.svg)
A közös hűlés című Serestély Zalán-kötet olvasása után nem egyszerű feladat olyan hangot találni, mely ne csúszna át súlytalan fecsegésbe. A szerző tömör, olykor a szükséges minimum alsó határait feszegető írásmódja intenzív és összpontosított beleélést követel, melynek nem ad kezdeti irányt sem fülszöveg, sem más paratextus. Ahogyan azt Serestély korábbi köteteinél is megszokhattuk (Feltételes átkelés, Az állomás 3 kutyái), a közös hűlés is mindössze a borítóra kiemelt versrészlettel ajánlja magát: „eltakarná arcát/arca nincsen/csak a halálban van otthon/benne nincs a kintben” (omorika). S ahogy azt szintén megszokhattuk, a Szentes Zágon tervezte borító ismét leválaszthatatlan részévé válik a kötetnek, borzongatóan jó összeolvasni Serestély szövegeivel.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy jellemzően serestélyes gesztus olyan sorokra bízni az olvasó elkötelezését, melyekről aztán a vers kontextusából kiderül: bár az identitást és a halált tematizálják, tárgyuk nem emberi. Az omorika című szöveg finoman jelzett előfeltevése, hogy egy növény (vagy állat) pusztulását csak akkor értékeljük teljességében, ha az emberi szenvedés kifejezésére használt nyelv rendelődik hozzá: „nincs ki megrázóbban/haldokolna a fáknál/olyan a haldoklásuk/akár a hangtalan üvöltés/s mert hangtalan/talán végtelen is/a gyökerek/belenyögnek a földbe”. A fa lassú és visszafordíthatatlan hamvadását Serestély figyelmesen zárja a jelenbe („a teraszunkon/[már mindig is] kiszárad egy fenyő”), előrelátható halálát ugyanolyan visszavonhatatlan és állandó hiányként írja le, mint az elhunyt apa vagy az Alzheimer-kóros nagyanya helyén maradt csendet. A közös hűlés verseinek kikerülhetetlen állítása, hogy emberi és nem emberi egyformán szenved(het): „mondják csak az élő szenved/nem hiszem hogy ne szenvedne más is […] mert hiába nincs mivel fájjon/szenved a hal és felébred a kő ha zúzzák” (a föld).
A kötet versei változó hangerővel szólnak a nonhumánért. Az omorika szelíd metaforikája vagy a fekete jószág Babitstól kölcsönzött egyszerűsége a képi kifejezésben is tisztán hallatja, amit például az urak minden kontingencián című szöveg már-már kiáltványszerűen jelent ki. „az állat/akit sohasem részeltettünk a halálból/anonim dögkutakból és hizlaldákból mint bestia/vadászatokról mint totem és trófea/megtisztítva tért haza mindig is”. A halál és az élet méltóságától nem megfosztott – hiszen soha oda sem kínáltuk –, de eleve elzárt állat helyzete ezekben a versekben nemcsak önmagában mint tény elgondolkodtató. Serestély komor kilátásként állítja olvasója elé a rafinált és látens kiszolgáltatottságot: „a végtelen profit szempontjából/szükség van a végtelenített apokaliptikus időre”, melyben a termelővé és/vagy fogyasztóvá redukált ember sem több, mint rabszolga-, munkás- és állattest (urak minden kontingencián). A humán és nonhumán kategóriáinak egymáshoz közelítésében, viszonyrendszerük és határaik átgondolásában Serestély versei nem egyszer figyelmeztetőleg hatnak – kontrasztban a szövegek súlyos irodalmiságával.
A közös hűlés tömény, mondhatni: klasszikusan kidolgozott képrendszere folyamatosan táguló perspektíva befogására utalja értelmezőjét. Az első olvasás felfejtette szövegközi utalások, visszatérő motívumok saját olvasási rendet hoznak létre, melyben a versek mindig tovább irányítanak. Az urak minden kontingencián felütésére: „nincs hova földbe szállni/nincs föld/nincs halál/a politikai gesztus/melyet halálnak hívtak/[…] az emberiség kilencven százaléka számára/már felszívódott”, vélhetően ugyanazon a hangon, a föld nyitósorai válaszolnak: „mondják hogy halott a föld/nem hiszem hogy halott”. A folytonosság és összetartozás ezen megvalósításai konvergálják a kötetet. Család és társadalom válságainak megjelenítése egymásra vetül, a társadalmi horizontú problémák ugyanolyan személyes traumái az egyénnek, mint a hozzátartozók – emberek, kutyák és szerb lucfenyők – elvesztése. Ez a képi és gondolati együtt-jelenlét olyan szimultán befogadói tapasztalatot hoz létre, mely egy versben az egész kötetet olvassa. Ezt a szinekdochikus élményt ritkán bontja meg egy-egy szöveg kívülállóságával (a San Martín-enigma) vagy túlfeszített kifejezésmódjával („hajnal vagy/inkább/túl szétzárt rekesz”, királyi magtár), melyet az értelmező nem tud visszaolvasni a versbe, kötetbe.
