Az „ittnemlét” lelki helyzetképei. Interjú Kenéz Ferenc költővel

– A neve mellett ez áll: költő, író, újságíró, riporter. A felsorolt munkaformák legfőbb közös nevezője a világ és az egyén viszonyára történő rákérdezés, vizsgálat és önvizsgálat. Hogyan látja, miben mások a jelenlegi kérdésfeltevései?

– Munkásságomban, furcsamód, személyes élet és közéleti tartalom összefüggései abban a korban jelentkeztek, amikor, szinte nyugodtan mondhatjuk: nem volt közélet. Verseim közéleti tartalmat leginkább akkor hordoztak, amikor mindenki nagyon-nagyon bezárult a saját magánéletébe. A közéletiség egyfajta mentőcsónak volt a lassan szivárgó, de jól láthatóan közelítő özönvíz előtt. Ám ez a hatalomra, lélekre, népre (kinél hogy) rákérdező, rámutató közéletiség sem emelt be mindenkit biztos padozatára, mert például azt, aki fuldoklott, üvöltözött, vagyis azt, akinek leginkább szüksége lett volna mentésre, azt nem.
Aki némileg belátta, hogy csak azon a közös mentőhajón van esélye a megmaradásra, túlélésre, s maga is tett ennek érdekében néhány nyilvánvalóan segítségkérő, csatlakozni akarást jelző gesztust, mozdulatot, azt igen, azt beemelték a csónakba. Nem kellett ott minden fajtából egy, nem volt ez Noé bárkája, nem a teremtett világ minden egyedének a megmentése volt a szándék (igen, így hát voltak áldozatok is), csak azoké, akikről tudható volt, hogy életfelfogásuk megfelel a csónakosokénak: nem fognak vitatkozni a menekülés irányáról, mikéntjéről, se arról, hogy miért az a kapitány, a kormányos, az első vagy utolsó pár evezős, aki, hanem minden erejét megfeszítve evezni fog velük együtt a megadott közösségi életmentés irányába. Akinek ez nem smakkolt, az ott maradt a vízben, s mennél tovább, hát annál inkább özönvízben találta magát. Milyen kérdésfelvetései lehettek ennek az embernek az egyén és a világ viszonyára vonatkozóan? Hát mi más, mint a kétségbeesés kérdései! S bármilyen kérdést is tett volna föl, a válasz egyféle volt: az özönvíz válaszai. Az özönvíznek nincs etikája, se morálja, csak morajlása. S az „elhullottak” fülébe ez tódult, nem a szirének hangja, amihez a csónakban ülők igazodtak. A válaszokkal más a helyzet. A válasz a partra jutás, a túlélés műfaja. Ha úgy tetszik, az újraéledésé. Ennek a korszakát éljük azóta is. Ki kevesebb, ki több vízzel a „tüdejében”. Mármint mi, akik még itt vagyunk, még megvagyunk, írók, az özönvíz korából.

‍
– Ez azért is érdekes, mert életrajzának kétségkívül az egyik legérdekesebb eleme, hogy egy helyen született a magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb alkotójával, Arany Jánossal, Nagyszalontán – több helyen is kiemeli ennek fontosságát. Munkáiban viszont mintha előfeltevéseinknek a másik oldalát kívánná megvilágítani, leszámol úgymond a klisékkel. Feltevődik a kérdés, hogy valójában mit jelent Ön számára ez a hely?

– Hadd idézzek néhány mondatot két korábbi interjúmból: „Kicsit eltúlozva: mindent, ami nem köthető tulajdonhoz, ott kaptam. Például a templomtorony kerülőjét, fenn az óra alatt. Mindent megadott az a táj, amit megadhatott. Egyetlen dolgot hiányolok, amit nagyon szerettem volna az alföldi gyermekkorban: nem láttam délibábot. Minden egyébhez idejében, ehhez egy kicsit későn születtem. Így hát azt meg kellett teremtsem magamnak” (Népújság). „A Csonka-tornyot hetente megmásztuk. Mi nem Arany János mítoszában, hanem a Csonka-torony mítoszában éltünk. Arany szülőháza a földhözragadtságról szólt, a torony pedig a szárnyalásról” (Szövegkovács). Nos, ezek után szülőföldképem, azt mondanám, a lehető legegyszerűbb: tisztelet van, ájultság nincs. Soha nem lettem bevonva a város életébe. És végül is oly keveset éltem ott valójában, hogy igazi képességeit, hibáit, hátrányait, örömeit nem ismerem, így hát talán mindig is inkább csak hittem magam szalontainak lenni, mintsem – születésemen túl – az lettem volna. És, bizony, a helyiek tudatából néha-néha még ez a tény is kiiktatódott. Pár éve jelent meg egy amolyan kis helytörténeti könyvecske Nagyszalontáról, egykori iskolatársam tollából, s hát bizony-bizony megütközve vettem tudomásul, hogy a városka valamennyi ismert vagy megismerésre érdemes szülöttét felsorakoztató kiadványban munkásságom egy szóval meg nem említődik, a nevem le nem íródik. Az említett kis kötet a Polgármesteri Hivatal támogatásával jelent meg, így hát kénytelen voltam levelet írni a polgármester úrnak, megütközésemnek adva hangot. Nem sokkal azután, 2015 áprilisában megszerveztek egy író-olvasó találkozót a művelődési házban. Ötven év óta ez volt az első alkalom, hogy munkásságommal bemutatkozhattam szülővárosomban. Hát miféle nosztalgiáról is lehetne itten akkor szó?

