Az írás szerencsejáték. Beszélgetés Tibor Fischerrel

– Nem könnyű a nem magyarul író, magyar származású írót a tájékozatlan közönségnek bemutatni. A The Independent így ír önről: „Regényíróként két dologról ismert. Hogy zseniálisan bánik a nyelvvel és hogy legalább félszáz kiadó visszautasította első kötetét.” – Ha újságban írják, biztosan úgy van. Bár az elmúlt években némiképp fejlődött a stílusom. Kezdetben kissé valóban extravagáns volt. Első regényemben, az 1956-os forradalom idején Magyarországon játszódó A béka segge alatt (Under the Frog) címűben, noha angol vagy éppenséggel amerikai közönségnek írtam, a másság eszméje lebegett a szemem előtt, sok idegen szót használtam és több jellegzetesen magyar szólást, kifejezést, angol tükörfordításban. Második regényem (The Thought Gang: magyarul A Gógyigaleri címmel jelent meg – a szerk.) egy filozófusról szól, aki Dél-Franciaországban bankot rabol. Itt is elvetettem kissé a sulykot. Ez az úgymond Joyce-i regényem, az én hajmeresztő nyelvmutatványom. Érdekes, hogy könyveimet leginkább magyarok, németek, franciák, olaszok olvasták angolul, akik rendszerint gratuláltak a remek nyelvi megoldásokhoz, míg angol olvasóim felrótták nekem, hogy túl sok idegen szót használok. Mondanom sem kell, joggal. Elég színpompásra sikeredett az első két könyv nyelve. Mit írtak még rólam?
– A sok visszautasító levél a kiadóktól. 56, ha nem tévedek. – Valóban. Az úgy volt, hogy a rendszerváltás idején, ’89–90-ben újságíróként Magyarországon dolgoztam. Igen élénk időszak volt ez, brit újságoknak írtam cikkeket, egy televíziós adónak is dolgoztam. A harmadik választási ciklus után úgy éreztem, Magyarországon beindult az élet, így visszaköltöztem Londonba. Harmincéves voltam, fűtött az írói ambíció, fiókom tele volt félkész projektekkel, egyikét-másikát kiadóknak is megmutattam, de szerződést senki sem ajánlott fel. Válságos idők voltak ezek, valahogy nem sikerült állást találnom, egy ideig munka nélkül lézengtem. Harmincévesen úgy éreztem, ha most nem ülök le és nem írom meg, mindenem beleadva, azt a bizonyos regényt, akkor talán soha. Úgyhogy leültem, hogy megírjam a magyar forradalomról szóló regényt (A béka segge alatt). Dacára annak, hogy ez meglehetősen személyes téma, mert szüleim ötvenhatban vándoroltak ki Angliába, ahol születtem és felnőttem, mégis a magyar forradalomról akartam írni. Úgy gondoltam, nagy téma ez, amiről, főként Angliában, nem sokat tudtak az emberek, és amit még azok sem láttak tisztán, akik elég idősek voltak ahhoz, hogy az eseményekre emlékezzenek.
Úgyhogy nekifeküdtem az írásnak, és tudjuk, ilyenkor azt tanácsolják, hogy dobjunk össze néhány fejezetet mutatóba, és küldjük irodalmi ügynökhöz a munkát. Szóval írás közben folyamatosan küldözgettem ügynököknek a fejezeteket, akik 2–3 hónap múlva válaszolnak, ha egyáltalán válaszra méltatják az embert. Mire tucatnyi ügynök elutasító levelét megkaptam, már készen is állt a regény. Talán kissé botor módon földühödtem az ügynökökre, és azt mondtam, ezt majd magam veszem kézbe! Elkezdtem kéziratom kiadókhoz küldözgetni. Elhatároztam, hogy az Egyesült Királyság területén működő minden egyes kiadónak elküldöm, és ha vissza is utasítják, nyugodtan alszom majd annak tudatában, hogy ami emberileg lehetséges, azt megtettem. Ekkoriban 58 kiadó működött az országban. Mire az ötvenhatodik kiadó igennel válaszolt, már rég lemondtam a dologról, azt hittem, könyvem sosem fog megjelenni. A kéziratot nem londoni, hanem egy egészen kis Edinburgh-i kiadó vette meg, egy hölgy írt nekem az Edinburgh University Press épületének negyedik emeletéről. Érdekes, hogy egy ’56-ról szóló kézirat 56 visszautasító levelet gyűjtött össze. Némelyik levél egészen kedves hangot ütött meg, mondván, hogy érdekes a kézirat, de nem tudni, ki lenne vevő rá, és beláttam, hogy a sztálinista Magyarországon az ötvenes években játszó kosárcsapatról szóló mű nem egyértelműen sikerkönyv. Már csak két kiadó maradt hátra. Úgy tűnt nekem, hogy kéziratom természetszerűleg nem a Gay Men’s Press világába illik, bár ha a Polygon is visszautasít, minden bizonnyal náluk is próbálkoztam volna. Valóban szép számú visszautasító levelet sikerült összegyűjteni. Booker-rövidlistás írók körében mindenképp csúcs. Sokaknak tucatnyi vagy akár húsz visszautasításuk is összegyűl, de ötvenhat, hát ez hallatlan teljesítmény.
