Barna*

Nagy Imre: Ebéd
* B. B. ötvösművész emlékére
Nem volt papír. Azt mondták a faluban, elvitték a muszkák. Kósza hír lehetett, mert Berlin elfoglalásához elenyészően kevés papírt használtak az oroszok, de hát megszokták az emberek, ha valami hiányzik, tehén, ló, ember, azt a muszkák vitték el. A front éppen csak átviharzott felettük, mint gőzhenger haladt nyugat felé, a kicsi tanyafaluba három katona szédelgett be, egyikük román volt, ő a pofozást vállalta. Keményen csattogott a tenyere a tanító arcán. Gyengén beszélte az újlatin nyelvet Bardócz Elek, de azt megértette, hogy vége a kicsi magyar világnak, ismét román világ lesz. A két orosz ügyet sem vetett a záporozó pofonokban megvalósuló népek barátságára, a pajta, a tyúkól, a kamra és a padlás érdekelte őket, rá lehettek készülve, mert három nagy hátizsákot hoztak, legyen mibe belegyömöszölni a zabrált holmit. Még meg is csodálta őket a tanítóné asszony, olyan szakszerűen csinálták, a bekerített tyúkudvaron könnyű volt megfogni csirkét, libát, kacsát, pulykát, bevitték oda a favágó csutakot, s a hasogató fejszével villámgyorsan levágták az elcsípett majorság fejét. Eldobta kezéből a muszka a fejetlen jószágot, az úgy táncolt, úgy ugrált még egy darabig, és spriccelte a vért, mintha rossz lélek költözött volna beléje. Így könnyebb volt, fej nélkül, elszállítani. Egyetlen egy állatnak kegyelmeztek meg. A szeplős, rőt hajú orosz bement a marhaistállóba, benyúlt a jászol alá, kihúzta a piros szemű, hófehér nyulat, elérzékenyült, az arcához szorította, a gyermekek, akik végignézték, arra emlékeztek később, hogy valamilyen dévocska vagy gyévocska szót mondott. A tanítóné asszony ezt úgy fejtette meg, hogy talán a saját gyermekére, leánykájára gondolt.
Nem haragudott Bardócz Elek tanító úr a román katonára. Kit pofozhatott volna meg árva feje, ha nem őt? Se pap, se jegyző, se falubíró nem volt a Hatod-tanyán, ő volt az egyetlen nadrágos ember, a 17 házban alig 30-40 lélek lakott, ezek helyett írta ő a leveleket, még szívfacsaró szerelmest is katonaszeretőnek, kérvényeket, végrendeletet, gyógyította az állatokat, oltotta a gyümölcsfákat, egyszóval mindenes volt. Csupán a keresztelést és a temetést nem végezhette el, emiatt a faluközpontból jött át a tiszteletes, amikor üzentek utána. S ha már a végtisztesség megadása vagy keresztelés végett idefáradt, istentiszteletet is tartott a tanító házában, mert templom sem volt a Hatod-tanyán. Ha zsúfoltan is, de befértek, rendszerint 15-16 személy gyűlt össze, nagyrészük öregasszony, de fiatalította a gyülekezetet a tanító 7 gyereke, egytől egyig szép, pirospozsgás arcú székely csemete. Három lány és négy fiú.
Barna csodagyereknek számított. Nem az okossága miatt, hanem a rajzszenvedélye miatt. Mindent le tudott rajzolni, villanó fecskét, csikót, itatóvályút, kiscsibét, bárányt, de hát nem volt papír. Palatábla volt, arra írtak az iskolások, azt viszont le kellett törülni, mert azon tanultak írni, számolni. Be volt szépen rámázva ez a palatábla, a rámába lyukat fúrt az asztalos, abba kendercérnát fűztek az édesanyák, a cérna végére rongydarabot kötöttek, nagyot kellett köpni a táblára, és a ronggyal tisztára letörülni. Még versenyeztek is, ki tud hangosabban harákolni, nem számított az helytelen viselkedésnek, ezzel hágtak fel a nebulók a kultúra létrájának első fokára.
