„Az igazán fontos művészet alapja az erős egyéniség” - Beszélgetés Zalán Tiborral

– Mi ez a nyakadban?
– Egy tau-kereszt. A jelentése: az igaz emberek keresztje. Amíg hívő voltam, Szent Ferenc keresztjét jelentette számomra. De mostanra – ez nem azt jelenti, hogy vallástalan lettem, csak változott az Istennel való viszonyom – ez már csak egy T betű, a Tibor kezdőbetűje.
– Mióta változott ez meg benned?
– Amióta két éven belül meghalt apám és a bátyám. Végiggondoltam ezt az egészet, sokat vitatkoztam okosabbnál okosabb emberekkel, teológiában jártasabbakkal, és mind azt mondták, hogy Isten döntését nincs joga az embernek firtatni vagy bírálni. De nekem van. És onnantól kezdve megszűnt a közvetlen viszonyom Istennel. Ahogy Tarján Tamás fogalmazta egyik írásában: az Istennek háttal állok.
– És úgy vitatkoztok tovább?
– Én nem vitatkozom. Ő lehet, hogy igen, de én nem válaszolok. De talán mindketten hallgatunk. Ő nem irányít, én meg nem megyek sehova.

– Sokan szeszélyesnek tartanak. Milyen ember vagy?
– Én mindig olyan voltam, hogy nem gondoltam át sem a holnapomat, de még a következő lépésemet se. Van valami belső iránytű, amely vezérel engem. Amit én szeretnék, az az, hogy megmaradjak tisztességesnek, és ebben a nagyon ferde világban megálljak egyenesen. Sosem érdekelt, mikor ki mellé kell állni, kivel kell barátkozni, mikor kinek kell hátat fordítani. Viszont kiléptem mindenhonnan. Volt egy olyan ostoba nézetem – de ma már hálás vagyok érte –, hogy középre álljak, mivel ebben az országban minden baloldalra vagy jobboldalra került. Aztán rájöttem, hogy semmi nincs középen. Hogy ne baloldaliként vagy jobboldaliként gondolkodjak a világról, szabadgondolkodó lettem. Most ott tartok, hogy bármilyen döntést hozok, csak magamnak tartozom elszámolással.
– Ma láttam a Magyar Néprajzi Múzeum új kiállításán, hogy van Ausztráliában egy mezítlábas törzs, akiknél egyetlen egy lábbeli létezik – ezt emberi hajból és tollakból fonják, vérbe mártják, és csak olyankor viselik, amikor épp vérbosszút követnek el. Ennél a kiállítási tárgynál eszembe jutottál. Olyan, mintha egy mezítlábas társadalomban te is ilyen szúrós lábbeliben jönnél-mennél, viseled ezt a kényelmetlen saruféleséget, toporogsz benne, miközben sokan távolabb lépnek tőled. Igazából miért vagy ennyire külön?
– Ez a szúrós bocskorban járás működik. Azt gondoltam, ha nem csatlakozom be sehova, azt jelzem, hogy nem akarok semmilyen tábort képviselni, semmilyen közös eszmét, csak a magam írásait. Ezzel a senki földjére kerültem, de a senki földje a lövészárkok között van, és mindkét oldalról rád lőnek, ha mozgolódsz. Azt vettem észre, hogy egyfolytában ingerültséget váltanak ki a gesztusaim, holott én tényleg nem akarok senkit bántani.
– Megnézve a pályádat, ez a nem tartozni sehova igyekezet, úgy tűnik, nem egy tüskés üzemmódot jelentett, hanem egy ideig voltak emberek, akikkel valamiféle dacszövetségben álltál. Ez a „mi”-érzés mikor tűnt el?
– A rendszerváltás környékén. Addig csak írók voltak, akik vagy szerették a rendszert vagy nem, de egyet szerettek: az irodalmat. Akkor még érdemes volt együtt lenni. De amikor elindultak a demokratikus törekvések, azzal egy időben megjelentek a hasadások is ezen a nemzedéken.
– Van olyan dilemmád, amely mindig is megvolt?
– Persze. Az embernek saját maga a legnagyobb dilemmája. Én 62 évesen se tudom, hogy ki vagyok, merre kell kutatnom, hogy – ezt a nagyképű kijelentést használom – az önazonosságig hogy lehet eljutni. Nyilván nem lehet. De kell írni, mert az embernek, amíg él, befelé kell haladnia saját magába. Egyre beljebb. És közben kint úgy csinálni, mintha működne a világ.
– Miben hiszel?