– De ez az elutasító lavina a múlté, ugye? Nem a jelen gondja. – Szeretném azt gondolni, hogy a kiadók éjt nappallá téve toporognak a küszöbömön, de ez nem épp így igaz. Hadd sározzam őket egy kicsit, főként az angolokat, különösen így, hogy ezt nem hallják. Engem leginkább a kiadók képmutatása borít ki. Ha azt mondanák, ez egy szakma, pénzre gyúrunk, sikerkönyveket nyomtatunk, de azért időről időre olyasmit is kiadunk, ami egyszerűen csak közel áll a szívünkhöz, abba nem tudnék belekötni. Viszont ez az elképzelés, amit magukkal kapcsolatban terjesztenek, hogy ők az írót tulajdonképpen segíteni akarják, ez teljesen hamis. Amikor jól mennek a dolgok, bármit megtesznek a szerzőért. Amikor Booker-rövidlistás voltam, még az eredményhirdetés előtt, ha azt kértem volna a kiadómtól, hogy a lányát, csokiöntettel bőven meglocsolva, ajánlja föl nekem, megtette volna. Ám amikor az eladási mutatók nem annyira kedvezőek, síri csend lesz. Számos remek írót ismerek, akiknek nem sikerült második kötetet tető alá hozni, vagy akiknek a megírt regényei a fiókban tornyosulnak, mert előző kötetüket kevesen vásárolták, és a kiadó más szerző után nézett. Könyvet írni nehéz dolog, könyvet kiadatni kétszer olyan nehéz. Az írói érvényesülés rendkívüli erőfeszítésbe kerül. Ám a kiadók javára legyen szólva, túl sokat ők sem tehetnek egy-egy könyvért. Az ember alapvetően csak önmagára számíthat, hacsak nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy a fivére vezető szerkesztő vagy a felesége irodalmi ­ügynök.
– Ön író és újságíró. A két alapállás között a társadalomhoz, a valósághoz való viszony tekintetében kis, ám lényeges eltérés van. Az újságíró kiszimatolja a dolgok állását, leírja, nem ritkán manipulálni próbálja a valóságot. Az író képzeletével teremt, a képzelet világát manipulálja. – Két különböző dologról van szó. Az újságírótól például nem várják feltétlenül el, hogy jól írjon. Ám ha csak minimális szakmai becsület is szorult az emberbe, újságíróként kötelessége a tényekhez tartani magát és mindent ellenőrizni. Újságíróként ez az igazi nehézség, hogy mindent két-három forrásból is ellenőrizni kell. Ez néha komoly akadályt jelent, az újságíróknak gyakran kell villámüzemmódban dolgozniuk, és ilyenkor hibáznak. A másik ingoványos terep az újságíró számára az, amikor olyan témáról ír, amiről vajmi keveset tud. Ezen is sokan elcsúsznak. Az írónak, ugye, nagy szerencséje, hogy kitalálhat dolgokat, innen-onnan lopkodhat, akár a valóságot is simán leírhatja, mondjuk, kicserél egy-két nevet. El kell mondanom, hogy írói pályám során azt a furcsaságot tapasztaltam: a tényszerűen igaz elemek a legkevésbé meggyőzőek. Azokról a mozzanatokról, amelyek teljes egészében igazak, valami, ami velem vagy ismerőseimmel történt, vagy amit saját szememmel láttam, nos, ezekről gyakran mondják az olvasók, hogy nem elég hihetőek, ilyesmi nem fordulhat elő, ugyanakkor a kitalált dolgokat soha nem kérdőjelezik meg, bármilyen merészek legyenek is azok. Ugyanez