A nyúl miatt esett kétségbe Barna. Felmászott az odorba, belefúrta magát a szénába, és sírt. Hiába hívták, enni sem jött le. Kedvenc állata volt Ajnácska. Így hívták a nyulat. Őt is le akarta rajzolni, de hát elvitték a ruszkik. Kellett egy bő hét, amíg megjuhászkodott, amikor már odaült az asztalhoz, ahol a nagycsalád evett, az udvart is megseperte, fát is vágott, tűzgyújtót is aprított.
– Szedd össze magad, Barna! – mondta az apja a vasárnapi ebéd közben. – Most mutasd meg, milyen varázserő van a ceruzádban. Levesszük a térképet a falról, mert amiatt, ha már román világ lett, bezárnának engem, s a hátára rajzold le Ajnácskát. Kitesszük a falra, minden nap láthatod, így jobban jársz, mint mi. Nekünk felejteni kell azt, ami hátul van, de te becézheted a kedves nyulad, azt nem bünteti a törvény.
Leakasztotta a térképet Bardócz Elek, ráborította az asztal lapjára.
– Vigyázz, mert fehér nyulat szinte lehetetlen fehér alapra rajzolni. Nem lesz könnyű dolgod – mondta az édesanya.
Napokig pepecselt a rajzzal. Igaza volt az anyjának, fehér színre fehéret rajzolni nagyon nehéz. A satírozás és az árnyalás segített. A kontúrokat grafitceruzával húzta meg, a nyúl oldalát, hátát, farát és a két hegyes fülét leheletnyi finom szaggatott vonalkákkal tette láthatóvá. A szem rajzolásában nem korlátozta a vakító, fehér szín. Ajnácskának halványpiros, opál szeme volt, itt vegyíthette a piros szín árnyalatait. A képet, hátoldalán a botrányos térképpel visszaakasztották a falra. Szemben a nézővel Ajnácska, az orosz katonák által elrabolt nyúl.
Gazdálkodott a tanító, máskülönben nem tudtak volna megélni. Hét gyerek eltartása a háború alatt és a háború után komoly gondot jelentett, de szerencsére dolgozott mindenki, a tanítóné örökölt néhány pántlika vékonyságú földet Hatod határában, pityókának, rozsnak kiváló volt a talaj, a havas alatt kaszálójuk is volt, tudtak tehenet, juhot tartani, s ahol van tej, túró, majorság, ott nem halnak éhen az emberek.
A családban a világ Barna körül forgott. A szín alatti meszesgödörből kimert egy fél veder meszet, sok égerfa volt a patak partján, annak a kérgéből festéket főzött, hagymahéj levével vegyítette, az édesanya föláldozott erre a célra négy vagy öt céklát, korom volt bőven, mert a legnagyobb lány, Kata kipucolta a kályhacsöveket, kék palaréteg is akadt a patakban, azt megszárította, megőrölte, így házilag tűrhető színkészletet állított össze.
Riadalmat az váltott ki, hogy a szín deszkaoldalára fej nélküli tyúkokat, jércéket, kakasokat kezdett festeni. Szökdöstek, ugráltak a fejetlen állatok, a cékla leve a kispriccelő vért pótolta, nem volt normális, amit Barna művelt. Szembeszállt vele apja, anyja, a testvérek egy része is, szidták, korholták. Először veszekedett a Bardócz család. Csupán a bátyja, Dezső mondta, nagy vagány vagy, Barnus, ilyen fasza rajzokat életemben nem láttam, sokra viheted, ha nem húzod be a nyakad a gallérodba. Soha ne felejtsd el, mit művelt a két ruszki.
Szégyellte a tanító házaspár a falu előtt a mázolmányokat, ezért Bardócz Elek elindult papírt, festéket szerezni. Messze esett tőlük a tartományi székhely, hajnalban kelt, sötét este érkezett vissza, de hozta a kartonlapokat, festékeket, egy tűhegyes és egy szélesebb ecsetet. Tisztában volt azzal, hogy fia őstehetség.
