Az irodalomnak nem tehertétel a nemzeti önismeret. Beszélgetés Bertha Zoltán irodalomtörténésszel

– A „magyarságot szolgáló, de a több mint háromezer éves egyetemes irodalmon kiművelt tudományos embernek, értelmiséginek látom” – írja önről Alföldy Jenő. Mindig is a nemzet megmaradása, az egyetemes magyar kultúra hirdetése volt a célja, és mindez hihetetlen szorgalommal, elkötelezettséggel, keresztényi szeretettel és emberséggel párosul. Óriási a munkássága, előadó, közszereplő, kulturális szervezetek, társaságok, kuratóriumok tagja. Szentesen született, Sárospatakon érettségizett. Hogy felidézzünk egy fontos mozzanatot: hogyan emlékszik az Illyés Gyulával való találkozásra, és ki volt még nagy hatással önre? – Édesanyám tősgyökeres dél-alföldi tanyás gazdálkodó családból került hódmezővásárhelyi, kiskunfélegyházi iskolákba, majd Pestre az egyetemre is, ahol találkozott édesapámmal, aki pedig egy poroszlói (szintén Tisza-vidéki), hatgyermekes tanító családból indult a pályáján – a mezőtúri gimnázium után a sárospataki református teológiát végezte el a 30-as évek derekán (évfolyamtársként és jó barátságban például az irodalmár-filozófus Vatai Lászlóval, a nevezetes Dosztojevszkij- és Ady-könyvek szerzőjével), majd két évi amerikai segédlelkészi szolgálat után hazatérve a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett magyar, angol és latin szakos diplomát, magyar irodalomtörténetből doktorált –, s tanári állást kapott a sárospataki gimnáziumban. Én éppen egy nyári iskolai szünet idején születtem az anyai rokonság körében Szentesen, de mivel szüleim akkor már másfél évtizede Sárospatakon laktak, így mindkettőt szülővárosomnak tekinthetem. 1973-ban kerültem a debreceni egyetemre, ahova olyan klasszikus írók látogattak el, mint Weöres Sándor, Nagy László, Csoóri Sándor, Dobos László, Ratkó József – de Illyés Gyulát egy pataki népfőiskolai találkozón láthattam először. Ő éppen akkoriban írta Válasz Herdernek és Adynak című korszakos tanulmányát, amely könyvben (Szellem és erőszak lett volna a címe) is megjelent volna, ha be nem tiltja a kommunista diktatúra. És 1979-ben Lakiteleken állt biztatólag a Lezsák Sándor hívására oda gyülekező, szabad szellemű fiatal írók pártjára. Mint a magyar irodalom „törzsfőjére” néztünk fel rá, aki a hajdani népi írói mozgalom, az összmagyar keresztény nemzeti gondolat, s az ’56-os forradalmi tisztánlátás ikonikus megtestesítőjeként szemnyitogató előadást tartott Patakon is, miközben az Egy mondat a zsarnokságról című versét akkoriban még ugyancsak tilos volt hivatalosan emlegetni. De a magyarság demográfiai megmaradásának ügyét szenvedélyesen képviselő volt pataki diák, ­Fekete Gyula vagy a népdalénekes Béres Ferenc és Képes Géza, ­Mészöly Dezső – akik baráti szálakkal kötődtek családunkhoz –, vagy az emigrációból a „pataki Házsongárdba” nyugodni térő Cs. Szabó László éppoly hitelesen közvetítették ezeket a legnemesebb eszményeket, mint a szakrális hagyományt a modern metafizikai versnyelvvel ötvöző Pilinszky János is, akit (az ateista-egyházüldöző korszakban) szinte csak titokban lehetett a diákok közé meghívni. De ezek a találkozások mind felvérteztek az elkövetkező időkre.