történik például a biztosító társaságokkal is. Sok évvel ezelőtt betörtek a lakásomba, és ifjonti lelkesedésemben úgy gondoltam, a lehető legbecsületesebben kell a biztosítónak a kérelmet megírni, úgyhogy nagyon pontosan felsoroltam mindent, ami eltűnt, meg hogy betörték az ajtót. A biztosító társaság kiküldött valakit, hogy felmérje a kárt. Az illető gyakorlatilag felére csökkentette az általam jelzett kár mértékét. Megtanultam a leckét. Elhatároztam, hogy ha valaha biztosítótól kell behajtanom bármit is, jobb, ha fiktív követeléseim vannak. Úgyhogy azóta is fölveszek egy-két nemlétező dolgot a biztosított vagyontárgyaim sorába. A nemlétező dolgokat furcsamód soha nem vágják le a listáról. Mindig a valóságos dolgokkal kapcsolatban gyanúsítanak azzal, hogy nem mondok igazat. Remélem, hasznára válik, amit elmondtam itt.[…]– Jól értettem, hogy a rövidebb mondatokat, a tömörebb, a cselekményre szorítkozó prózát kedveli? Például Hemingway vagy Jászberényi Sándor írásművészetét. – Vannak, akik igazán remek, vaskos könyveket képesek írni, iszonyú hosszú mondatokkal. Nem azt mondom, hogy ez lehetetlenség. Az történt mindössze, hogy ahogyan öregszem, egyre türelmetlenebb vagyok. Régebben például imádtam Proustot olvasni. Manapság, valahányszor kézbe veszem, menthetetlenül arra gondolok, hogy azért rövidebbre is vehette volna a mester.
– Volt egy francia feminista írónő, aki kitalálta, hogy átírja Proustot. Valahányszor új szereplő jelent meg a regényben, a hölgy egyszerűen kinyírta. A legtöbb kötet az eredetivel megegyező oldalszámúra sikeredett, de a hetedik már csak egyoldalas. Mert időközben mindenki meghal. – Ez, tudjuk, Shakespeare esetében is remekül működött. Gondoljunk csak a Hamletre – minél több szereplőt kinyírunk, annál rövidebb lesz a mű. Ez valójában javarészt türelemjáték. Van, aki verhetetlen e tekintetben. Van egy regényíró barátom, Lawrence Norfolk, állandóan collos könyveket ír. Nem mintha erre törekedne, egyszerűen csak képtelen leállni.
– Jelenleg is dolgozik? – Legjobb tudomásom szerint londoni otthonában kuksol, a regényét próbálja befejezni. Öt éve dolgozik rajta. Valahányszor új regénybe fog, mindig lelkesen újságolja nekem: ez most rövid lesz! Persze, a munka örökké elhúzódik. Ez a regénye például az Erzsébet-korban játszódik. Néhány hónapja beszélgettünk telefonon, akkor arról mesélt nekem, hogy már a rómaiaknak is volt egyféle hangerősítő-rendszerük. Megkérdeztem, hogy ugyan hol olvasott erről a római kori hangmérnöki csodáról? Az új regényhez kutattam, felelte. De hát nem az Erzsébet-korról írsz? – kérdeztem. De igen, felelte, de vissza kellett mennem egy picit korábbra. Erre tényleg nincs orvosság. És gyönyörű angol mondatokat ír. Felüdülés a könyveit olvasni. Én viszont kötéllel a nyakamban sem tudnék ilyen hosszú regényeket írni. Nálam ez nem működik. Minden író bizonyos művek megírására születik. Nincs más választásunk, mint megírni, amit megírhatunk, és remélni, hogy arra mások is kíváncsiak.
