.svg)
Márton Ildikó Antónia: Kifutó
Lehet, hogy Baudelaire minden idők legnagyobb költője. Még ha József Attila nagyobb nála, akkor is. Az irodalom persze nem verseny. És a versírás főleg nem. Egyszerűen keresett valakit a legnagyobbság a 19. század közepén, aki írna olyan verseket, ahol ő megfészkelhet. Ez a csodálatosan okos, de életképtelen, világosan, máskor meg zavarosan gondolkodó bohém talán észre se vette, amikor megtörtént. De attól kezdve olyan élesen látta a körülötte levő dolgokat, mint Balzac. Csak épp nem prózát írt. Ja igen, a választottnak mindenképp franciának kellett lennie. Mert bár a francia kultúra éppen búcsúzni kezdett egyértelmű vezető szerepétől, de egyelőre nem volt alternatívája. Máig sincs. Ja igen, a 19. században az orosz irodalom biztos nagyobb volt, mint a francia, de ez se számít. Bár némelyik írójuk, mint pl. Tolsztoj, a fél szövegét eleve franciául írta, de még az se volt elég. A francia nyelv minden idők legirodalmibb nyelve. A világ közepe kicsit mindig Párizsban marad. Baudelaire pontosan érezte ezt, nem is szívesen tette ki a lábát a városból. Mikor fiatal korában herdáló életmódja miatt anyja és mostohaapja világ körüli útra küldte, az Indiai-óceánról, valahonnan félútról visszafordult. De már látta az albatroszt, találkozott a malabár nővel.
Nem Baudelaire az első, aki a költészetnek van kiszolgáltatva teljes mértékben. Ilyen volt Hölderlin, ilyen volt Tasso, ők az őrületbe menekültek, Baudelaire a bohémságba, műfordításba, művészeti cikkek írásába, vérbajba. Ő már készült arra a professzionális hozzáállásra, amit mondjuk a hosszú életű és Nobel-díjas Eliot meg tudott valósítani, de még átpördült a mérték fölött. A hivatás és a lázadás egyidőben való fölvállalása ellentmondásossá tette létét, tevékenységét, de nem nevetségessé. Lehet, hogy az albatrosz egy átlagos költőre jó hasonlat, ő más. Inkább olyan, mint a bányába levitt kanári, akinek bele kell halnia, hogy a veszélyt jelezze.
Bár mindegy, mert A romlás virágai nem önmeghatározó kötet és költészet. Vagy mondjuk inkább A rossz virágainak? Ez a helyesebb fordítás. Aktuális volna a nagy nyugatosok örökségét kitágítani, és egy olyan Rossz virágait összerakni, ahol Babits, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc klasszicizálódott fordításai mellett ott szerepelnének pl. Tornai Józseféi, aki az egész könyvet lefordította, a 90-es években a Tevannál meg is jelent munkája, de nem keltett a dolog jelentőségéhez méltó visszhangot. Be kéne venni Franyó Zoltán remek Baudelaire-fordításait, Juhász Gyula és Kosztolányi munkáit. És kéne újakat is csinálni. De mért kéne?
Nem azért, hogy érvénytelenítsük a bevált fordításokat, azok csak nagyon kevéssé avultak el. Hanem, hogy megmutassuk, Baudelaire nem nyugatos költő. Sokkal tárgyszerűbb, bár ugyanannyira virtuóz. Babits és Tóth A romlás virágai árnyalatnyi hangsúlyeltolódásokkal terhelt fordítása közben a saját hangjukat is erősítették, tökéletesítették. Szabó Lőrinc, mivel tovább élt náluk, később átdolgozta a maga fordításait, maibbá tette, bár eleve ő a legdísztelenebb hangú hármuk közül. (A kötetet olvasva szinte mindig föl lehet ismerni, kicsoda a fordító.)
Ma már persze ki tud franciául a magyar költők közül? Korántsem mindenki, mint Babitsék idejében. És ma már persze ki tud ennyire bonyolult formákat megcsinálni? Korántsem annyian, mint Babitsék idejében. A mai irodalomnak a kortás világköltészetről se sikerült olyan jól beszámolnia, mint sikerült Babitsék idejében. Igaz, nagyobb, szétesőbb a világirodalom, a világköltészet. Talán nincs is világirodalom már. A globalizáció tágulása szükségszerű széteséshez vezethet. Ahogy a magyar irodalomnak sincs már története, csak történetei vannak, úgy a világirodalom helyett csak világirodalmak léteznek. Vagyis világ sincs, csak világok? A több nyilván kevesebb. Képtelen egyetlen belső hierarchia egyben tartani. Ahol világok vannak, ott nincs világ.