Egy éve volt még Barnának az abszolváló vizsgáig, addig ami felület csak befesthető volt az életszeren, azt befestette. Az édesanya, Kamilla asszony a hófehér damasztabroszát szabdalta szét, rámáztatta be az asztalossal, egy búzás zsákot is feláldozott, így vászonra is festhetett Barna. A zsákból készült alapra mintázta meg legnagyobb művét, egy rozsdaszínű, fej nélküli kakast. Hosszú, sárga lábai a levegőben, körmei szétterpesztve, szárnyával csapdos, a vér sugárban lövell a magasba. Mellette a földön a lecsapott, tarajos fej.
Meg kellett hajolni a családnak, bele kellett törődni abba, hogy Barna csak úgy tud szabadulni a szörnyű élménytől, ha kidolgozza azt magából. Talán lenyugszik, számára túlontúl erős sokk volt a szovjet hadfiak zabrálása a Hatod-tanyán.
Még volt egy keserű falat, amit Bardócz Elek tanító úrnak le kellett nyelni. Büszke ember volt, mégis elindult, kezdte a községközpontban, folytatta a rajonnál, végül a tartományi székhelyen, hogy szegénységi bizonyítványt szerezzen. Ez dönti el Barnának a sorsát. Ha van szegénységi bizonyítvány, fölveszik Vásárhelyen a képzőművészeti líceumba, ösztöndíjat is kap, amúgy is elindultak a lódenkabátos aktivisták fölfedezni a falusi nép tehetséges fiait, leányait.
És sikerült. Addig kilincselt, s hordozta hivatalból hivatalba az igazolásokat, hét gyermekének a keresztlevelét, hogy a frissen hatalomba avanzsált elvtársak megsajnálták a hajlongó néptanítót. Mindent jóváhagytak. Síneken futott tovább Barna élete. A szaklíceum büszkesége lett hamarosan, pályázatokat nyert, tanárai nem korlátozták semmiben, engedték kibontakozni.
Elrepült a négy év, következett a felvételi a festészeti akadémiára. Osztályfőnöke azt javasolta, menjen a fővárosba, ott a tanárok nagyvonalúbbak az erdélyi magyar fiatalokkal szemben, náluk a tehetség fontos, nem a származás.
Gyerekes feladatot kapott a felvételi vizsgán. Kiraktak az asztalra egy krumplit, egy gyufásdobozt, egy hasas, rövidnyakú üveget, egy zöld levelű puszpáng ágat, és felszólították, szerkesszen azokból csendéletet. Barna rajzán a krumpli kicsírázott, kékes, fehéres csírái minden irányba kanyarogtak, meredeztek, a doboz gyufa félig nyitva, a gyufafejek kékek, piros levelekkel virított a puszpángág, az üveg nyaka aránytalanul megnőtt, zsiráf fejben végződött. Botrányos sikerrel, elsőként jutott be az akadémiára.
Nemcsak a sovinizmus volt halványabb Bukarestben, a szocialista realizmus járma sem szorította annyira a nyakukat, mint vidéken, különösen a francia, a párizsi irányzatok divatjának hódoltak, nagy hagyomány a két nép barátsága. Miközben folyt az ádáz harc az imperializmus ellen, meghajoltak a nagy rokon előtt. Két világ ütközőpontjára került Barna: a szülőföld és a nagyváros, a külföld, a nyugat határmezsgyéjére. Emlékeibe beleégett a Hatod-tanya, a domboldalba épített Bardócz-porta, ha behunyta a szemét, látta a kaptatókat, lejtőket, a makacs csereerdőket, a fenyveseket, a tobzódó zöld szín árnyalatait. Nem volt tenyérnyi egyenes hely ott, ahol ő született, suvadásos, tört táj, csupa hepehupa, azt kellett összehozni a főváros környéki síkságokkal.