– Monográfiái például Bálint Tiborról (1990), Sütő Andrásról (1995), Németh Lászlóról (2005), Kányádiról (2006), Tamási Áronról (2012), tanulmányai Szilágyi Domokosról, Páskándiról, Kós Károlyról, Wass Albertről, Reményikről, Dsidáról vagy Czine Mihályról és Nagy Gáspárról arról árulkodnak, hogy jól ismeri a kortárs szerzők munkásságát. Mikor, hogyan vált szívügyévé a határon túli irodalom? – Az úgynevezett „pataki szellem” (még a hatalmi visszaszorítás kísérletének idején is) olyannyira tartotta magát, hogy tanáraink már megjelenésekor híresztelték Sütő András revelációszámba menő regényét (Anyám könnyű álmot ígér), az elszakított magyarság és a Trianonban szétszaggatott ország sorskérdéseinek jelentőségét hangoztatva, s édesapám könyvei között is ott voltak a 30-as, 40-es évek meghatározó művei Szabó Dezsőtől, Németh Lászlótól, Kós Károlytól, Reményik Sándortól, Tamási Árontól, Makkai Sándortól, Karácsony Sándortól és a többiektől, meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai (még neki dedikált erdélyi, felvidéki kötetek is) – szóval becses lelki örökségül kaptam én ezt a történelmi magyar egységet, egyetemességet valló szemléletmódot és gondolkodást.
– Mikor döntötte el, hogy ezen a „vonalon” kell tenni valamit? – A debreceni egyetemen Barta János, Julow Viktor, Kovács Kálmán s az őket követők (Görömbei András, Imre László, Márkus Béla) mind ugyanilyen elkötelezettséggel tanították a magyar irodalmat, s az Alföld folyóirat is (az Ilia Mihály fémjelezte szegedi Tiszatáj mellett) legendásan megtett mindent a határon túli, kisebbségi magyar irodalmak ismertetése, népszerűsítése érdekében. Én meg diákként máris recenziós feladatokat kaptam, s elkezdtem írni az akkor napvilágot látó könyvekről.

– Úgy tudom, gimnazistaként avantgárd íráskísérletei is voltak, és mindig vissza-visszatér az alma materbe. Mi az az erős szál, identitás, ami ide, ehhez a vidékhez köti? Milyen is az a „Bodrog-parti Athén”? „Hogy nem okvetlenül áhítattal vagy ünneplőbe öltözve lehet a magaskultúrához viszonyulni, nem aszkézissel vagy kötelességteljesítő rutinnal, hanem elemi érdeklődéssel és evidens életszerűséggel. Normális életviteli tájékozódásvággyal” – írja. – A „Bodrognak gyöngye” kisváros, a „magyar Cambridge” még a kövekbe íródott sugárzó üzenetei révén is a feltétlen ember- és népszeretetet, a református vallási tradíciók humánumközpontú világfelfogását, a plebejus-demokratikus és rebellis, kurucos-szabadságharcos hajlamot és bátorságot (Adyval szólva: a „protestáló hit s küldetéses vétó” elszántságát), meg a hazafiságot és a progressziót mindenkor összekapcsoló, nagyvilágra nyitott tájékozódás és műveltség példáit ragyogtatta az ott élők vagy az ott megfordulók számára. Gyökeresség és univerzalitás; ahogy a peregrinus diákok a távoli országokból hatalmas tudással visszatérve akár a falukutatásnak és a népi kultúra megmentésének szentelték energiáikat, a paraszti tehetségek felkarolásának (az úgynevezett „szegények iskolája” missziójaként). Erdélyi János lakóháza, emléktáblája, sírköve is arra int, amit ő így összegezett: „Három fáklyám ég: Hit, Haza, Emberiség”.
Több száz éves, régi, műemléki tanári házban laktunk, ahol a XIX. század első felében a főiskola nyomdája működött (itt készítették az úgynevezett pataki bibliát is), s ahol aztán Kövy Sándor jogászprofesszor lakott, aki Kossuth Lajos és nemzedéktársai nagy tanítómestere volt, s megjósolta, hogy Kossuthból még „nagy országháborító” lesz. Az utca túloldalán az egyik irányban (talán száz méterre sem) a református templom állt, a másikban az ősi kollégium. Ha igazán testközelből át lehet élni hit és tudás fellegvárának („templom és iskola”) biztató és oltalmazó gondviselését: ez nekem megadatott. És közel a Bodroghoz, amely a Hegyalját, a Zemplént összeköti a túlparti észak-alföldi sík vidékekkel: az egész együtt a mélység, a magasság és a tágasság levegőjét árasztotta. S az életszerű szabadságét: hogy a folyóvízben nyáron fürödni, mellette futballozni, télen rajta korcsolyázni lehetett. Vagyis játszani – örömmel és felszabadultan. S aztán Debrecenben (a „kálvinista Rómában”, a „magyar Genfben”) ugyanezt érezhettem (a táj és a kiváló emberek hordozta értékek segítségével még a rendszerváltás előtti fullasztó ideológiai körülmények közepette is). Amikor lázadásnak számított akár a népművészet archaikus magasrendűségét, akár a modernizmus, az avantgárd horizontemelő dimenzióit hirdetni. Dehát édesapám is nemcsak tudós és lelkész-­tanár volt, hanem festőművész is, akinek sugallatos tájképei és absztrakt-szimbolikus festményei egyaránt ösztönöztek – legalább a csonkíthatatlan kultúraszeretetre és teljességszomjúságra.