– Ön bátor hangú esszéket írt irodalomról, politikáról, a magyar irodalmi életről, a halálbüntetésről… „Magyarországi értelmiségi körökben az Esterházy, Krasznahorkai és Nádas-szerű mandarinoké a dicsőség, de a magyar könyvesboltok teljes mértékben behódoltak a hazai szakácskönyvek, a csajszi-ponyva, a krimi világának, talán még jobban is, mint a nyugatiak.” Valóban ez történik? – Valóban. Emlékszem, Esterházy mondta valamikor nyolcvankilencben vagy kilencvenben, amikor találkoztam vele, hogy végre író lehet! És itt nyilván arra utalt, hogy addigra valamiféle ellenálló figurává nőtt, részben azért, mert munkáiban annyi mindent olvashatunk a sorok között, és az olvasók a politikai üzenetet is simán kiolvasták a regényeiből. Csakhogy az értelmiségi íróknak azzal is meg kell küzdeniük, hogy a többség manapság könnyed olvasmányra vágyik. Az emberek hajszoltak, gyerekeket nevelnek, munkába járnak, este fáradtan esnek be az ajtón, és akkor már csak sorozatot nézni van kedvük. A legtöbben olyan könyvre vágynak, ami egyszerűen csak szórakoztat és kész, és ez végül is cseppet sem elítélendő. Arra is gondolni kell, hogy ha nagyon magasra tesszük a mércét, ki lesz kíváncsi a könyvre. Angliában legalábbis, ha úgynevezett nagyon irodalmi regényt ír az ember, akkor abból igen nehéz megélni, hacsak nem ér bennünket az a hirtelen szerencse, hogy könyvünkből tévésorozat készül vagy megnyerjük a Booker-díjat. A magas irodalom vásárlói bázisa igen szerény. Az emberek krimit és sci-fit olvasnak. És hát elvárás még, mint a McDonald’s-ban, hogy minden alkalommal ugyanazt kapják. A krimisorozatok ezért annyira népszerűek.
– Vannak kedvenc magyar regényei, regénye? Magyarul is, vagy inkább angolul és franciául olvas? – A szerző személyétől függ. Szeretem Márait, magyarul is olvasom. Lassan haladok, szótáraznom kell közben. Ugyanakkor érdekes élmény egy hétéves sebességével olvasni bármit is. Ezzel a lassúsággal olyasmire is felfigyel az ember, ami fölött egyébként elsiklana a figyelme. Amikor angolul olvasok, egy délután alatt átfutok egy regényt. Érdekes lelassulni és más szemszögből látni a dolgokat. Mostanában kissé kiestem a gyakorlatból, mert néhány éve ismét Londonban élek és egyebet olvasok. Nem tartottam a lépést a kortárs magyar irodalommal. De olvastam valamit! Egy fiatal író, Totth Benedek regénye, angolul Dead Heat, magyarul Holtverseny a cím. Nagyon izgalmas munka. Hogy visszacsatoljak az értelmiségi írókhoz, azt hiszem, Magyarországon nagyon erős a német hatás. Az írók hajlamosak azt gondolni, hogy a komoly hangon írt hosszú munka utal nagy íróra, semmiképp sem a rövid, szellemes írás. Az irodalmi körök főpapjai rendszerint a komikum ellen prédikálnak. Ezzel vitatkoznék, különösen, hogy én is kedvelem a tréfát. De a tendencia az, még Angliában is, hogy az irodalmi díjakat többnyire rendkívül komoly könyveknek ítélik.
Van egy francia barátom, Alain Mabanckou, Kongóban született, és javarészt ott, Afrikában játszódó, egészen vicces könyveket ír. Franciaországban, mondhatni, befutott író. Ismert személyiség, tévébe is behívták már. De nem kapott Goncourt-díjat, és teljességgel elképzelhetetlen, hogy Goncourt-t nyerjen, egyszerűen azért, mert vicces, szórakoztató. Nem ír imperializmusról, sem az afrikai nők problémáiról, arról ír, hogy az emberek élik az életüket Afrikában is, sőt, jót nevetnek hozzá. A komédiát előítélettel kezelik, azt hiszem.
Visszatérve Totth Benedek regényére: a legérdekesebb a könyv hangulata, teljesen más, mint a korábban említett Nádas- és Krasznahorkai-generáció életérzése. A regény húszas éveik elején járó úszók csapatáról szól. Ha a neveket, a helyszíneket kicseréljük, merthogy a regény valahol a vidéki Magyarországon játszódik, nem Budapesten, szóval, ha kicseréljük őket, akár Amerikában vagy Angliában is játszódhatna a történet.
– Az említett generáció – Esterházy, Krasznahorkai – életérzése történelmi, irodalomtörténeti jelenség? Fiatal magyar íróként mindent el kellene felejtenem vajon? – A fiatal írónak bizonyos mértékig mindig mindent el kell felejtenie. Magának mint fiatal írónak, az a feladata, hogy teljesen új alapállást keressen.