A francia festészet bizarrsága, elvontsága kapóra jött, bele tudta olvasztani a kedves, otthoni tájat, az erdők alatti, harmatos kaszálókat, a teraszosan megművelt mezőket az irreális, szóval meg nem nevezhető alakzatokba, színsávokba. Végtelen irányzatnak tűnt a szürrealizmus. Gyermekkori világának volt két eseménye, amelyeket se a román, se a francia festészeti iskolák divathullámaiban nem tudott feloldani.
Az egyik a tyúkudvari mészárlás volt.
Neuraszténiás álmaiban látta a zömök szovjet katonát, miképpen nyisszenti el villámgyors csapással a majorság nyakát, látta a fej nélkül ugráló tyúkokat, jércéket, kakasokat, szerteszét a véres fejeket, látta a kamrában, a padláson zabráló ázsiai alak csapott szemét és közömbös, kifejezéstelen arcát.
És látta a hosszú nyakút, a rőt hajút, amint kilép a pajtából, fülénél fogva lóbálja a kedves állatot, Ajnácskát, s emeli az arcához. A duruzsolását is hallotta: gyévocská.
Kínozta ez a két emlék, csak akkor szabadult fel a nyomásuk alól, amikor átélte, és részben átvette a francia festészetben annyira természetes bizarrságot. Ebbe az irányba vitte az osztályvezető tanára is. Kozmopolita volt, imádott mindent, ami Nyugat-Európában történt, és csípős megjegyzéseivel becsülte le a Balkánt. Hamar fölfedezte Barna munkáin azokat a jegyeket, amelyek megkülönböztették őt a regáti tanítványoktól, bizonyára a tájak, az ősrengetegek, az erdélyi falvak épületei jelentettek újdonságot neki. Ámulva szemlélte Barna képein az ínszakadásáig erőlködő állatokat, a szerszám nyelét markoló ujjakat, az izmos férfikarokat, a szép farú, mégis karcsú asszonyokat. Harmadéven már részt vett egy csoportos kiállításon, negyedéven beválogatták öt munkáját a Dalles teremben megrendezett nemzetközi tárlat anyagába. A megnyitóra a követségek is meghívót kaptak. Az ünnepi összejövetel után a szovjet kultúrattasé kívánt beszélni vele, ezért behívatták az igazgató irodájába.
Egyetlen kép érdekelte az attasé elvtársat: Fehér kakas piros mezőben.
A kakasnak nem volt feje, magasra ugrott, a vérszökőkút azzal vált ki a piros alapból, hogy az majdhogynem fekete volt. Fekete vér. A mustársárga posztóködmönbe öltözött katona csak hátból látszott. Kezében véres fejsze.
Tolmács segítségével beszélgettek. Az attasé elvtársat az érdekelte, miféle szerzet a katona, a ködmöne szabásán mintha a Vörös Hadsereg egyenruháját vélné fölfedezni. Ekkor érintette meg először Barnát a külső világ. Mostanig csodálatos kábulatban élt, gyermekkorában az áldott szülőföld, a család, később a festészet magzatburok volt számára.
– Természetesen a fantázia szülötte a katona – mondta. – Nincs köze a valósághoz, s ha ön mégis azonosítani akarja, javaslom a Francia Idegenlégiót. Az igazán gazdag kollekció. Pökhendi volt a válasz, szemtelen, Barna rejtőzködő mimikri reflexei még nem alakultak ki.
Nem volt műveletlen a szovjet attasé, ekkora terelés, pofátlanság mögött megsejtette az igazságot. Huszárvágáshoz folyamodott, kijelentette a Dalles terem igazgatójának, megvásárolja a képet a követség számára. Ezzel átlépett a szerző feje felett, de Barna adatait följegyezte, származását, mármint hogy magyar, kétszer aláhúzta, és további beszélgetéseket helyezett kilátásba.