‍
– A szülőföld akkor inkább a szembenézés locusa: „a hűség eszméjé”-nek alakváltozatait rendeli hozzá. Az áttelepülést követően leginkább az önvád, az elhagyásából fakadó kilátástalanság, otthontalanság szimbóluma lesz. Ez az értelmezés Vida Gábor Egy dadogás története című könyvét juttatja eszembe. Ön is éppen ezt vallja: „Mindnyájan oly folyékonyan / beszélünk immár // épp ideje hogy valaki / dadogni kezdjen.”

– Itt viszont már nem a szülőföldről van szó. Az én dadogásom nem földrajzi, hanem történelmi vonatkozású, a hetvenes évek végére vonatkozik. Akkor már világosan látszott, hogy zajlik a nyelv kisajátítása, lassan minden szavunkat, minden betűnket elfogadhatatlan tartalmak közvetítésére kezdték használni. Az előbb idézett rövidke vers az 1978-as Vigyázzállásból fejállásba című könyvemben jelent meg, melynek szerkesztője, Németi Rudolf azt írta fülszövegként a borítóra: „a viszonylatok hűvösében lassacskán kitetszik a dolgok fonákja, a mutatványosbódéban zavart döbbenet, ó, ez a hirtelen üresség, fejünk felől ahogy a glória egyre fogy, kisded mítoszaink ahogy szertefoszlanak Kenéz verseiben.” Ez „az utolsó betűk” kora, amikor az ábécével már semmire nem juthattunk, amikor az xyz-vel kellett kifejezésre juttatnunk, amit az „ábécével” elmondanunk már nem lehetett.

‍
– Olvassa a (például fent idézett) kortárs szövegeket?

– Az utóbbi időszakból van nekem egy Vasas-kölcsönkönyvtári listám, amelyen 2014 nyarától 2018 nyaráig követhetem olvasmányaimat. A mintegy hatvan kötetből kortárs magyar szépíró Borbély Szilárd, Térey, Kukorelly, Hajnóczy, Nádas, Kemény István, Tompa Andrea, KAF, Oravecz, Szőcs Géza, Bartis, Bodor Ádám, vagyis majdhogynem a „hozzámtartozó” korosztály. Nagy Gáspár és Mezey Kati munkásságát negyven év óta tisztelem. Folyóiratközléseik alapján nagyrabecsülöm Visky András, Láng Zsolt, Vida Gábor munkásságát. Rendszeresen kapom, olvasom ugye a Helikont, figyelem a Literát, Székelyföldet, Káfé főnixet. Az Emlékiratok könyvét nem tudtam elolvasni, Günter Grass Hagymahántása lenyűgözött. TGM minden világrend- és rendszerkritikai írása külön szellemi izgalom számomra, már az, amit megértek belőle. Folyamatosan „fegyelmezi” alapvetően együttműködői álláspontomat. Az utolsó három évtized legjelentősebb erdélyi magyar kulturális teljesítményének a magyar „filmgyártás” elindítását, a Bánffy-trilógia románra fordítását és Cseke Péter irodalomtörténész barátom munkásságát érzem. És ideteszem még a Markó Béla költészetét. A harmincasok könyvei nem jutnak el hozzám, ami eljut belőle, olyan idegen világ éppen, mint amilyen idegen lehetett a mienk annak idején, a korabeli nyolcvanhoz közelítő öregeknek. S ennek nem szakmai oka van, hanem létbeli. Idegen életet élnek, melynek valós érzelmi, nyelvi toposzai a mienkből hiányoznak. Az egykori Moszkva tér Kalef-élményét vagy a kolozsvári Gaál Gábor-kör élményét sem lehet csak úgy egyik nemzedékből a másikba átültetni.

‍
– Sokat emlegetett fordulat az életében, hogy három év után otthagyta az egyetemet. „Úgy éreztem, kész, nincs több időm, el kell kezdenem az életemet” – olvashatjuk ezzel kapcsolatban. Vajon mit jelentett ebben az elhatározásban Ön számára az élet?