Baudelaire csak Párizs költője akart lenni, de az persze az egész frankofón világot jelentette, ami pedig a jelző nélküli világot. A hierarchia középpontján mert korszakos zseni lenni, és a korszakot máris ő formálta. Persze épp azért lehetett zseni, mert francia volt, a francia költészet és irodalom kifinomult eszközkészletét ráengedte arra a léthelyzetre, amiben élt. És nem igyekezett szépíteni rajta. Legfeljebb csúnyított néha, de azt se nagyon. A francia nyelv és irodalom kezesen szolgált neki, ő mert élni a lehetőségekkel, és megvolt a világ végére tartó utazás (a kötetzáró vers szól erről), amit végülis belül tett, még Párizs is csak arra volt jó, hogy onnan vigye az örvény befelé, egyre szűkebb terekbe. Baudelaire-nek nem kellett új nyelvet teremtenie, mint Petőfinek, nem kellett annyi formát átvennie más irodalmakból, mint Aranynak, ő készen kapta a franciasággal. Persze egy forma sosincs kész, egy nyelv sosem áll készen a versben való bevetésre. Baudelaire-nek ráadásul ott volt Victor Hugo monstruózus költészete is, emelkedett, mint egy asztal, neki csak be kellett bújnia alá. Baudelaire-nek nem kellett mutatkoznia a költészetében, nem kellett politizálnia, nem kellett a nemzet nagy költőjének kínos szerepét magára öltenie. Egyszerűen, ha már nem volt hová menekülnie a világ hülyesége elől, vers mögé rejtőzött. Ahogy a saját, világhoz viszonyított hülyesége elől is.
És szétválasztotta a világost a sötéttől, a verset a tanító célzattól. A versben nem hitvallást tett, nem etikát hirdetett, hanem csak leírt.
Az irodalom az ő kezdeményezésére mondott le nevelő, irányt mutató szerepéről. Arany is ugyanezt kísérelte meg ugyanekkor, de közben úgy kellett tennie, mintha mégis mutatna valami célt, értékeket. Aranyé volt a nehezebb feladat.
Baudelaire csak leszűkítette az esztétikai mezőre ténykedésének hatókörét, Arany, miközben ugyanezt tette, még álcáznia is kellett magát. Vagy csak eltűrnie, hogy jótékonyan félreértsék? Arany személyessége és szemérme nem ritkán hallgatásba torkollt, balladákba menekült, melyek sokkal rétegzettebbek, mint a jóval korábbi nyugat-európai előképek, de ezek az árnyalatok sose lesznek átadhatók mondjuk fordításban, a lemaradás látszatát a centrumban levők készséggel veszik készpénznek. De ahogy a Švejkben elhangzik, senki se tehet arról, hogy magyar. Senki se tehet arról se, hogy francia. Baudelaire-nek könnyebb volt a dolga, mondhatnánk, de ez nem igaz. Mikor az ember a maximális nehézségekkel küzd, nem gondolkodhat azon, mennyivel nehezebb volna egy másik kor, másik régió problémáival küzdeni. Nem összevethető a szenvedés, a munka nehézsége, mindössze az eredmény, és annak akaratlanul szerzett pozíciói számítanak. Baudelaire kihátrál a költészet szépségének rendkívül kártékony illúziójából, és a csúfat, a rosszat kénytelen fölvállalni. Fordít egyet Keats szentenciáján: A Rossz: igaz, s az Igaz: rossz. Vagy inkább: A Szép: rossz, s a rossz: szép? A szép, az igaz és a jó közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Ő a rossz, a rút, a hamis szépségben játszott szerepét vizsgálja.
Ő vezeti be, hogy nem szép, hanem jó verset kell írni, bár a szépség régi formáit alkalmazza erre a célra. Egyszerűen, mert nem forradalmár volt, hanem költő. Nem maradt más útja, mint a költészet eszközeivel a költőietlen nyomába eredni. Nem romlás ez, hanem épp javulás, előretörés, pontosítás.
A rossz bizonyos helyzetekben lehet jó, nagyon gyakran igaz, és ennek következményei miatt a negédes szépségen túl, azon kívül másféle szépségek is elérhetők. A rossz virágai virágok. Nem a rossz rohadt almáiról vagy hagymáiról van szó. Bár a rossz kutyahullájáról igen. Vagy az épp a jó kutyahullája? Ez a kötet a jó rohadó almája. Nem azért, mert romlott, és a rosszat akarja behozni az életünkbe, hiszen a rossz, a romlottság mindig is ott volt. A költő nem maradhat mindig az ártatlanság terrénumában, utána kell mennie az emberek nagy részének, lássuk, mi van az ártatlanság elvesztésén túl. Nemegyszer megtették már ezt az utat költők. Nemcsak úgy, hogy hőseiket próbálták ezen a túlvilágon kalauzolni, mert az még semmit sem jelent, hanem átlendültek a pragmatizmus vagy az önsorsrontás oldalára. Horatius a hatalmat dicséri (igaz, Augustusét), Catullus a nemi kicsapongást.
Miközben a költő nem követhet el morális árulást a munkája károsodása nélkül, a jót nem egyenesben mondja, hanem a megítélés kínos helyzetébe rángatja bele az olvasóját. Akik elítélték Baudelaire-t erkölcstelenségért, csak azt vallották be, hogy nem képesek saját maguk helyes erkölcsi döntéseket hozni. Így tett a tiltást és büntetést kiszabó bíró is, aki paragrafusokra hivatkozott, el se tudta képzelni az esztétikai jogrendet, ahol nincsenek a hatalmi ágak szétválasztva, és neked kell a törvényt hozni és betartatni. Az ilyen mozgó törvények mögött persze fundamentális törvények állnak, meta-törvények, melyeket az egyszerűség kedvéért szoktam a tízparancsolattal azonosnak tekinteni. Holott ez sem pontos, hiszen Baudelaire a tízparancsolat számos megkötését is nyilvánvalóan meglazítja, ugyanakkor, ha munkái mélyére nézünk, ezek a fundamentális törvények igenis megvannak bennük, nem válnak cenzúrázó erejűvé soha. Így nem is korlátozzák az olvasó szabadságát sem.