Mindez az egyetem negyedévén történt, már nem volt sok hátra az államvizsgáig, de a szovjet attasé fölbukkanása új, különös életének a kezdetét jelentette. Beköltözött az addigi derűs világába a kétely, a bizonytalanság, a szkepszis.
Gyakran vetett számot addigi életével, hajlamos volt a meditálásra. Gyermekkorában a szülőföld vonzásterében élt, az egyetemen a világkultúrával szembesült, és azt hitte, hogy a provincializmus összeolvasztható az urbánus divathullámokkal. Ez most összeomlott. A szovjet attasé úgy törülte el az álmokat, mint egykoron az édesapja tanítványai a palatáblát.
A szovjet kultúrintézettől rendszeresen kapta a meghívókat. Nagy vajúdás után ment el egy rendezvényre, a professzor az orosz klasszikusokról tartott előadást, Tolsztoj muzsik-imádatával kezdte és hosszasan időzött Nyekraszov: Ki él boldogan Oroszhonban? munkájánál. Barna évekig tanult az iskolában oroszul, zakatolt a fejében, aztán elakadt, mint a rossz lemezjátszó tűje: Kamu na Russzij zsity hárásó? Utána pezsgős állófogadás, lazac, ikra, sonka, sajtok. Szokatlan fényűzés a román kantinok kosztja után. Az attasé most már be is mutatkozott, Jurij Alekszejev vagyok, mondta, és bizalmasan elbeszélgetett Barnával. Tolmács nélkül! Kiderült, viszonylag jól tud románul. Nagyon vigyázott arra, ne ébresszen gyanút, de azért egy-két szúró kérdése elhangzott Barna származásáról, a szülőkről, a testvérekről.
Egy hónap múlva hívatták. Nem a kultúrintézetbe, hanem a nagykövetségre. Hárman fogadták, az attasé, a konzul és egy szobrász. Nem teketóriáztak sokáig. Arra szólították fel, fesse tele a szovjet nagykövetséget, mégpedig úgy, hogy vigye bele a munkáiba az orosz néplélek erejét, a végtelen rónák szabadságeszményét. Nehogy azt higgye, hogy nem tájékozódtak, ismerik Románia minden szege-lyukát, tudják róla, hogy székely, azt is, milyenek a székelyek, ázsiai, konok nép, azért nem tudta még beszippantani őket Európa.
Barna lefagyott. Megbénult. Megdermedt.
– Megrendelésre festeni? Külső parancsra?
Türelmesek voltak a szovjet elvtársak, nekik volt idejük.
Halkan szólalt meg. Magyarul kóvályogtak a gondolatai, románul kellett megfogalmazni azokat, és csak remélte, hogy a tolmács jól ülteti át orosz nyelvre.
– Hálás vagyok a megtisztelő ajánlatáért. A szovjet nagykövetségnek dolgozni nem hétköznapi feladat. De engedjék meg, hogy érjen meg bennem a szándék. Kedvezett nekem a sors, olyan környezetben éltem, ahol semmi más nem számított, csak a tehetség. De az alkotás törvényeit nem ismerem. Ha beleavatkozunk annak szabad folyásába, elsorvad, eltorzul. Önök tudják, hogy erdélyi magyar vagyok, s nyilván azzal is tisztában vannak, hogy milyen veszélyes terület számomra a politika. Éppen csak megtűrnek minket a románok. Úgy gondolom, iszonyatos függőséget jelentene, ha most, a követség számára mások ízlése szerin kellene dolgoznom.
– Van ideje megfontolásra, Bardócz elvtárs – mondta az attasé. – Fölvettük a kapcsolatot az egyetem vezetőségével, és minden valószínűség szerint asszisztensi kinevezést fog kapni az államvizsga után. Ennél szebb és nagyobb karriert nem futhat be egy erdélyi magyar képzőművész.
Ez volt a csapda. Ennél nagyobb csapdát nem állíthatott volna fel a szovjet nagykövetség. Rémmesék keringtek a kihelyezésekről, festészeti szakkal legtöbben Isten háta mögött, az ország valamelyik sötét zugában kötöttek ki, rajztanárok lettek. Megkezdődött Barna különös élete: kinevezték tanársegédnek a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Egyetemre.