– Ez a különbség író és újságíró között. Az író feje tabula rasa, az újságírónak viszont mindent meg kell jegyeznie. – Ez a megközelítés enyhén igazságtalan. A vérbeli újságírók egészen érdekesen írnak. Volt például Amerikában az úgynevezett New Journalism, az új újságírás vonulat. Tom Wolfe az egyik kedvenc íróm, és az amerikai űrprogramról szóló The Right Stuff(magyarul Az igazak címen jelent meg – a szerk.) című regénye a valaha írt legkiválóbb munkák közé sorolható. Ezt a könyvet kétszáz év múlva is olvasni fogják. Az újságíróhoz képest az írónak mindössze a szabadsága nagyobb. És hogy megvédjem Esterházyt és generációját, a kommunista Magyarországon közölni komoly korlátokkal járt. Az írónak egészen kis mozgástere volt. Bár a Kádár-rendszer egészen értelmes módon felismerte azt, hogy nyugodtan békében hagyhatja az értelmiségi réteget, mert Csepelen senki sem olvassa majd a Beszélőt. A béka segge alatt esetében például érdekes módon a könyv első külföldi kiadása Magyarországon jelent meg. Ez azért történhetett, mert kifejezetten a forradalomról, az utcai harcokról a mai napig nem jelent meg túl sok írás. Jelentek meg könyvek, amelyekben szó esik bizonyos vetületeiről, de 1956 jelentőségéhez képest ez édeskevés. Ugyanakkor az oroszok második világháborús bevonulásáról is meglepően kevés írás született. Ezek fő oka nyilván politikai. Az elmúlt rendszerben alkotó írók kénytelenek voltak ezoterikusabb, kevésbé valószerű vizekre evezni, nem írhattak őszintén és egyenesen az 1956-os eseményekről.

– Mit gondol az európai, a nyugati írói szabadságról? Digitális korban élünk, minden irányból rengeteg hatás ér bennünket. Ugyanakkor a politikai korrektség elvárásai jelentősen korlátoznak is, élét veszik a merész képzeletnek. – A nyugat-európai írók szabadsága gyakorlatilag korlátlan, úgy értve, hogy arról írhatnak, amiről éppen akarnak. Hogy amit írnak, az megjelenik-e vagy valaki elolvassa-e, már más kérdés. A szabadság önmagában semmit sem szavatol. Kicsit olyan ez, mint a demokrácia. Emlékszem, nyolcvankilencben vagy kilencvenben, a rendszerváltáskor, mondtam magyar barátaimnak: tudjátok, ugye, hogy nyugaton sem minden fenékig tejföl, és a demokrácia nem feltétlenül jelenti a jólétet és a felhőtlen boldogságot. De csak nevettek. Úgy gondolták, hogy a rendszerváltás után majd minden jóra fordul. Így van ez a szabadsággal is. A szabadság, az szabadság. De íróként a szabadság azt is jelentheti, hogy írásodat senki sem adja ki és senki sem olvassa el. A politikai korrektség viszont valójában az újságírókat, a médiában dolgozókat érinti igazán. Hogy mi fontos, mit és hogyan illik mondani, az folyamatosan változó divat és szokásrend kérdése. Ám a regényíró végső soron mégiscsak saját szabályai szerint alakítja a saját világát. Ám akkor is ott a kérdés, hogy erre a világra ki lesz majd kíváncsi. Nincs olyan regény, amit mindenki kedvel. A legnagyobb író remekművét is leszólhatja valaki. Jó példa erre Shakespeare. Elég sokan egyáltalán nem szeretik Shakespeare munkáit, néhányan bizonyos darabjait nem szeretik, miközben én azt mondanám, hogy ha nem is a világirodalom, de minden bizonnyal az angol irodalom legnagyobb írója ő. Az író mindössze azt remélheti, hogy lesznek majd páran, akik kedvelik az írásait. Azt még elárulom, hogy tudomásom szerint Shakespeare elég szépen keresett azzal, hogy a Globe színházban övé volt az osztrigaszabadalom.