– Görömbei András irodalomtörténész meghatározó egyénisége a pályájának. Többek között ő tanította meg, hogy az egyetemes magyar irodalom felől tekintsen a művekre? Milyen motivációkat kapott tőle? – Görömbei András: a nemzetfenntartó parasztság, az annyiszor és legújabban is kifosztásra, megsemmisítésre ítélt paraszti társadalom, az organikus népi kultúra örök erkölcsi értékeit, az autentikus spirituális hagyományokat, a nyelvében-szellemében szétdarabolhatatlan nemzet integritását, az ’56-os demokratikus igazságvágyat és függetlenségeszmét, a művészetek, az irodalom feladhatatlan autonómiáját reprezentáló karizmatikus vezéregyéniségként vezette az őt követőket végig a 70-es, 80-as évek szellemi szabadságharcában. Tisza-menti faluból származott, édesapját ’56 után bebörtönözték, ő maga a győri bencések gimnáziumában tanult, s kezdettől, úttörőként, Czine Mihály támogatásával is írt sokáig meg nem jelentethetett könyveket a felvidéki, az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai irodalomról, majd monográfiákat Sinka Istvánról, Nagy Lászlóról, Sütő Andrásról, Csoóri Sándorról, Nagy Gáspárról. A hivatalosság, sőt a rendőri titkosszolgálat az „antikommunista”, „ellenforradalmár”, „klerikális reakció” embereként tartotta nyilván és fenyegette meg olykor életveszélyesen is. Barta Jánosnak – meg diákkorától kezdődően példátlanul óriási kiterjedésű munkásságának – köszönhette, hogy aztán bekerülhetett az egyetemre tanítani. (De hogy az Alföld irányadó szerkesztője vagy az írószövetség helyi elnöke lehessen, azt már megakadályozták a pártkorifeusok.) Hatalmas megtiszteltetésként ért, hogy a 70-es évek erdélyi irodalmáról szóló munkájához társszerzőként bevont, s így méltathattam főként a Forrás-generáció jeleseit, Szilágyi Istvánt, Bálint Tibort, Szilágyi Domokost, Lászlóffy Aladárt, Hervay Gizellát, Pusztai Jánost, Lászlóffy Csabát és a többieket, s írhattam tanulmányokat például Szőcs István Selyemsárhajó című különleges művelődéstörténeti értekezéséről, Farkas Árpád Alagutak a hóban meg Király László Amikor pipacsok voltatok című nagyszerű verseskötetéről, Mózes Attila prózavilágáról s így tovább. A Csoóri Sándor elnevezte hátizsákos „nomád nemzedék” tagjaként jártam én is Erdélyt, csempésztem a gyógyszert, kéziratot, könyvet ide-oda, s amikor többször a legfrissebben megjelent kolozsvári, székelyföldi kötetekből Andornak is hoztam (ez volt Görömbei András eredeti keresztneve, s a barátai is így szólították): olyan szeretettel, annyira tudott örülni nekik, hogy kézbe véve szinte megsimogatta őket…
– Visszatérnék arra, hogy miért is kezdett érdeklődni a határon túli irodalom iránt. Hogyan lehetett bevezetni a „peremvidéki irodalmat” a köztudatba? Ezért lett „vándorprédikátor”? – Görömbei András azt is megtanította, hogy egy szerves anyanyelvi, történelmi, lelki-szellemi kultúrát nem lehet sorompókkal, elfogadhatatlan határokkal erőszakosan szétvagdosni, megcsúfolni; ez a józan ésszel és egyáltalán az emberi természettel is szögesen ellenkezik. És ha a magyarországi olvasóközönség elől el akarják zárni a kisebbségi magyar írók sokszor újításban, kísérletezésben, minőségben is kiemelkedő remekléseit, akkor az irodalom öntörvényűségének rehabilitációjához egy autochton morális késztetésből fakadó többlettartalom is hozzátartozik: ezeknek