszerű teendőket is. Mégis szinte feleslegesen ellenőriztem, hogy a két bunker között hibátlan-e a kapcsolat. A parancsnoki fedezéktől a völgy felé a hegyoldalban kezdtük el keresni a szakadás helyét.

Meggörnyedve szökelltünk a vezeték nyomvonalán. Egy horpadásban meglapultunk, és mindkét vezetékszáron beszóltunk. A vonal „élt”. Miközben a szerszámtáskás híradó szigetelőszalagot tekert a megsebzett vezetékre, irtózattal bámultunk a völgy felé. Az egész füst borította táj leírhatatlanul robajlott. Váratlanul egy sorozat tőlünk vagy negyven lépésre esett le. A nyomában maradt füst mindent elborított. Átláthatatlan sötétség vett körül és egy olyan bűz, amelynek finom, kellemes illatpárját akkor szippantottam utoljára, amikor édesanyám a télire eltett paradicsomos üvegeit leszurkozta, vagy amikor a nyári szellő távoli utcákból az aszfaltozók bitumenes kazánjából áradó szagot elhozta a Sétatér gesztenyefái alá, esetleg nagyanyám filagóriájában, ahol rózsa- és violaillatos kertünkben nyaranta olvasgatni szoktam.

De minden nem helyénvaló ábrándozáson túl az bizonyos volt, hogy amíg a ruszkik abba nem hagyják az orgonázást, mi itt semmit meg nem javíthatunk, mert a becsapódó sorozatok minden vezetéket ripityomra szabdalnak. Nem hullottak mindenüvé egyszerre. Rendre-szerre, hol ide, hol oda harminc-ötven akna egyszerre. És nem lehetett kiszámítani, hogy a mintegy másfél négyzetkilométeres területen mikor hova csapódik be egy-egy sorozat. De nyolc-tíz percen belül a tűz alá vett felületnek minden része újra meg újra megkapta a magáét.

Szóval jellegzetes sorozatvető tűz zúdult az arcvonalunk mögötti területre. Az elképesztő következményeket az okozta, hogy mi akkor ismerkedtünk meg ezzel az idegtépő harci eszközzel. Sem lelkileg, sem a harcászati védekezés szempontjából nem voltunk felkészítve rá. A sorozatvető egyszerre tíz-tizenkét meredek röppályájú aknát vetett célba, és nagyon rövid időn belül újra lehetett „tölteni”. Nincs csöve, amely átmelegedne. A sínekre kell vetni a következő sorozatot, és már lehet ismételni, csak legyen hozzá elegendő lőszer. A ruszkiknak volt bőven, mert hajnali fél négytől fél nyolcig szakadatlanul verették a mögöttes területeinket.

Egyébként, mint minden akna, a sorozatvetők lövedéke is a lövedék orrába helyezett csapószeg érintésére azonnal robbant. Szórta a szilánkot alacsonyan a föld felett nagy mennyiségben. A csapószeg annyira érzékeny beállítású volt, hogy a lövedék gyakran a fák ágain robbant. A becsapódás helyén tenyérnyi, alig arasznyi mély krátert vágott. Akár egy parasztház is megvédte az embert, mert még a tetőnek is csak egy részét vitte el a robbanás. A fedett lövészárok teljes védelmet nyújtott. Annak hiányában minél jobban a földhöz kellett lapulni, minden terephajlatot ki kellett használni, mert – amint már írtam – a szilánkok nagyon alacsonyan szórtak. És persze bírni kellett idegekkel az észveszejtő robajlást is. Aránytalan erkölcsi és anyagi veszteségeink oka felkészületlenségünk volt. Hadosztályunk történetében ez volt az első, de nem az utolsó „katyusatámadás”, mert a ruszkik katyusának becézték a sorozatvetőiket. De a későbbi támadások még akkor sem okoztak pánikot, ha gyengébben fedett állásokban vagy éppen mozgás közben érték hadosztályunk valamelyik egységét.

A VEZETÉKES ÖSSZEKÖTTETÉST azonnal és mindenáron helyreállítani alapvető híradó-kötelesség. Viszont ha megpróbálnék belemenni az előttem tomboló pokolba, teljesen feleslegesen kockáztatnám az embereim és a magam egészségét és életét. Egyedül mégsem mertem vállalni a felelősséget. Intettem az embereimnek, hogy lapuljanak meg a horpadásban, és meggörnyedve visszarohantam a harcálláspont felé. Sejtettem, hogy az ezredes urat még ott találom. Ott is állt a hegyélen. Háta mögött az észveszejtő robajjal Kolomea irányába látcsövezett, és éppen mutogatott valamit, amikor hozzá értem.