Mint elmeháborodott, úgy járta Bukarest utcáit. Még a hajmeresztően mocskos, rendetlen külvárosokba is bemerészkedett, a piacok balkáni forgatagát is megismerte, s őrlődött, vívódott.
Rákerült volna a hatalom futószalagára? Nem a tehetsége, hanem egy arctalan, kiismerhetetlen világbirodalom diktál neki ezután? Lehet megrendelésre festeni? Végigfuttatta az agyát azokon a titánokon, akik mecénások szárnyai alá bújtak. Csakhogy megváltozott a világ. Megváltozott a hatalom természete. Irgalmatlan politikai nyomás és alternatívákat nem ismerő ideológia uralkodik a térségben. Hazament néhány napra. Körbevette ismét a bűvös varázsgyűrű, anya, apa, testvérek. Tanácstalanok voltak ők is. Ismeretlen vizeken hányódik a család szemefénye.
– Ha kecskepásztornak álltál volna, fiam – mondta Bardócz Elek – közelebb állnál hozzánk. Bizonyára fényes karriert futsz be, ennek örülünk, de látjuk a veszélyt is. Azok az alakok, akik ezután irányítják a sorsodat, csak eszközt látnak benned. Hagyd itthon az álmaidat, mi vigyázunk reájuk.
Visszament, és belevetette magát a munkába. Ez mindig segített. A munkaláz elpusztítja a lélekfertőző vírusokat. Rendszeresen bejárt a konzulátusra, ott kis műhelyt rendeztek be neki, ellátták mindennel, márkás festékekben dúskálhatott, kiváló vásznak, sokféle léc rámáknak. Nehezen mozdult a keze. Ólomsúlyokat érzett a csuklóján. Egyik vázlatát a másik után dobta el.
Pedig nem kívántak tőle lehetetlent. Akkorra már hanyatlani kezdett a szocialista realizmus, tájképeket vártak tőle, markáns, karakterisztikus tájképeket, ember, állat, fa, mező és főleg a végtelen síkság összhangját.
Autóra ültették, elvitték a Bărăganra. Az hasonlít leginkább az orosz rónákra. Szakácsot rendeltek mellé, és egy civil ruhás testőrt. Két sátrat húztak föl településektől távol, egyikben ő lakott, másikban a személyzete. Ott, a sátorban érezte meg Barna, hogy a hatalom végtelen is lehet, nem ismer korlátokat. Ez esetben egy erdélyi magyar festő életébe nyúlt bele vékony csápjaival.
Nagy élmény és nagy téma volt a síkság. De leküzdhetetlen akadály is, keresgélnie kellett olyan elemeket, amelyek megszüntetik az elviselhetetlen monotóniát. Legutóbb akkor voltak ehhez hasonló kínjai, amikor a megfordított térképre megfestette Ajnácskát, a hófehér nyulat.
Jó vázlatokkal tért vissza, s a konzulátuson berendezett műhelyében tűrhető képek születtek. Dicsérte az attasé, többen is körbeállták, ez az orosz róna, mondták, de Barna tudta, hogy hiányzik a képekből a lélek.
A festőakadémián tanult és tanított. Az asszisztensek élete sehol sem egyszerű, de Barna szerény, vidám alaptermészete alkalmas volt a szép emberi kapcsolatok kialakítására. Szerették. Sovén megjegyzés ritkán hangzott el, egyszer mondta szemébe egy Olténiából származó kollegája, hogy hazátlan, ha amúgy is az oroszoknak dolgozik, menjen vissza az ázsiai pusztákra, ott a helye. Az viszont már jobban megérintette, hogy megromlott az ország kapcsolata a nagytestvérrel. 1968-at írtak, és Bukarestben elhangzott a magas tribünről alárikácsolt szónoklat, a szocialista táboron belüli hadmozdulatok elítélése.