az értékeknek a felmutatása, megbecsülése, megismertetése az anyaországi és az egész magyar nemzeti kultúrközösség körében. Nemcsak az irodalmi alkotás, hanem annak recepciója is belső igényből ered, tehát a nemzet lelkiismeretének egészséges működéséhez járul hozzá. Ehhez utazni, figyelni, érdeklődni kell, ahogy Czine Mihálytól, Pomogáts Bélától, Görömbei Andrástól, Márkus Bélától, Szakolczay Lajostól, Ablonczy Lászlótól láttam-tanultam: s magam is igyekeztem a nyomukban járni. S ha a magyarellenes elnyomatásban olyannyiszor keltem át rettegve vagy szorongó örömmel a határon odafelé, s cipeltem a kolozsvári, székelykeresztúri, sepsiszentgyörgyi és százféle antikváriumból is megszerzett – mára több ezer kötetre rúgó – erdélyi kincseket: az 1990-es változás utáni világban, amikor emlékkonferenciák, szoboravatások, irodalmi rendezvények felszabadító alkalmaira hívtak, hogyne siettem volna részt venni a lehetségessé vált ünnepi találkozókon, tanácskozásokon, eseményeken. A „peremvidékiség”, a periférikusság így földrajzi értelemben is szerencsésen eltűnt (még az is, hogy a határon túli irodalomra a rendszerváltás előtt inkább a magyarországi vidéki nagyvárosok folyóiratai reflektáltak), s ma már az internet is bőségesen besegít a kiegyenlítődésbe és összeépülésbe – de a kisebbségiség „sajátosságának méltóságából” mégis maradt valami; ahogyan Elek Tibor barátom szellemesen megfogalmazta: határon túli magyar irodalom természetesen nincs, miközben látjuk, hogy van. Merthogy sajátos intézményeik és körülményeik is vannak, s ha ezek nem a művek esztétikai rangját befolyásolják is, bizonyos jó értelemben vett és megbecsülendő „regionális” jellegzetességeiket igen, ha azok érzékelhetően színezik, hangolják, rétegezik a műalkotás minőségi összetettségét.
– A sors több kötetének címszereplője: Sors­tükör (2001), Sorsbeszéd (2003), Sors­jelző (2006), Sorsmetszetek (2012). Miben változott napjainkra sorsirodalmunk és sors­tudatunk, avagy ön szerint ma mi a legfőbb nemzeti sorskérdés? – Az irodalom önelvűségéhez, semmi mással nem helyettesíthető kifejezéskultúrájához a tematikai szabadság is törvényszerűen tartozik hozzá. Nem értékkorlátozást, hanem értéktöbbletet jelentett mindig, ha az irodalmiság magasművészeti szférájában az Ómagyar Mária-siralomtól a reformkorig, Trianonig és napjainkig olyannyiszor kiviláglanak, kiábrázolódnak a speciálisan nemzeti önismereti vonatkozások, sorskérdések, sorsproblémák. A sorsirodalomnak tehát nem tehertétele, hanem a lehetséges legmagasabb nyelvi-esztétikai nívón megnyilatkozó igazságkifejező ereje ez a közösségi öntudatot és önreflexiót serkentő önismereti tulajdonság. Ha nincs tematikai megkötöttség, és az alanyi érzésvilágtól, a legbelsőbb privátszférától az univerzum minden rezdüléséig akármi lehet tárgya az irodalomnak, akkor miért és miképpen zárhatnánk ki belőle ezeket az alapvető kollektív egzisztenciális jelentéstartományokat és létkérdéseket? Változás talán abban figyelhető meg, hogy valamelyest leértékelődött az ilyesfajta beszédmódok jelentősége. De ha például egyik legújabb versében (Cs. királyfi szilveszterkor) Szőcs Géza ezeket a sorokat fogalmazza: „Bor is lesz, búza és békesség, / s végre igazság tétessék! // Mert ha igazság nincsen benne, / még a törvény is törvénytelen! // Hozza helyre az új