A közös hűlés örökmozgó utalásrendszerét követve láthatóvá válik, hogyan osztja be Serestély a nyelvet, miképp teszi a szavakat a felejtés és az emlékezés helyévé. A bántalmazott anyának írt csendes himnuszok távolról rezonálnak egymással és a kötetcímmel: „[anyám] ha kérdezem/nem emlékszik/hűlt öklökre” (álmaira a part), „nekem az én anyám/nem tette szóvá/verések hűlt hegét” (nekemazénanyám). A versbeszélő mindkét esetben kimunkált előkészítés, az apa-versek tőszomszédságában, úgy tűnik, hosszas hezitálás után engedi meg a visszavonó kimondást. A közös hűlés családversei őszinte és közvetlen vallomásai a szégyennek, haragnak, ragaszkodásnak és megbocsátásnak az elmúlás holdudvarában.
Serestély egyrészt naturalisztikus elszántsággal közelíti meg az elmúlás felfoghatatlanságát. A tüneti, fizikai leírás konkrétan megtapasztalhatóvá, testközeli és intim élménnyé nyitja a halált az olvasó előtt. „a folyton félrenyelt leves/televizelt ágyak” (apacsend), a műtét után kifejezni nem tudó sebhely-arc („vonástalanná arcát/hiába varrták/fogait utolsó szálig/hiába tépték”, királyi magtár) és a felejtésben „puszta testté lett” (szinopszis) nagyanya képe az elmúlás azon hozadékait mutatják fel, amelyekről máskor elfordítanánk tekintetünk – ha a megszólaló kötelező családi viszonyai nem kötnének minket is. A(z emberi) test taszító változásait olyan képi világ kíséri, mely nem „csak” a lebomlással való asszociáció baudelaire-i értelmében szép. A megírni nem zárlata: „megírni/hogy megírni nem lehet/ahogy az első hó virraszt/a gyümölcshús felett” – elnyugvó metaforában összegzi a gyász és veszteség súlyát, melyet aztán a kötet számos szövege ír tovább. A királyi magtár („állat moccan/élő hús mélyén/szájfenékráknak hívják […] ott találod nyelved hegyén […] nyelved aszalt gyümölcs”) és a nekemazénanyám („az én anyám/aszott gyümölcseit/betakarította miatyánk/és eldobta ő testének/szíjas gerezdjeit”) ideolvasható részei nyers, erőteljes oximoronná írják a gyümölcshús összetétetelt: egyszerre élő és élettelen, termékeny és beteg; egymáshoz közelíti emberi és nem emberi halálát. Ezt a morfológiai megközelítést kettőzi meg a kikerülhetetlen személyesség, mely az elmúlást – legyen szó az apa fizikai haláláról vagy a nagyanya Alzheimer-kór okozta önfeledéséről – titkos, láthatatlan fogyásként ragadja meg: „csak így tudom mondani/hogy apám helyén/mélységes tó/önvizét nyeli” (apacsend).
Serestély Zalán kötetét érdemben olvasni kihívás és jutalom, róla írni kritikust próbáló feladat. Az alkotói fegyelmezettség – a tanulmány- és prózaíróé a költőé mellett – simulékonyan fogja össze a széttartó nyelvi regisztereket és irodalmi hagyományokat, hosszú gondolatfolyamokra hívja olvasóját. A rendkívül gazdag kép- és utalásrendszer és hermetikus szűkszavúság minden újraolvasással alakítja és árnyalja az értelmezést, mindig van egy utolsó, csakmégeztmegkénemutatni utalás („a fákra száradt mélyvörös terméshús”, szinopszis). Alkalomadtán a kritikus kedvenc verse is csak egy zárójelbe fér bele. Ez a folyton vissza- és fellapozó olvasás évekkel öregíti meg a kötetet, a faggatás patinája ráragad az oldalakra, és a jól olvasott könyv önmagáért beszél – jobban, mint jelen kritika megteheti érte.
Serestély Zalán: közös hűlés. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövegtsége, Kolozsvár–Budapest, 2019.