Egy hónap sem múlt el a hírhedt prágai bevonulás után, amikor egyik kávézóban asztalához ült egy szép arcú fiatalember. Hétköznapi csevegésbe kezdett, s bámulatos rugalmassággal tért rá az állampolitikára. Nagyon tág, általános fogalmakkal hozta Barna tudomására, hogy nincs olyan kormány, államhatalom a világon, amelyik ne gondoskodna védelemről, a külső és belső veszélyek elhárításáról.
– Kedves Bardócz elvtárs – váltott hirtelen hivatalos hangra a széparcú –, ismerjük magát, elismerjük rendkívüli tehetségét, tudunk a szovjet nagykövetséggel kialakított kapcsolatáról, nyugatimádata sem maradt titokban előttünk, éppen ezért határoztuk el, hogy foglalkozunk magával. Szükségesnek tarjuk ezt, mert ön néha-néha megfeledkezik arról, hogy hol él.
Ez az egyoldalú beszélgetés már nem új szakaszt jelentett az életében, hanem hurkot. Nem volt naiv, tudta, hogy akire kiveti a hálóját a titkosrendőrség, az abból soha ki nem szabadul.
A Romániában töltött hátralévő idő kőomlás volt. Nem elégedett meg a hatalom a barátságos beszélgetéssel, behívatták, és munkatársi viszonyt ajánlottak föl. Így kezdik mindenkivel. Kétméteres gorilla tette le az íróasztalra az előre elkészített nyilatkozatot, amiben az állt, én, Barna Bărdăţiu vállalom, hogy a környezetem minden fontosabb eseményéről írásban értesítem az államvédelmi rendőrséget. Ez a szovjet nagykövetségre is érvényes.
– Nagy művész ön, Bărdăţiu elvtárs – mondta a kétméteres –, éppen ezért gondoskodnunk kell arról, hogy ne kalandozzon el túl messze a valóságtól, hogy egzaltált kábulataiban ne szülessenek olyan gondolatai, amelyek ellentétesek a kommunista párt elveivel.
Megtagadta a parancsnak beillő javaslatot. Nem hisztérikusan utasította vissza, nem a felháborodás hevületében. Csak a morálra hivatkozott.
– Erkölcsi meggyőződésem – mondta –, hogy még a legszentebb ügy érdekében sem lehet egy ember besúgó. Nincs nagyobb aljasság, mint gyanútlan emberek kijelentéseire vadászni.
Köszönés nélkül jött ki az ajtón. Számított arra, hogy letelefonálnak a kapusnak, s nem engedik ki az épületből, de ez nem következett be. A szeku kezei mindenhová elértek, viperaszemei mindent láttak.
A következő hetekben a szovjet követségen is megváltozott a hangulat, tábornokok jöttek-mentek, rossz néven vették Moszkvában a román elvtársak rakoncátlan viselkedését. Egyik nap az egyetem párttitkára közölte vele, hogy bizonyos helyre hívatják, remélem, tudja, Bardócz elvtárs, melyik az a hely, ha nem jelenik meg, a legrosszabbra számíthat. Már nem kollaborálást ajánlottak. A kinyújtott munkatársi kéz ökölbe szorult. Egész éjszaka egy erős reflektor előtt ült, a félárnyékban váltogatták egymást a kihallgató tisztek. Három bűnt jártak körül, három súlyos vétséget hasogattak, bonyolítottak mesterien:
Származása és neveltetése miatt nyilván magyar soviniszta, nacionalista.
Festészetével elhajlott a nyugati dekadencia irányába.
Elvtelen kapcsolatrendszert épített ki a szovjet nagykövetséggel.
– Ennél kisebb vétségek miatt kerültek már börtönbe a román nép ellenségei – mondta az egyik kopó.
A harmadik vagy a negyedik vallatás után megroppant az idegrendszere. Neuraszténiás kínok gyötörték, aludni nem tudott. Több átvirrasztott éjszaka után, hajnalban bement a szovjet nagykövetségre. Ismerte az őr, beengedte. Az előszobában várt, amíg beindult az élet.
