.svg)
néma éjszakán rabolta el a faun khloé bársonypuha szívét. éjfélkor indult el, és egyenként lehalászta a csillagokat az égboltról, hogy fényük ne fedje fel arcát. üvegcsébe zárta és szőlőlevélből szőtt inge alá rejtette őket, és a csillagok ijedten csörömpöltek a melle alatt, ki ez az erdőszakállú, loncsos bestia, eressz el bennünket, te ragacsos kezű! de a faun felmordult, és hangjára megzörrentek a tölgylevelek, hallgassatok, különben a föld gyomrába vetlek!
macskaként ólálkodott calais és khloé udvarában, messzire elkerülte a dombon nyugvó fényes szőrű bikát, és benyitott a házba és átlépte a küszöböt, piszkos patája koppant a padlón. nem ébredtek fel rá, calais istennővel álmodott, khloét pedig kifárasztotta a féktelen szerelmeskedés, hamarosan velem szerelmeskedsz majd, nevetett a faun, az én szakállamat túrod majd csendes áhítattal. és odaállt calais és khloé fehér ágya fölé, és kihúzta övéből szőlőnyeső kését. pislogott a rozsdás acél a csillagok fényében, de azok nem mertek szólni, mert féltek a föld gyomrától. a faun akkor belemártotta a kést khloé szép mellébe, és felnyitotta tündöklő-fehér húsát, lassan, hogy fel ne riadjon rá. benyúlt a résen, karmos ujja matatott, és kihúzta khloé fényes-síkos szívét, és szájtátva csodálta. betakargatta aztán a vérfoltos lepedővel, aludj csak, kedvesem, holnap már az én ágyamat fűtöd. ezután visszamászott oda, ahonnan jött, borús-zöld barlangfészkébe.
calais csípős borszagra ébredt, és amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy khloé már felkelt mellőle, és az éjjel vérével áztatta lepedőjüket. megmosta magát a dézsában, és kiment az udvarra, hogy megkeresse khloét, a falu legszebb lányát, akinek olyan édes volt az ajka, mint az érett füge. amikor meglátta, földbe gyökerezett, mert khloé fölött szürke felhők gyűltek, lábujjai között megfagyott a harmat. a ház mögött állt, és fát hasogatott, forgott a kezében a balta, ropogtak a rönkök. calais meg akarta csókolni, füge helyett fügét reggelizni, de khloé ránézett, és a tekintete lehűtötte, zúzmarát szirmoztatok a szemöldöködön. mi lelt téged, kérdezte calais mérgesen, gyere ide hozzám és melegíts fel, de khloé csak a fejét rázta, a csókoknak vége, többé már nem szeretlek téged. azzal széthúzta a ruháját, és calais látta, hogy meztelen melle fölött éktelen lyuk tátong, mély, mint a hegy-gyökér és széles, mint a szél útja. a bordák közé nézett, de semmit sem látott, minden sötét volt bent, sötét és borbűzös, és akkor calais rájött, hogy a faun volt a tolvaj, ő lopta el khloé napsápító szívét. kivette hát a baltát khloé kezéből, és útnak indult ölni, most és soha többet.
a faun a hegy túloldalán lakott, calais tudta jól, hiszen onnan szokta hallani részeg rikácsolását. sziklákra mászott fel, bogáncsos berkeken gázolt át, mindig csak a patanyomokat követte meg azt a csípős borszagot, józan pillanatom egy sincs már ebben az életben. a csillagtalan éj elmúltával szőlőskertbe ért, sárga és kék gyöngyök csüngtek a karókról, a vörös homokban indák tekeregtek. calais áttört a nagy levelek között, bokáig süllyedt a sűrű kacsok közé, és szüntelenül hessegette a darazsakat, eredjetek innen, vad isten szolgái. a nehéz szőlőfürtök elé hajlottak és csillogtak a napfényben, csábítón, mint khloé fügeajka, de calais félresöpörte őket, mert tudta, ha egyszer is enged nekik, árokban ébred majd, borzas bódulatban.
a szőlőföld közepén végre elérte a faun barlangját. sziklafalán levelek kúsztak, szája előtt zsíros birkák legelésztek, és itt már olyan erős volt a borszag, hogy calais elhányta magát. megtörölte a száját és elindult a barlangba, elérkeztem érted, vendég tör gazdára.
