Canetti – Káprázat

Biztosan akadnak, akik unják, abbahagyják, leteszik, és vannak olyanok is, akik szinte falják, már a háromszázadik oldalnál attól rettegnek, hogy egyszer majd véget ér, és akkor mi lesz, vége a világnak is. Sokan a világirodalom egyik legfontosabb könyvének mondják. Igazi regénynek. Fikciónak, amiből semmi sem igaz, aztán valahogy mégis minden sora igazzá lesz.

Szeretem, ha a kritikus, a recenzens, a művet ajánló leteszi a garast, színt vall, elárulja, tetszik vagy nem tetszik neki a vizsgált mű. Így hát én sem beszélek mellé, nyomban leszögezem, hogy Canetti regényét jó könyvnek tartom. Nagyon jónak.

A regényről egyelőre ennyit. Különben is a könyv csak ürügy, hogy az írójáról mesélhessek.

Elias Canetti a Duna partján született a román Giurgiuval szemben, a bolgár Ruszéban, török alattvalóként spanyol zsidónak. Osztrák–német írónak tartjuk, holott Bécsben kevesebbet élt, mint egyebütt, például Manchesterben, Zürichben, Párizsban, majd Ausztria hitleri Németország általi bekebelezése után ismét Angliában. A magát olykor „németül fogalmazó spanyol író”-nak nevező Canetti úgy emlékszik vissza kisgyermekkorának színterére, mint egy színes, élettel teli nagyvásárra, a pezsdülő, földi édenkertre. „Aligha sikerülhet képet adnom ruszcsuki gyermekéveim színességéről, gyönyörűségeiről és félelmeiről. Minden, amit később átéltem, egyszer már megtörtént velem Ruszcsukban.”

1905-ben, amikor Canetti született, a bolgár kikötőváros, lent az Al-Dunánál, Romániával szemközt, még a török birodalom része volt. „A világ többi részét ott Európának nevezték, és ha valaki felhajózott a Dunán Bécsbe, azt mondták, Európába megy. Európa ott kezdődött, ahol a török birodalom végződött hajdan.” Törökök, délszlávok, görögök, albánok, örmények, cigányok, románok, oroszok, magyarok éltek itt együtt. És persze zsidók. Spaniolik, vagyis ladinó zsidók, azaz szefárdok, a Spanyolországból 1492-ben elűzöttek leszármazottai, akik négyszáz esztendő elteltével is megőrizték nyelvüket. „Az a spanyol nyelv – írja Canetti –, amelyet egymás közt használtak, a kiűzetésük óta eltelt évszázadok során vajmi keveset változott.”

Spanyolok a Duna partján. Spanyol zsidók, akikről 1970 körül azt írja Javier Pérez Pellon, hogy „a fájdalmas kiűzetés után öt évszázaddal is Andalúzia ételeinek gőze száll a fazekaikból”.

Ezeknek a szefárd zsidóknak az ősei valamikor a Krisztus születése utáni VIII. és IX. század körül kerekedtek fel a Szentföldről. Kifinomult arab kalmárokkal, szent tanítókkal és aszkéta hittérítőkkel, durva berber rablókkal együtt vándoroltak Észak-Afrika partjai mentén. Kalózokkal, szicíliai és föníciai kereskedőkkel, távoli városokban diadalmas költői párbajra készülő szúfi költőkkel, engedelmes zarándokokkal együtt szálltak a ringó hajókra. Híres orvosokkal, egyiptomi és arábiai tudós csillagászokkal, kalandos kedvű iparosokkal vitorláztak át a tengeren, hogy megérkezzenek a mór Sevillába, Córdobába, Granadába, Algecirasba, Rondába, ahol letelepedtek, és azt hitték, meglelték otthonukat. Tévedtek. Fél évezred múltán a Kolumbusz Kristófot és hajóit India felfedezésére indító Katolikus Királyok, Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella tovább űzték őket. A keresztény Hispániából kiakolbólított spanyol nyelvű zsidóknak a többsége Törökországban lelt menedékre, s tagadhatatlanul az Oszmán Birodalom egyik legtehetségesebb, legvagyonosabb rétegévé lett.

A szefárdoknak, a spanyol zsidóknak jól ment a soruk a törökök alatt, írja Canetti, jobban, mint a balkáni keresztény szlávoknak. De mert sok volt köztük a jó módú kereskedőember, az új bolgár kormányzat is igyekezett jó viszonyt teremteni velük.