– Hát éppen azt, amit az imént a mai fiatalokkal kapcsolatban említettem: hogy meglegyenek a saját élményeim. Egyébként ha már egyetemotthagyásról van szó, nem ez, hanem a majd húsz évvel későbbi, a második egyetemotthagyás mélyén húzódik „korjelző” jellegű, katartikus élmény. Korabeli verseim írójaként én azt nem tehettem meg, hogy pártegyetemi ideológiát és függőséget fogadjak el, mikor minden versemmel eme ideológiától próbáltam függetleníteni magam. Ez az életút és addigi munkásságom meggyalázása, szembeköpése lett volna. Itt van például az a fönti rövid vers, hát megtehette ennek írója, hogy pártegyetemre jár? Én úgy éreztem, nem tehetem meg, ha el is vesztem az állásom, vagy bármilyen következményekkel jár is. (Mert hiszen azért egy pártegyetemet visszautasítani nem volt szokványos dolog.) Lett is belőle botrány.
Az egyébként szelídnek ismert Fodor Sándor, maga is mint egy rettenetes Réz úr, magához hívatott (igaziból most nem is tudom, milyen alapon, bár meglehet, az írószövetség pártalapszervezete nevében), és nekem rontott: „Mondd, te el akarod hagyni az országot?” Volt ez ’83 elején, amikor néhányan már el akarták hagyni vagy már el is hagyták jeles értelmiségieink közül (Szervátiusz, Páskándi, Csiki), de nekem – akkor még – eszem ágában sem volt. De hát hogy lehetett volna erkölcsi válság nélkül azt elfogadni, hogy az XYZ-poéma szerzője most már pártegyetemre jár? Nekem ez elfogadhatatlan volt, és ezt ki kellett nyilvánítani. Azt nem tudtam elkerülni, hogy a lapom ne „írasson be”, de hogy én ott éveken át „nyomjam a sódert”, megszégyenítőnek ítéltem. Így hát első vizsgaidőszakban felmentem ugyan Bukarestbe, de reggel egyórás tusakodás után perc alatt döntöttem: kimentem a pályaudvarra, s visszautaztam Kolozsvárra. Várhattak engem a vizsgáztatók. Főszerkesztőmmel közöltem: nem jelentkezem a vizsgákra, s bármi történnék, ezen nem változtatok. Újságírói munkásságommal össze tudtam volna egyeztetni, irodalmi munkásságommal már nem, utóbbinak keményebb volt a parancsa.

‍
– Ehhez kapcsolódik a szabadságvágy fogalma is, amit például a Vendéglétra című kötete kapcsán kiemelt a recepció. Hogyan definiálja saját szabadságfogalmát, „Szabadnak lenni mit jelent?”

– De hiszen épp hogy ezt kérdem én is az oratórium minden sorában, negyven oldalon keresztül! S jutottam-e válaszra? Nem jutottam. Mert hogy bármelyik válaszból csak újabb kérdés következett volna. Így hát marad a felismerés: úgy tűnik, a szabadság nem létállapot, úgy tűnik, a szabadságvágy több, mint a szabadság. Jól mutatja ezt az eltelt harminc év, odahaza is, meg itt is, ahol élek. Hiszen másként miként lehetne vágyni a szabadságot egy kemény diktatúra utáni szabadságban is? Nem a szabadság az igazi felszabadítónk, hanem a szabadság vágya. A szabadságot az emberi társadalom működteti, a szabadságvágyat az emberi eszmevilág. Az én életemet legalábbis ez szabályozza.

‍
– Tudjuk, hogy az urbánus, avantgárd költészet valamelyest összefonódik saját történetével: Budapestre költözik, sokat vár ettől a várostól, de később mint egyféle zárt tér jelenik meg a lírájában. „Mikor megérkeztem, akkor kellett volna rögtön visszafordulni” – olvashatjuk egy interjúban. Mit hiányol pontosan az itteni életformá(k)ban?

– Addigi közösségi élményeimet nem tudtam áthozni magammal, az itteniek közösségi élményeit pedig nem tudtam befogadtatni magammal. Amint azt már korábban nyilatkoztam, ha egy élet koordinátarendszere nem rajzolódik ki egy közösség előtt, akkor az a közösség nem tudja hova tenni azt az életet. Nem záródott be a tér, én maradtam kívül azon a zárt téren. S az nemhogy így jelenik meg a lírámban, éppen ellenkezőleg, így nem jelenik meg, nem kap szerepet munkásságomban. Hisz jószerével az eltelt harminc évből alig van olyan versem, amely az ittlét sajátosságairól számolna be, éppen ellenkezőleg, jóval inkább az ittnemlét lelki, morális helyzetképei rajzolódnak ki bennük. Sokszor megítélhetetlen, hogy milyen világból szólnak e versek élményei, üzenetei. Ez a bizonytalanságban billegő lelki világkép változik meg a kétezres évek elején.