esztendő, / amit elszúrt a történelem!”; „ez lesz talán az új esztendő, / melyben talpára áll az ország, // s nem porlik tovább már a szikla, / s az igazságot zsákkal hozzák // Gáspár, Menyhért és Boldizsár” – akkor joggal gondolhatjuk, hogy a sokértelmű asszociativitás és a szuggesztív művészi kijelentés is megtarthatja sorsos igazságérvényét. Költői és létigazság egybefonódik; „a művészet az igazság ­működésbe-lépése szerinti költészet” (M. Heidegger). Veres Péter a nevezetes 1943-as szárszói konferencián hangsúlyozta: „Azt kell tennünk, amit minden életrevaló nép tett a történelem folyamán: alkalmazkodni, hogy megmaradhassunk. Ez minden más eszmei vagy világnézeti igazság előtt áll: Megmaradni. Ahogy lehet. S hogy lehet? Úgy, ahogy a nép nagy többsége hiszi, hogy lehet. Mert a hit nagy erő, a történelemben talán a legelső erő.” Kodolányi János szerint: „a magyarság célja, hogy megmaradjon”. Márai Sándort is idézhetjük: e népnek „egyetlen kötelessége van önmagával és a világgal szemben: megmaradni […] jogunk van megmaradni.” Páskándi Géza egyik Árpád-házi királydrámájában Szent László így fohászkodik: „Atyám, míg néped egy is van e földön… míg néped van… magyar is legyen”; s egy másikban Könyves Kálmán király: „Volt-e a magyarral valami célja, valami külön célja a Teremtőnek? […] egy bizonyosan: hogy megmaradjon. Hogy fennmaradjon most és mindörökké.” Kányádi Sándor egyik esszéjében leszögezi: „A nemzet célja tehát az lehet, hogy az Isten csak számára kiválasztott nyelvét az emberiség legvégső határáig továbbvigye, gyarapítsa mindannyiónk örömére, és tegyük hozzá, Isten nagyobb dicsőségére.” Sütő András Bethlen Gábor nyomán summázza intelmét: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”. És ki tagadhatná el ezeknek az artisztikus, nemes veretű, olykor himnikus szállóigéknek az együttes irodalmi és általános önerősítő emfázisát? Művészi és emberi szabadság nem állítható szembe egymással, mint ahogy „értékközpontú nemzettudat és nemzetközpontú értéktudat” sem – hiszen a kettő inkább szintézist alkot egymással; „posztkoloniális” összefüggésben is. Más kérdés, ha manapság magának a nemzetnek az értéke, sőt egyenesen a léte is megkérdőjeleződik és vitathatóvá válik. Hogy nem ismerik el mint valóságos, legfeljebb hipotetikus, „képzeletbeli” közösséget. A mindennemű anyanyelvi, szellemi kultúra nemzeti-közösségi megalapozottsága azonban antropológiai és transzcendentális szükségszerűség; amint Jan Assmann is állítja: „az etnikai identitás folytonossá tételének kiemelkedően a leghatékonyabb eszköze a vallás. A szokatlanul tartós fennmaradás […] esetei – a szamaritánusoktól a baszkokig – egytől-egyig ugyanazt a képet mutatják: az etnikai identitás egy sajátos vallási beállítottsággal fonódik össze”. Úgy hiszem, sorsfontosságú a nemzeti létezés lényegszerűségének belátása, a megmaradás kívánalma, a személyes szabadságelvből is levezethető közösségi autonómia, önrendelkezés, önsorsigazítás legitim igénye és követelése minden magyar nemzetrész s az egész nyelvközösség számára. Az egymásnak ellentmondó politikai elméletek és filozófiák sem igen tehetik kétségessé szerintem a szabad akaratból születő vagy fenntartani szándékozott emberi társulások, identitásközösségek, nemzeti azonosságkonstrukciók jogát a földi létezéshez és önaffirmációhoz.