Nem könnyen, de végül is megértette, amit jelentettem, hogy teljes képtelenség a vezeték kijavítása. Még ötven métert sem húznánk ki, a légnyomás máris ripityomra vagdalná a kijavított szakaszt. Feleslegesen kockáztatnánk. Az ezredes úr legyintett, és lemutatott az állások felé:

– Látod? Nem támadnak. Csak megfingatnak egy kicsit. Amíg nem hagyják abba, maradjatok veszteg a telefonnal… – Persze ő mondhatott telefont is a távbeszélő helyett, mert ő ezredes volt. De távcsövem nekem is volt. Nem a kincstár adta. A cserkészfelszerelésemből vettem magamhoz. Azzal néztem Kolomea felé. Csak valahol Peczenicyn környékén észleltem két szekeret az országúton. Azon kívül semmi mozgás.

A mi frontszakaszunkon valami kaiserliche und königliche beamteri erényeket csillogtató csinovnyik lehetett a szovjet parancsnok. Este huszonegy órától huszonhárom óráig szólt a bömbölde, hajnalban három óra harminc perckor elreccsent az első aknabecsapódás. Aztán fél nyolcig hol ide, hol oda megérkezett egy-egy ajándékcsomag. Fél nyolctól nyugodtan lehetett reggelizni. Napközben legfennebb a mi tüzéreink lövöldözték el a napi fejadagjukat vagy „lőtték be magukat” az ellenséges tereppontokba.

A Sztálin-orgonatüzet is pontosan fél négykor kezdték el, és hajszálra fél nyolckor hagyták abba. A feketén, fehéren, szürkén gomolygó, szurkos bűzű lőporfüstben hirtelen reánk szakadó néma csend mindnyájunk számára a valószerűtlenség érzetét nyújtotta. Hitetlenül néztünk egymásra. Emlékszem, legelőször arra gondoltam, vajon miért nem menekült senki a völgyből fel az ezredparancsnokság felé? Persze, mert hátul azt hitték, milyen pokol tombolhat az első vonalakban, ha a mögöttes területekre ilyen tűzzivatar szakadt. Nyilván még hátrább, a gyalogsági parancsnokságon és a hadosztálynál is így ítélik meg a helyzetet. Hiszen az ezredparancsnok a beméréstől tartva rádiószünetet rendelt el! Azonnal helyre kell állítanom a vezetékes összeköttetést! Töredelmesen bevallom, e felismerés ellenére még jó tíz percnyit lapítottunk. Hátha a ruszkik újrakezdik a táncoltatást. Közben ellenőrző felhívás címén beszóltam az ezredparancsnokságra Lakatos tizedesnek, átnéztem a dobokat, a szerszámtáskát, szóval húztam az időt, de az emberek sem égtek a vágytól, hogy már induljunk végre.

EGY SZERENCSÉTLEN LÓ volt az első élőlény, „akivel” még a fák között találkoztunk. Lentről, távolabbról már hallatszott az emberek mozgolódása, kiáltozása. Itt úgy állt remegve a szegény pára, hogy még mozdulni sem mert, mikor feléje mentünk. De rémülten hátracsapta a fülét és felhorkant. Mégis hagyta, hogy a kötőfékén lógó kötéldarabbal egy vékonyabb fatörzshöz kötözzük. Arra lennebb majd szólunk valakinek, hogy vigyék el innen.

Fokozatosan bontakozott ki a Sztálin-orgona okozta infernális felfordulás. Nyilván az embereket hajnali álmukban érte az égszakadás, földindulás. Ki elkezdett ész nélkül rohangászni, ki ösztönösen lelapult a földre, és el sem tudom képzelni, hogyan, kihúzta élete talán leghosszabb négy óráját. Mikor egyik pillanatról a másikra rájuk szakadt a süket csend, csak akkor kezdett beléjük visszatérni a lélek, s azzal együtt a katona is. A szűk völgyben igyekezett ki-ki megtalálni a helyet, ahonnan a vak rémület pillanatában felugrott, és felszerelését, ruháját elhagyva, maga sem tudta hova, elrohant.