Olyan abszurd gondolatok szállták meg az agyát, ami elmeháborodáshoz hasonlított. Amikor azok pontos nyelvi formát öltöttek, felsikoltott:
– Politikai menedékjogot fogok kérni a Szovjetuniótól!
Jöttek rendre a követség hivatalnokai. Megérkezett Jurij Alekszejev, akinek a kapus telefonált. Delíriumban követte a szovjet diplomatát egy terembe. Nem volt hajlandó leülni. Nekidőlt a falnak, úgy bökte ki a száján a román mondatot, mintha gyomorvérzés miatt megalvadt vérrel telt volna meg a szája:
– Cer azil politic de la Uniunea Sovietică! – Politikai menedékjogot kérek a Szovjetuniótól!
Összeesett. Úgy húzták be egy kamra méretű szobába, mint egy levágott állatot. Két nap, két éjszaka virrasztott fölötte a követség orvosa. Amikor már lábadozott, két bóbitás nővér jött, lemosták, lecsutakolták, felöltöztették. A nagykövet elvtárs elé kell járulnia, azt készítjük elő – mondták.
A konzul, Jurij Alekszejev és a szobrász társaságában elindult a nagykövethez. Hatalmas íróasztal mögött ült a mindenható úr. Barna tudta a nevét, azt már rég közölték vele: Igor Szolovjov. Még azt is megnézte szótárban, pacsirtát jelent a családnév. Egy nő állt az íróasztal mellett. Barna nagy megdöbbenésére magyarul szólalt meg.
– Bardócz elvtárs! Én a bukaresti magyar nagykövetség tolmácsa vagyok, Moszkvában végeztem, nyelvtudásom megbízható. Azért rendelt ide az orosz nagykövet elvtárs, hogy anyanyelvén mondja el, mit akar. Olyan hírek jutottak el hozzá, hogy ön megháborodott.
Barnának nehezen forgott a szájában a nyelve, de lassan elmondta, mi történik vele a Securitatén. Idegei felmondták a szolgálatot, ezért arra kéri a nagykövet urat, adjon neki politikai menedékjogot, különben öngyilkos lesz. Ha nem lesz öngyilkos, akkor elpusztítja a román titkosrendőrség. Egészsége annyira leromlott, hogy még egy éjszakai vallatást nem bír ki. Van egy gondolata, amit nyugodtan nevezhet agyrémnek: adjon menedékjogot a Szovjetunió, és telepítse le Magyarországon. Egyetlen hely, ahol életben maradhat, és dolgozhat. A tolmácsnő szabályosan fordított, pedig számára sem volt hétköznapi, amit hallott.
Rezdüléstelen arccal hallgatta a nagykövet. Szép, lányos, szláv arcáról jó szándékot lehetett kiolvasni. Egy ideig a két keze fejét súrolgatta, hátradőlt, és sokáig hallgatott. Barna a terem közepén állt, kísérői támogatták, nehogy csúnya jelenet tanúja legyen a követ. Örökkévalóságnak tűnt az a két-három perc. Végül megszólalt a követ:
– Ön agyrémnek nevezte a kérését, és én sem mondhatok mást. De értesíteni fogom országom kormányát. A döntés a Kremlben fog megszületni. Addig maradjon a követségünkön, rejtélyes eltűnése után valóban nem lenne tanácsos önnek kimenni innen.
***
Bardócz Barna három hét múlva ült be a szovjet nagykövetség autójába, azzal vitték ki a repülőtérre. Koratavasz volt, tiszta volt a levegő, zökkenőmentesen landoltak Budapesten. Az ottani szovjet nagykövetségen kezébe adták a magyar rendőrség által kiállított ideiglenes személyi igazolványát, és a tartózkodási engedélyt. Kilépett az épületből, és elindult a Nagykörúton szálláshelyet keresni.