– Talán a társadalmi elkötelezettsége miatt, 1988 és 1994 között a kultúrpolitika felé fordult. Hogyan emlékszik vissza a rendszerváltozás „előkészítésére”, és hogyan látja, a változások miképpen hatottak az irodalomra? – Tulajdonképpen ennek a demokratikus nemzeti szabadságnak a lelkesült kiharcolását, pontosabban annak célkitűzését jelentették a rendszerváltozás évei, s nem véletlenül volt motorja az egész folyamatnak az írótársadalom és a humán értelmiség java része. 1987-ben Lakitelekre is íróbarátaim Trabantján zötykölődtünk el, s a sátort övező kukoricásban rendőrautók sokasága figyelt minket, igazoltattak is – valóban forrongó időszak volt, tele reményekkel, illúziókkal. Például hogy a politikában is meghonosodhat az az etikai alapzaton álló igazmondás, amelyet az irodalom valósított meg addig is, évszázadokon keresztül. Hogy az erkölcsiségnek is szerepe lesz a politika alakításában. Ebben csalódnunk kellett, viszont az irodalmi beszédformák mégiscsak a természetes művészi önelvűség irányában szabadultak fel. Különleges élmény volt az erdélyi irodalomról is szabadon tanácskozni a Debreceni Irodalmi Napokon rögtön 1990-ben, ahová örömmel jöttek a kitűnő erdélyi írók, kritikusok is – és együttesen állapíthattuk meg, hogy ha a szabad szellemet egészében nem fojthatta is meg a diktatúra, azért az intézményes fellélegzés mégis egy teljesen más légkört teremtett körénk. És akkor még bíztunk a kisebbségi magyarság mindennemű kulturális autonómiájának a kivívhatóságában is.
– A jó értelemben véve Ön mindig vitapartner. Akik másképp látják a dolgokat, azokat sem támadja, inkább ironikus velük. Ön szerint milyen (kellene legyen) a jó vita? – Főleg a közéleti, de az irodalmi közéleti vitakultúra is mára sajnos eléggé eldurvult és el is sekélyesedett; az első szabadon választott országgyűlés tagjaként (1990 és 1994 között) tapasztaltam, hogy talán még a legélesebb vitákban sem volt annyi diffamáló gyalázkodás, mint ma egy irodalmi diskurzusban is akár. Az érvelések logikájának kölcsönös reflexiója a jó vita alapja – de ha lezáratlan kérdés marad, az sem baj, hiszen az igazi és végső kérdésekre úgysincs válasz; ha van, mitől lenne az kérdés?
– Dolgozik most újabb tanulmányköteten? – Ebben az esztendőben a trianoni gyász­emlékévhez kapcsolódó programok fogják kitölteni az időmet, s ehhez kapcsolódva olyan újdonságok felmutatása, mint például a Bertha Csilla (a nővérem) és Kodolányi Gyula által szerkesztett antológia – a Trianon-szindrómához kötődő magyar versek gyűjteménye angolul –, A Nation Dismembered címmel, amely unikális, mert eddig le nem fordított és külföldiek számára hozzá nem férhető versek sokasága is napvilágot lát benne (Reményik Sándor költeményeitől Dsida Jenő Psalmus Hungaricusáig), s egyáltalán, ilyen kötet eddig még soha nem jelent meg. És ennek a kiadványnak a híresztelését is feladatomnak tartom, hiszen a nagyvilág tájékoztatása sem mellőzhető. Bertha Zoltán 1955-ben született Szentesen. Irodalomtörténész, könyvtáros, egyetemi docens, kritikus. Többek között József Attila-, Kölcsey-, Tamási Áron-, Arany János-díjas, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének, a Magyar Művészeti Akadémia Írói Díjának birtokosa. 1978 és 1990 között a Debreceni Egyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetének könyvtárosa, tudományos munkatársa, 1990 és 1994 között országgyűlési képviselő, 1994-től a Károli Gáspár Református Egyetem Modern Magyar Irodalmi tanszékén oktat. Irodalom- és kultúratudományokból habilitált. Számos folyóiratnak dolgozott, jelenleg az Agria munkatársa. A Magyar Írószövetség választmányi tagja, 2014-től az MMA levelező tagja. Könyvei java része a 20. századi magyar, ezen belül főképp az erdélyi irodalommal és alkotóival foglalkozik.