Sok volt a véres, kötözésre szoruló ember. Nem csak az egészségügyi tisztesek kötözték a szilánkok megvérezte embereket. Egymást is kötözték a bajtársak. Tőlünk nem messze két inges-gatyás holttestet takartak le szilánk szaggatta sátorlappal. Az egyik halott gatyára felrántott szeges talpú bakancsa kilátszott a terepszín szemfedő alól. Kissé már megkopva, de előírásosan mind a harminckét szeg, mint harminckét ezüst csillag fénylett a talpán. Gyakorlott szemnek elég egy futó pillantás, hogy észrevegye, ha akár csak egy híja is van a harminckettőnek. Annyi laktanyai őrszolgálat után, amennyi egy hadapród mögött állt, e téren teljesen kizárt volt bárminemű tévedés. Hiszen a laktanya-őrségnek kötelessége volt ellenőriznie, hogy a kimenőre igyekvő honvédegyén bakancsán van-e hiánya az előírásos alakzatban felvert szegelésnek. A szegelés alakzata pedig Soprontól Zágonig minden bakancsos fegyvernemnél teljesen azonos volt.

És ott volt a sok szilánk sebezte, nyihogó vagy csak reszketve álló, avagy veszett rémülettel az emberek közt vágtázó, a hegyoldalban a fák közé vagy onnan kirobogó, farkát furán felgörbítő, lobogó sörényű ló. Hiába maradt abba immár közel fél órája a pokoli robajlás, az állatok egy része nehezen csendesedett le. Kereste vagy éppen vadul elkerülte az ember közelségét. Jó néhány lovunk sebesülten hánykolódott és olyan furán nyihogott, ahogyan én sem azelőtt, sem azóta nem hallottam lovat fel-felnyeríteni. Mások féloldalasan, mint valami kutyák feküdtek. Egyszer-egyszer felemelték a fejüket, vagy egyet-egyet rúgkapálva jelezték, hogy még van bennük élet. Különben dögnek látszottak, ahogy elnyúlva feküdtek a füvön vagy a fák alatti avaron.

Az őrült pánikban az emberek elhányták vagy elhagyták a puskájukat, fel se csatolták a derékszíjukat. Ott álltak puska, lőfegyver, szurony, azaz oldalfegyver nélkül. A tisztek, altisztek és szakaszvezetők hajkurászták az embereiket, hogy kerítsék elő a fegyvereiket. Több helyen a csoportokban már összeverődött katonákat, ha nem volt fegyverük, elzavarták, hogy kerítsék elő a puskájukat, szuronyukat, s amíg fel nem fegyverkeztek, vissza ne jöjjön egy se. Máshol a fegyvereiket keresgélő embereket összeterelték, hogy előbb álljanak össze, aztán majd előkerítik, amit elszórtak. Persze ahogy telt az idő, egyre kevesebb katona ácsorgott fegyvertelenül, de akinek még hiányzott a puskája, szuronya, mind bajosabban talált magának egy másikat.

Az ilyenfajta felfegyverkezés nem reggeli áhítat. Az őrmester és szakaszvezető urakat a nagy ijedtség sem tette lelki atyákká. Ha nem akadt volna sürgősebb teendőm, minden bizonnyal a katonás kiszólások szép gyűjteményét írhattam volna össze. Talán mert a szorongattatások órájában a sarzsikon is meglátszott, hogy éppen úgy be voltak gazolva, mint sima parolis alárendeltjeik, zavarukat is leplezendő, az átlagosnál is színesebben fejezték ki magukat. Vérző emberek közül kiválogatni, hogy ki maradjon „a kis karcolásával” a csapatnál, és ki mehessen a szorosba a kötözőhelyre, bizony nem gyerekjáték. Lovat, hámot, országos járművet előállítani a súlyos sebesültek részére szinte emberfeletti feladatnak tűnt. Pedig a rendszerint erősen vérző embereket sürgősen el kellett szállítani. Vérátömlesztés, infúzió ismeretlen fogalmak voltak. Minden csepp elvesztett vér élet vagy halál kérdése lehetett. Nem csoda, ha a tisztek és altisztek bajusza alól szakadatlanul zengett az abriktoló litánia.

Ha estére a Kesetov patak völgyében mégis helyreállt a tábori rend, az bizony a gatyába rázás mestereinek, a szakaszvezető és őrmester uraknak a remekműve volt. És persze a belátásé is: ha már idekeveredtünk, szembe kell fordulni a veszéllyel, mert elfutni előle úgysem lehet.

‍