– Mondanám, hogy semmiben nem hiszek, de ez igaz is lenne, meg nem is. Igaznak durva, nem igaznak meg nyavalygós. Nem tudom meghatározni pontosan, hogy miben hiszek. Azt tudom elmondani, hogy mi az, ami életben tart. Az, hogy 62 év alatt összegyűjtöttem annyi mindent, amit nem volt időm meg erőm lejegyezni. Tudom, hogy még csomó minden van bennem, amit meg kell csinálnom. Nem az olvasók miatt, hanem magam miatt, a saját tisztességem miatt. Írni tisztesség, nem írni tisztességtelenség – így gondolom. A másik, amire kevés időm jutott, az a családom. Most már van két unokám. Először nagyon megijesztett a nagyapaság. Már a hatvan évnél az embernek megkeseredik a szája, bármily szép ünnepséget is csináltak Szarvason. És ráadásul még kap egy unokát is ajándékba ugyanazon a nyáron. Aztán rájöttem, hogy külön csoda ez a két unoka. Hiszek abban, hogy miattuk akkor is dolgom van a világban, ha nem írok.
– Az idővel harcolsz?
– Az idővel örök küzdelem folyik. Leírtam huszonévesen egy versem címében, hogy huszonnyolc éves koromban meg akarok halni. Hogy annyi elég volt. Nagyon sértődött voltam, amikor huszonnyolc éves lettem, és nem haltam meg. Aztán a negyvenhez közeledve írtam egy könyvet, amelynek az a címe, hogy Hagyj még időt. Akkor már haladékot kértem. Aztán volt egy időszak, amikor sok volt az időből, amikor már nem kívántam, hogy legyek. Könnyű szívvel távoztam volna el az életből. De most megint úgy érzem, hogy az időnek hagyni kéne még engem egy kicsit. Valamennyit. Ha az ember elér ebbe a korba, önkéntelenül összecsúszik az idő és a halál fogalma: az időről való gondolkodás a halálról való gondolkodás szinonimájává válik. A haláltól nem félek. A szeretteimet jobban féltem. Amitől félek, azok a halál körülményei. Érdekel, hogy mennyi időt tudok még eltölteni ép testtel és ép ésszel ebben a valamiben, ami az életem.
– Mi az, amit szeretnél, ha láthatatlan lenne utánad, ha már nem leszel?
– Ha lehetne, az összes tárgyamat láthatatlanná tenném.
– Ennyire nem akarsz emlékszobát, múzeumot?
– Annyira nem, hogy már ezelőtt tíz-tizenöt évvel az összes kéziratomat megsemmisítettem. Fölmerült, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum megveszi, és elgondolkodtam azon, hogy mi is ez a kézzel írt szöveg? Ez egy narcisztikus játék. Fogtam az összes kéziratomat, amit felleltem, és – nem égettem el, az túl patetikus lett volna – egyszerűen kidobtam. Csak néhány maradt meg a gyerekeimnél, amiket nekik írtam, vagy ellopkodtak tőlem. Nem szeretném, ha megmaradna a levelezésem, a könyveim, a ruháim, egyáltalán a tárgyaim, mindaz, amit nem tudok eltüntetni. Nemrég voltam egy házban, ahonnan kihalt egy rokonom, és három-négy napon keresztül szedtük ki azokat a holmikat, amelyek neki fontosak voltak. Számunkra meg nem voltak egyebek, mint fölösleges kacatok és göncök. Megjelentek a környéken lakók, és mint a keselyűk, elvittek mindent. Szörnyű volt látni, hogy hordják szét egy ember életét. Jó lenne, ha csak azok a könyvek és azok a szövegek maradnának utánam, amelyeket korrektúrában jóváhagytam. Ha azok érnek valamit, akkor az időben talán megmaradnak.
– Ki volt rád a legnagyobb hatással?
– Mindenképpen Ady Endre, aki meghatározta az egész ifjúságomat, aki egyáltalán elindított ezen az úton, amit esetleg költészetnek lehet nevezni. A kortársaim közül Fodor Ákos volt az, aki számomra nagyon sokat jelentett, és méltatlanul nincs benne a köztudatban az ő egészen zseniális költői létezésének terméke. Rajtuk kívül pedig apám, aki vőfély volt, és gondolom, tőle örököltem a rigmusokat, a hajlamot arra, hogy ne prózában beszélje el az ember a dolgait.
– Amikor pályakezdők keresnek meg, mik a tanácsaid, mire figyelsz egy induló tehetség esetében?
