.svg)
Vannak művek, amelyek kiszolgálnak már létező kontextusokat.
Vannak olyanok, amelyek megteremtik a maguk kontextusait.
Ez a két gondolat ütközött meg bennem, amikor az első olvasás után letettem Bartis Attila A vége című regényét. Megütközött és harcolni kezdett egymással, de nem akart egyensúlyba kerülni, ahogyan a mérleg két serpenyője szokott egy hatásosnak szánt leírásban. Azóta újraolvastam a könyvet (kritikát minimum két végigolvasás után ír az ember), amitől mélyült bennem egyet a regény, jobban kiütközött rajta, ami kezdetben is zavart, egyértelműbben kiélesedett, ami megérintett, felkavart, de csak nem jutottak nyugvópontra bennem ezek a gondolatok, csak billegnek azok a serpenyők.
Olvastam és újraolvastam, pontosabban kétszer végigszáguldoztam rajta, mert egy nehezen letehető könyv Bartis Attila régen várt regénye, olvastatja magát, ehhez pedig kitűnően adagolja az érzelmi és gondolati csomópontokat, hatásosan építkezik, visszatart információkat, vagy minden bevezetés nélkül megelőlegez fontos dolgokat, erős motívumokat villant fel, majd kapcsol össze, egyszóval, rétegzetten szövi meg a regény összetett architektonikáját. Megint arra kellett rádöbbennem, hogy mennyire jól tud írni Bartis Attila, akinek a kisujjában van az írás minden fortélya, aki kitűnő, hatásos mondatokat tud írni, megfelelő egyensúlyú jeleneteket tud felépíteni, rövidre fogva, hatalmas mesterségbeli tudással rendelkezik. Amiben azért veszély is van, mert aki ennyire tudja, hogyan kell adagolni az iszonyatot, az végül adagolni is fogja. Az olvasó pedig azt kezdi érezni, hogy vezetve van, hogy kihasználják az érzékenységét, játszanak vele. Hiszen könnyen rámozdulunk a történelmi horrorra, ahogy egy durva, izzó szeretkezésre is. Amitől, főleg mert sokszor ismétlődik, egy idő után elfásulunk, érzéketlenné válunk, ahelyett, hogy igazán megrendülnénk. Hogy magam is „bartisattilásan” szólaljak meg: a csúcsra vagy a pokolba jobb egyszer odavezetni az olvasót. És még ott vannak a hatásosan megírt mondatok, Istenről, a fényképezésről, a szenvedélyek, a traumák pusztító természetéről. Csak valahogy a mondatok hitelessége kérdőjeleződik meg, a mondatok mögötti megéltség nem tud mindig megmutatkozni. Ehhez gyakran túl tökéletesek, sterilek a mondatok, túl kicentizett minden gondolat, hatás. A szenvedés, a kiszolgáltatottság, az érzelmi kényszerpályák mikroszkopikus ábrázolásába sokszor modorosság is vegyül. Ahogy a legelemibb megnyilvánulások, reakciók is gyakran tűnnek túlságosan megkomponáltnak. A regény izzásának hőfokán én mindenesetre több dadogást, bizonytalanságot elfogadtam volna, akár több hibát, kapkodást is.
Lássuk most a kontextusokat.
A regény legkézenfekvőbb kontextusa maga Bartis Attila életműve, pontosabban A nyugalom című nagyregény, ami − ki gondolná – már tizennégy éve jelent meg. Ennek ellenére egyértelműen az új regény párjának tekinthető, amit a regényekben fellelhető párhuzamok, hasonlóságok igazolnak, a két mű talán túlságosan is kézenfekvő közelsége. A két regény gyakorlatilag egymásra is olvasható. Mindkettőben a szerző egy történelmi és családi-kapcsolati pokolra nyitja rá az ajtót, ahogyan mindkettőt Isten létezésének és az ember életében való jelenlétének szenvedélyes keresése jellemzi. Csak míg az előző regényben egy író-főszereplő, addig itt egy fényképész-főszereplő perspektívájából éljük át az eseményeket. Persze vannak különbségek is, az új regény tágasabb történelmi perspektívával rendelkezik, mint az előző, gyakorlatilag az egész huszadik század − mint csúnya bogár egy hatalmas könyv lapjai közé − belepréselődik, egészen a kilencvenes évek közepéig, de legkidolgozottabban a budapesti hatvanas-hetvenes évek kerülnek bemutatásra. Ahogy a regény történetvezetése, sőt kapcsolati hálója is jóval bonyolultabb, és míg A nyugalomban az anya-fiú kapcsolat összetettsége dominál, addig itt az apa-fiú viszony intenzív megélésére helyeződik a hangsúly. A külsődleges kereteket leszámítva azonban majdnem teljesen azonos az a mód, ahogyan a regények főszereplői megélik és láttatják a világot, mint egy olyan helyet, ahol az emberek egyszerre képezik le saját személyes életükben és kapcsolataikban a történelem okozta borzalmakat és traumákat. Ahol minden emberi gesztusba beszivárog a történelem mérge, és eltorzítja a reakciókat, az érzelmeket és a gondolatokat. Nyilasok, besúgók, ávósok, ötvenhatos álhősök, kommunisták, domináló apák és férjek, sérült, terrorizáló anyák tettei traumatizálnak minden emberi megnyilvánulást. Habár azt el kell ismernem, az utóbbi regényben az anya és az apa alakján keresztül, de ugyanúgy a grófnő és az igazolványkép-készítő műhely tulajdonosán keresztül is, beszüremkedik némi pozitivitás, valami igazi emberség, ami legyen bármennyire meggyötörve, szétcincálva, csak átderengi a regény sötétszürke szövetét. Mindenesetre a két regényt egymás mellé helyezve megint csak mozgásba kerül a mérleg két serpenyője, mert nehéz eldönteni, a hasonlóságok és az ismétlések egymást erősítik vagy inkább gyengítik.