‍
– Pályaképét hét év kiesés szakítja meg. Mi irányította újra az írás felé?

– Maga az írás. Ennél pontosabb válaszom nem lehet. Mert hogy nem valami drámai felismeréstől vezérelve maradtak el a versek egy idő után, bár pár év múlva, egészen másként, az is bekövetkezik, hanem lényegében abból a helyzetből adódóan, hogy Esti Hírlap-os újságírói munkámat felváltva az alig beindult Duna Televízió hírszerkesztő-munkatársa lettem. És ott bizony az „örökkévalóságban” való gondolkodást felváltotta a percekben, másodpercekben mérődő élet. Ez valami másfajta életszabályozásra állította át az idegeimet is. Fél hatkor már benn voltam a szerkesztőségben, a nap hajnali élő adásába hol kettő húsz, hol kettő negyvenöt, hol három tizenöt percnyi híranyagot kellett összerakni, a déli tizenkettes hírekhez úgyszintén, hol tizenöt perces határon túli lapszemle kellett, hol huszonöt, utána a kulturális ajánló ismét vagy kettő és fél, vagy éppen négy perc, azaz életemben először voltam huzamosan olyan élethelyzetben, amikor úgy éreztem, hogy az eddigivel ellentétben, nem könyvekben, hanem másodpercekben mérődik az idő. Ez nagyjából hét év után vált, alakult olyan munkarenddé, hogy az élettitkok, azaz a „sóvárgás birodalma” felé fordulhattam. Annyira azonban még akkor sem, hogy lírai felismeréseimet teljesen a magaméinak érezhessem, erről tanúskodik az új szakasz első verse is, amelyben még hagytam, hogy a rózsa, a cseresznyefa árnyéka, a hétvégi ház kilincse „írja a verset”.

Fotó: Dimény-Haszmann Árpád

‍
Az újraindulás problémásabb szakasza akkor következett, mikor pár év után azt kellett észrevennem, kissé meghökkenve nyugtáznom, hogy a mintegy negyven vers közül igaziból egyetlen vers sem szól az én áttelepedett életemből. Hanem akkor miből? – vetődött fel az igazi poétikai kérdés. Ekkor jött el az az időszak, amikor ténylegesen is vizsgálat vagy inkább bonckés alá kellett vennem-vetnem verseimet, hogy világosan lássam: milyen erővel s milyen erőtérben is helyezkedik el az én munkásságom? Tulajdonképpen e szembenézés igényéből íródott a Vers és valóság című sorozat majd ötven vallomásos darabja. Aztán rendre megíródott a Gyermekrajzok ciklus 62 darabja, melyet hites tanúvallomásként a nagyszalontai templom „toronygombjába zártam”. Így kerülünk hát vissza ahhoz a képzethez, mely a szülőföld képét gyerekkori mítoszok helyett korhű lírai szociográfiaként igyekszik továbbörökíteni.

‍
– Munkásságát, tehetségét 1981-ben a Román Írószövetség költészeti díjával, 2009-ben Székelyföld-, 2010-ben Látó-nívódíjjal, 2012-ben pedig József Attila-díjjal jutalmazták. Az elégedettség érzése miként jelenik meg a poétikában?

– Valóban olyan lényegi kérdés ez? Mert hiszen azt mindannyian tudjuk, hogy az elégedettség és a poétika nemigen szokott egy paplan alá kérezkedni. De ha igen, akkor annak nem teremtő ölelkezés a vége, hanem önelégült szunyókálás. A díjak egy pillanatot mutatnak fel, miközben egy folyamatról szólnak. És nemcsak arról, hogy jól dolgoztál, hanem arról is, hogy jól olvastak. Jelzi, hogy vannak barátai a munkásságodnak. Az olvasmányélmény az író s az olvasó együttélése. Ehhez mindkét félnek adnia kell magát, másként nincs közös öröm, nincs közös (mű)élvezet.

‍

Kenéz Ferenc

‍Nagyszalontán született 1944-ben. Szalontai és nagyváradi középiskolai évek után a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem román–magyar szakos hallgatója 1964 és 1967 között. Tanulmányait félbeszakítva, az írásra fordította idejét. Első verseskötete 1968-ban jelent meg a Forrás-sorozatban, Fekete hanglemezek címmel. 1968-tól 1983 szeptemberéig a bukaresti Munkásélet kolozsvári szerkesztője, közben 1979–80-ban nyelvtanuló ösztöndíjasként élt Amszterdamban, 1983-tól 1987-ig az Utunk szerkesztője, 1987–1989-ig munkanélküli volt. 1989 márciusában áttelepült Magyarországra, ahol újságíróként, szerkesztőként dolgozott (Magyar Nemzet, Esti Hírlap, Duna Televízió). 2012-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Legutóbbi kötete: Cérnafű (Bookart, 2017).