a sziklába vájt járat hosszan tekergett, calais először azt hitte, talán nem is a faun fészkét találta meg, hanem az alsó világ kapuját. a padlón tócsákban állt a vörös must, és amikor belenézett egybe, tükörképe helyett a bódulat örömeit látta. legvégül kerek kamrába jutott, ahol félhomály fojtogatott. a szoba közepén ügyetlenül tákolt tölgyfaasztal állt, az asztalon üvegek és kupák és egy ronggyal takart tárgy, az pislákolt csak, mint benne a bátorság. a padlót tobozból és csontokból szőtt vastag szőnyeg fedte, a szélén zsáknyoszolya bűzölgött, a falak mentén polcok roskadoztak. calais végignézett a halomba rakott nimfakoponyákon, mézesbödönökön és díszes pánsípokon és a szemközt sorakozó sok-sok üvegen. az üvegekben mind szívek reszkettek: nagy és sötét állatszívek és asszonyok szívei, kedvesek, mint a nyár és szomorúak, mint a fiatal özvegyek. az egész kamra a dobogásuktól visszhangzott, dörgött és zúgott a vér, ketrecbe zárt tenger.
calais az asztalhoz lépett, és lerántotta a rongyot a fényről, hogy jobban lássa a szíveket. a rongy alatt apró üvegcse volt, az üvegcsében csillagok csörögtek, szabadíts ki, calais, hadd térjünk vissza nővérünkhöz az égre! de calais megrázta a fejét, először segítsetek nekem megtalálni khloé szívét. a kamrát fehér ragyogás töltötte meg, az árnyak eliszkoltak, és csak ekkor vette észre a faunt, aki mindvégig a zsáknyoszolyán ült és vigyorgott, sárga fogsorában meglátta a tükörképét. iszonyú állat volt, erdei fenevad, fekete homlokán hegyes szarvkorona. a falnak vetette a hátát, mellén seb sötétlett.
ne bánts, calais, nézett rá a faun, vidd csak el magaddal khloé tiszta szívét. félek a baltádtól. calais sóhajtott, könnyebb lett a melle, ölni jöttem ugyan, mégsem mocskolom be ma vérrel a lelkem. melyik az övé, mutatott a polcok felé tanácstalanul, suttogtak a szívek, zúgott a nagy kamra. hát nem ismered fel, nézett rá csodálkozva a faun, khloé fényes szíve száz között is ragyog! calais zavartan a fal felé fordult, hát persze, hogy felismerem, hazudta, holott csak khloé ajkát ismerte, a szívéről nem sokat tudott. közelebb lépett a polchoz, végignézett a sokféle szíven, és azt kereste, amely száz között is ragyog. egyből virágok sarjadtak, egyet méhek dongtak körbe, egyből tüskék meredeztek, egy tejfehérre fakult, egy tollakat növesztett, egy ki volt fordítva, egyben ketten laktak, egy pedig szőrös volt, húsát hangyák rágták. melyik khloé szíve, kérdezte suttogva a csillagoktól, és a csillagok azt zúgták-bongták, az ott, a polc szélén! calais ránézett, és megrázta a fejét, ne hazudjatok, ez nem lehet az én kedves khloém szíve. sima szív volt, ékkőként csillogó, de amikor calais belenézett, nem látta benne magát. hol van az arcom, kérdezte a csillagoktól, hol van a nevem, ha ez itt khloé szíve?
calais fel-alá járkált, és a lapos orrú faun csendben figyelte. hát nem ismered fel, kérdezte újra, és a hangjában színlelt döbbenet recsegett. dehogynem ismerem, hazudta calais, ezer közül is ki tudnám választani. azzal leemelt a polcról egy nagy, vörös szívet, billentyűi halk pásztoréneket játszottak, jobb pitvarában szerelem, a balban bánat lakott. amikor kivette, gyapjúként simult ujjai közé, és a vérben meglátta saját tükörképét, ez itt khloé szíve, arcomat hordozza.
és nem is törődött már a faunnal, elhagyta a barlangot, áttört a sűrű szőlőn, és hazaszaladt khloéhoz, aki körül már egészen meghűlt minden: az udvarban északi szél süvített, a házat dér kaparta, a kútvíz bőrt növesztett, a fényes szőrű bika elszökött a hideg elől. khloé az asztalnál ült, calais letelepedett mellé, és lerakta elé a szívet és a csillagokkal teli üvegcsét, de többé már nem tudott mozdulni, mert hozzáfagyott a székhez.
miért hoztál kettőt, nézett rá khloé, nem kell nekem másik, mustban-borban ázó, hiszen az én szívem száz között is ragyog. azzal megfogta a csillagokkal teli üvegcsét, kihúzta a dugóját, és a mellkasába öntötte. és az árnyak akkor kimenekültek a bordái közül, és khloé bőrén vörös virágok nyíltak, és amikor megrázta a haját, lehullott a válláról a hó. a fagy elengedte az udvart és elengedte calaist is, hát újra szeretsz, kiáltotta boldogan, és mohón ugrott fügeajkáért.
khloé megcsókolta, majd kisétált a házból, és soha többé nem tért vissza hozzá.
Török Ábel 1999-ben született Cegléden. Jelenleg az ELTE klasszika-filológia és a párizsi EHESS bizantinológia szakos hallgatója. Tanulmányai mellett műfordítással foglalkozik.