Színes, tarka világ volt ez; főként a mindenre amúgy is rácsodálkozó gyereknek. Bolgár és román cselédlányok vámpírmeséi, örmény és görög kereskedők medve-és farkaskalandjai, albán és szerb orvvadászok csempészhistóriái, vérfagyasztó hírek múltba vesző eredetű vérbosszúkról. Kikötői zsibongás, az arany- és ezüstmívesek portékáinak csillogása a bazár zsúfolt sikátoraiban, müezzin üvöltése a mecsetek felett. Római és görögkatolikus templomok, a tömjén köhögtető, súlyos barna felhőiben és az óarany gyertyafényben úszó görögkeletiek, zsinagógák, örmény püspöki székesegyház. Szánkózás a Duna jegén át Romániába. Fenyő- és gyomorkeserű illatú karlsbadi telek. Nyaralások a magyarországi Herkulesfürdőn és Brassóban. A bécsi Burgtheater pompás előadásai. És mennyi nyelv! Bolgár, szerb, török, orosz, román, magyar, német, cigány. De az első gyermekdalok és mondókák – „Manzanicas, coloradas, las que vienen de Stambol” (Pici piros almák, Sztambulból jönnek…) – mind spanyolok. „Korai gyermekéveim minden eseménye spanyolul vagy bolgárul zajlott le – írja Canetti. – Később nagyrészt németre fordultak át bennem. Csak a különösen drámai események, talán csak az emberölés meg a gyilkosság és a hasonló szörnyűségek maradtak meg spanyol nyelven, de ezek aztán nagyon pontosan és kitörölhetetlenül.”

Szeretném azt hinni, hogy ahol ennyi náció, nyelv, vallás és kultúra keveredik, az csakis csodálatos vidék, földi Paradicsom lehet. Úgy vélem, vannak kivételes pillanatok az emberiség történetében, amikor némely helyen ugrásszerűen megváltozik az élet minősége, és visszapillantva úgy érezzük, akkor és ott az ég is felragyogott. Ez, a téli szürkeséget nem ismerő mediterrán kék ég boltosodik a képzeletemben a kelta-római Aquincum és Pannónia provincia fölé. Éppen ilyennek, a napfény és a kultúra világosságában fürdőző szigetnek látom a normannok Szicíliai Királyságát, mely a XI. században a pogány viking, a mohamedán-arab és a görög-bizánci kultúra elemeit ötvözve virágzott fel alig egy köpésre Itália köldöke, a latin Róma alatt. És persze ilyennek látom János Zsigmond XVI. század közepi, négy vallást elfogadó magyar–szász–román Erdélyét, mely a reneszánsz, a keresztény ortodoxia, a protestantizmus meg a Habsburg–német és muzulmán–török nagyhatalom határain egyensúlyozva létezett. Végül ugyanide sorolom az Ibériai-félsziget egyik legfényesebb időszakát, a kelta, föníciai, görög, pun és római alapokon feltámadó mór-zsidó-keltibér Andalúzia néhány tündöklő évszázadát is. Córdobát és Granadát, ahonnan Elias Canetti ősei elindultak Ruszcsuk felé.

Nem szívesen mondanám azt, hogy az osztrák–spanyol–zsidó író életműve nem érthető az életrajz és a história fentebb vázolt tényeinek ismerete nélkül. Azt viszont megkockáztatom, hogy ezek sokat segíthetnek az írói szándék maradéktalan megértésében. Az először 1935-ben kiadott Káprázat olyan mű, mely előszó vagy utószó, fordítói magyarázat és korrajz nélkül is élmény, magáért beszél, megállja a helyét. Ha nem idegenkednék a szótól, talán azt írnám: ma is modern. Inkább úgy fogalmazok: remekmű. És mint ilyen, örökérvényű. Értenék a Canetti előtt született emberek, és érthetik azok is, akik ma születnek. Meglep, hogy sem Babits, sem Szerb Antal nem figyelt fel rá. Főhőse egy tudós, egy nyelv és irodalom professzor, aki senkit és semmit nem imád, csak a könyveket, és aki hatalmas könyvtára szerzetesi barlangmagányában él, egészen addig, míg…

A regény főhőse, a káprázatokban élő tudós nem érti a világot. Canetti egész életműve is helykeresés, ahogy minden valamire való művészé az. Káprázat. Mint a létezés.

‍