Szabad András – nevezi meg magát az első oldalon a regény én-elbeszélője, aki mintha már a nevével is foglyul akarná ejteni az olvasót. Micsoda név – horgadhat fel bennünk az indulat, és jogosan, mert, véleményem szerint, már ehhez a névhez való viszonyulásunkban eldől, milyen szerződést fogunk kötni a regénnyel. Elhisszük-e a név érvényességét, vagy erőltetettnek, modorosnak találjuk? Tudunk-e azonosulni Szabad András alakjával, meg tudjuk-e érteni, el tudjuk-e fogadni látásmódját, érzékenységét, indulatait? Mert ahogy a regény sem teremti meg a rálátás lehetőségét, ugyanúgy mi sem tudjuk kívülről szemlélni azt, ami vele történik. És ez a történés folyamatosan zajlik, hatszáz oldalon keresztül, miközben fel-le dobál minket a regény érzelmi hullámvasútja.
Milyen ember Szabad András? Legközönségesebben a végletek emberének lehetne nevezni, de ami leginkább szembetűnő, az a szélsőséges igazságérzéke és megalkuvásra, kompromisszumra való képtelensége, ami azonban gyakran gőgösségnek tűnik és agresszivitásba csap át. Másrészt, elemi kiszolgáltatottság, felfokozott érzékenység jellemzi, szinte mindenbe, ami vele történik, vagy beleőrül, vagy belehal, ugyanakkor ennek az érzékenységnek a révén tárulnak fel számára a dolgok, az emberi állapotok nem is sejthető dimenziói. Az eddigi kritikákat olvasva úgy tűnik, sokaknak nem sikerült az azonosulás vele (például: Györffy Miklós: Goya kutyája a Ferihegyi úton, Műút/2016), ezért számukra hiteltelen figurának mutatkozott a regény excentrikus hőse. Mégis, azt látni kell, hogy egy különc és szélsőséges ember bemutatásán kívül magasabb tétekkel is bír ez a regény. Szabad András alakján keresztül magáról az emberről is vall Bartis Attila, mint egy rettenetesen kiszolgáltatott lényről, aki törekedjen bármennyire is a jóra, mégis teljesen tehetetlen saját esendőségével, illetve az embertársai gonoszságával és a halállal szemben. Ezt az üzenetet próbálja nyomatékosítani a regény Goya egyik képének értelmezésén keresztül, amely egy sárhullámba vagy homokhegy alá süllyedő kutyát ábrázol, aminek csak a feje látszik. Azt hihetnénk, kétségbeesett a kutya – olvasható a regényben, pedig valójában csodálkozik, mert nem érti, mi az, ami maga alá temeti, mi az, ami elpusztítja (598. o.). Negatív üzenet ez, az biztos, de nem hiteltelen.
A regény minden szereplője valamilyen borzasztó titkot hordoz magában. Olyan titkot, amit nem tudnak feloldani, amit nem tudnak egymásnak átadni, ezért cselekedeteikben, reakcióikban ismétlik meg őket. A kiszolgáltatottságból csak a kiszolgáltatottságba vezet út, a megsebzettségből a megsebzettségbe, amiből egy furcsa végzetszerűség áll elő, ami megfosztja a boldogságtól, a beteljesüléstől a regény vergődő szereplőit. Ebből a zárt körből nincs igazán kiút, sem a szerelem, sem a művészet nem ad feloldozást. Hiába találkozik a szerelemmel András, ha annak megélése csak egymás gyötrését, sebeik feltépését fogja eredményezni. Ahogy a művészet sem segít, hiába a fotográfia az Isten keresésének a legadekvátabb útja, ha Isten csak ott mutatkozik meg a képeken, ahol kiég a film. Sőt a siker sem, hiszen Szabad Andrásból végül egy Nyugaton is befutott, sikeres fotóművész lesz, beutazhatja a világot, de végül nem kér ebből a sikerből, mert úgy érzi, a siker éppen attól fosztja meg, amit keservesen kivívott magának, egyetlen igazi értékétől: szabadságától.