[…]
– Eszembe jutott Mario Vargas Llosa Levelek egy ifjú regényíróhoz című könyve. Mit tanácsolna a fiatal magyar íróknak? – Aki magyar írónak készül, arra meglehetősen nehéz élet vár. Az angol nyelven írók, ugye, széles olvasóközönségre számíthatnak, különösen, ha könyvük sikeresen indul. Az írás soha nem volt azonnali anyagi biztonságot nyújtó pálya. Sok a nagy író, aki valami másnak készült, majd kudarcok sorozata után, kétségbeesésében kezdett írni. James Joyce operaénekesnek készült, de más írók is, mielőtt íróvá lettek volna, valami egyébbel kísérleteztek. Amikor semmi sem működik, az ember írni kezd. Ahogyan már említettem, jó könyvet írni nehéz, de megjelentetni azt kétszer olyan nehéz, hogy az olvasóközönség kialakulásáról, a könyv utóéletéről ne is beszéljünk… Ha tudnám, hogyan kell könyvet eladni, nem itt ülnék, hanem dél-franciaországi kastélyom teraszán, és ha ismerném a titkot, biztosan nem akarnám holmi fiatal írókkal megosztani. Az írás szerencsejáték. Ha Dosztojevszkij vagy hozzá hasonlóan tehetséges író az ember, nem kell aggódnia. A zsenik befutnak. Lehet, hogy valamennyit várniuk kell, de végül elismerik őket. De ha valaki egyszerűen csak jól ír, ahogyan a szakmában oly sokunkkal előfordul, akkor bizony cseppet sem lesz könnyű dolga, mert nagy a versengés. Ott vannak először is a nagy klasszikusok, ugye. A könyvesboltokban aprópénzért bármikor hozzájutunk a Karamazov testvérekhez, Jane Austen vagy Kafka bármelyik olcsó kiadású regényéhez. Mi tagadás, a könyvkiadás pénzbe kerül, egy-egy könyv megjelentetésébe a kiadónak több ezer fontot kell fektetnie, cseppet sem meglepő, hogy e pénzt valahogyan szeretné visszanyerni. Ennek dacára, Nagy-Britanniában évente több ezer regény megjelenik, ezek java része zsánerregény, és alig tucatnyiról cikkeznek majd a lapokban. A recenziók azonban cseppet sem jelentik azt, hogy a regény kelendő is. Elképzelhető, hogy valamely könyvről sok recenzió születik, mégsem veszi meg senki. Elképzelhető például, hogy a kiadó képtelen a könyvet a boltokba eljuttatni. Nem könnyű a bálákat mozgatni, ahogyan mondani szokás.
Mindenesetre van valami, amit tanácsos az írónak készülőknek szem előtt tartaniuk. A tanácsot tulajdonképpen W. H. Auden adta pályakezdő íróknak, költőknek, mondván, hogy nem árt, ha az embernek eleve komoly szakmája vagy állandó jövedelme van. A másik gond a mai fiatal írók esetében, hogy generációs társaik korántsem olvasnak annyit, mint a hajdaniak. Ez nem kritika, csak megfigyelés, úgy tűnik, jobb dolguk is akad bőven. Ez meglehetős hátrányt jelent az induló regényírónak. A regény már nem az, ami 1880-ban vagy akár 1970-ben volt. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy ezután nem lesznek nagy regények vagy hogy azokat nem lesz, aki elolvasná. Sok évvel ezelőtt a nagy londoni könyvesboltokban a bejárat közelében húzódó polcokon szépirodalom fogadta a belépőt. A regények rendszerint a legelőkelőbb helyen sorakoztak. A szépirodalom manapság leginkább az első emeleten vagy az alagsorban húzódik meg. A belépőt ma már nem is igazán könyvek fogadják, hanem társasjátékok, csészék, csokoládék. Odébb meg történelem, csináld-magad, életrajzok, életmód-tanácsadók. A metrón például, tizenöt évvel ezelőtt, az ingázók könyvet olvastak. Manapság valamilyen eszközön sorozatot néznek. Kezdő írónak nem árt, ha nagyon vastag a bőre. Még ha kiváló kiadóval hozza is össze a jószerencse, hosszútávon és alapvetően egyedül önmagára számíthat igazán. Pál Dániel Levente Fordította: László Noémi (Az itt közölt szöveg a PesText fesztiválon tavaly szeptember 27-én elhangzott beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.) Tibor Fischer Magyar származású angol író, publicista. 1959-ben született Stockportban. Szülei magyar kosárlabdázók voltak, 1956-ban hagyták el az országot és telepedtek le Angliában. Fischer Londonban nőtt fel, majd a Cambridge University latin és francia szakán tanult. 1988 és 1990 között a The Daily Telegraph magyarországi tudósítójaként dolgozott. Számos díjat nyert novelláival, mielőtt 1992-ben megjelent A béka segge alatt (Under the Frog) című első regénye, melyet édesapja története és az ’56-os forradalom ihletett; a könyv Betty Trask-díjat kapott és felkerült a Man Booker-díj rövid listájára. Műveit 25 nyelvre fordították le. Könyvei magyarul: A béka segge alatt (Európa, 1992); A Gógyigaleri (Helikon, 1996); Aki hülye, ne olvassa (Gondolat, 2005); Agyafúrt agyag (Magyar Könyvklub, 2005); Megváltás Miamiban (Helikon, 2011); A magyar tigris (Helikon, 2014).