De szabad ember-e Szabad András? Hiszen legtöbb energiáját felemészti egy értelmetlen és igazságtalan korral való küszködés. Aki a szerelem csodáját legfeljebb pillanatokra tudja megélni, aki mintegy mellékesen, akaratán kívül lesz sikeres fotóművész, sőt a regény végére legfontosabb kérdéseit sem tudja megválaszolni. Mit teremt meg kívülállása, konoksága? Albert Camus mondja a Sziszüphoszmítosza című esszéjének a legvégén, hogy Sziszüphoszt, a hegy lábánál, ahogy végigtekint összefüggéstelen cselekedeteinek során, a sziklája felé indulva boldognak kell elképzelnünk. Bartis Attila regénye végén szintén boldognak nevezi főhősét. Kérdés, hogy hiszünk-e Albert Camusnak. Hiszünk-e Szabad Andrásnak?
De lássunk még egy kontextust.
Ugyanis ez ugrott be legelőször a regény olvasását befejezve. Egy Tamás Gáspár Miklós által elindított vita, amely tavaly mélyen felkavarta az irodalmi életet. Egyik publicisztikájában TGM a rendszerváltás utáni irodalom eljelentéktelenedéséről beszélt, sarkosan fogalmazva azt állította, hogy a nyolcvanas években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta összesen.1 A szakma természetesen felhördült erre a kijelentésre, a bizonyítványok rögtön előkerültek, pedig a kijelentésnél sokkal érdekesebb az a történelemfilozófiai érvelés, amivel Tamás Gáspár Miklós alátámasztja mondandóját. Ugyanis ő azzal indokolja az irodalom jelentéktelenné válását, hogy szétesett egy világnézeti keret, amiben a nagy művészet megszületett, azok a világtörténeti konfliktusok, amelyek kétszáz évig foglalkoztatták az európai emberiséget, ha nem is megoldódtak, abbamaradtak. A magyar irodalom akkor volt világirodalom, amikor kapcsolatban állt a világtörténelemmel – állítja. „Zsugorodó történelem, aprócska irodalom” – hangzott el bonmotja.2
Miért jutott ez eszembe? Mert Bartis Attila regénye élesen megidézi, használja a Tamás Gáspár Miklós által megemlített világnézeti keretet. Sőt azt sugallja, ma is csak ez a keret létezik, hogy megértsük, kik vagyunk, mivel van dolgunk a világban. „Anyám, apám, Hitler, Sztálin, Imolka döntötték el, miről szól majd az életem”− állítja a regény főszereplője (32. o.), amiből csak egy elem tekinthető független változónak, Imolka, vagy ő sem, mert „mindenkinek megvan a maga Imolkája” (uo.). Szabad András anyja és apja életét a náci és a kommunista diktatúra teszi tönkre. Sőt a regény végén a besúgóvá vált apjának a gondolatával is szembe kell néznie, ahogyan sokan másoknak is (apák és anyák besúgóvá válásának a gondolatával egyaránt), a rendszerváltás utáni évtizedekben. Mert az apákra és anyákra, fiúkra és lányokra levakarhatatlanul tapad a történelem sara.
Egy ideje kezdtem soknak érezni ezt. Ahogy az újabb és újabb család-, anya- és aparegényeken keresztül (most nem kezdem felsorolni őket) megállíthatatlanul ömlik rám a huszadik század szennye. Hogy számos kitűnő irodalmi mű csak ezen a kereten keresztül tud számomra valami érvényeset mondani életről, halálról, sőt még a szabadságról is. Pedig nemcsak a múlt van itt nekünk, hanem ugyanannyira a jövő is. Az „aprócska irodalom” gondolata számomra innen értelmeződik. Ahol elfogadják, hogy valóban az apák, az anyák, Hitlerek, Sztálinok, Kádárok, Ceauşescuk döntsék el, miről szól az élet. Miközben érzem, tudom, a lelket, mondjuk, nem csupán a besúgási kényszer, hanem ugyanannyira a virtuális valóság is fel tudja zabálni. Vagy éppen szárnyaltatni. Kinek mi kell, ha már a szabadság a tét.
Erről a kell-ről szeretnék többet olvasni. Az elszakadásról, az újrakezdésről. Ezért csak remélni tudom, Bartis Attila regényének a címe ennek az elszakadásnak a kontextusában is értelmet nyerhet.
A serpenyők tovább billegnek.
Bartis Attila:A vége. Magvető Kiadó, 2015.
1 Lásd. http://hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20150225_TGM_Kikerem_magamnak2 Lásd. http://magyarnarancs.hu/konyv/a-magyar-irodalom-alkonya-korkerdes-3-resz-94057