– Kivételes helyzetben vagyok, mert közel tíz évig szerkesztettem a Kortárs versrovatát, amely akkor a legnagyobb magyar irodalmi folyóirat volt. Minden költő és minden második polgár küldött kéziratot. Akkor megszoktam a költőkkel való bánásmódot. Két módszerem van. Az egyik az őszinteség, mert annyira sosem volt jó a fejem, hogy emlékezzek arra, kinek mit hazudok. Ha valami rossz, akkor azt kell mondani, hogy rossz. Ha valaki tehetségtelen, akkor azt kell mondani, hogy tehetségtelen. Megharagszik, utál, ez az ő problémája. Viszont ha valakiben látok tehetséget, akkor megírom, hogy melyek azok a sorok, melyek azok a versszakok, amelyek érdekesek, és az az irány, amely felé haladnia kéne. Akivel érdemes, azzal foglalkozom és igyekszem kesztyűs kézzel, de szigorúan bánni. De hogy valaki egy életen át boldogtalanul próbáljon az irodalomba bekerülni, egy-két írást publikáljon, aztán nyugdíjas korában kiadjon magának egy kötetet és osztogassa a családban – ezt a gyötrelmet senkinek se kívánom megadni.
– Színikritikus-műhelyt is vezettél. Ennyire fontosnak tartod a kritika műfaját?
– Nagyon sok felszínes, kritikusként jelentkező figura van a művészeti életben: rokon, haver, végzett bölcsész, írogató dilettáns. A színházi kritika szerintem még rosszabbul áll. Arra gondoltam, hogy középiskolás korban a legkritikusabbak az emberek, és ezt a kritikus szemléletet kellene összeegyeztetni valami tudással. Igazából nem kritikaírást tanítottam nekik, hanem drámaelméletet és színháztörténetet, megnéztünk néhány darabot, és arról írtak. Megpróbáltam rádöbbenteni őket arra, hogy milyen felelőssége van annak, aki színházról ír. El kellett olvasniuk az eredeti művet, utána volt szabad megnézniük az előadást, és utána ismét el kellett olvasniuk az eredetit. Így határozott képük tudott kialakulni arról, hogy mi a különbség a dráma és az előadás között, hogy milyen eszközökkel lehet fölvinni egy szöveget a színpadra.
– Melyek a szempontjai egy jó kritikának?
– Azt a kritikát tartom számba vehetőnek a magam számára, ahol egyrészt azt látom, hogy a szerző felkészült ember, tehát irodalomtörténeti jártassága van, el tudja helyezni a dolgokat az időben. Másrészt azt a kritikust szeretem, aki ismeri a művet. Az a jó kritika, amelyik nem prekoncepcióból indul ki. Nem azzal ül le a kritikus, hogy most kinyírom ZT-t. Színikritika terén még döntőbb kérdés, hogy mennyire készül fel a kritikus. Jó példa erre a Bánk bán-átvezetésem. A Bánk bánblank verse-ben íródott, ezt kevesen vették észre eddig, és amikor elolvastam, rájöttem, hogy én magam sem értem a darabot. Rendesen meghúztam a szöveget, és utána átírtam – gyakorlatilag az eredeti szöveg kilencven százaléka megváltozott. A kritikusok ezt nem vették észre. Esetleg csak annyit írtak, hogy ZT leporolta Katona szövegét. A kritikának meg kellene állapítania mindig, hogy az eredetei mű és a színpadon látható előadás milyen viszonyban vannak egymással.
– Amit nem nevettetésre írsz, és nem színdarab vagy gyerekirodalom, azok gyakran kegyetlen szövegek. Olyan, mintha belegebednél és még végig is nézetnéd velünk. Hogy nem átallsz időnként ilyen patetikus lenni, megmutatni, hogy igen, léteznek emberek, akik így élik meg az életüket?
– Örök dilemma és mély vita van a takart seb és a festett vérzés ellentéte között. Nem tudom eldönteni, melyiknek van helye egy műben. Úgy gondolom, én nem vagyok benne ezekben az írásokban, jóllehet rengeteg magánélményt belefoglalok például a Papírvárosba is. Azt gondolom, hogy a közép-európai irodalom most készül arra, hogy átálljon erről a rettentő, tragikus állapotról valami derűsebbre, amihez mi még nem értünk. A csehek a kezdettől fogva értettek, Kafka is humoreszknek szánta az írásait és a kocsmában röhögtek rajta egyfolytában. Én már nem is akarom áthangolni magam erre a vidámabb turnusra. Valahol utolsó bölények egyikének neveztek, és a bölénynek nem illik pántlikával táncolni egy karámban, kószáljon egyedül és menjen, amerre akar. Mindig azt írom, ami foglalkoztat. A Papírvárosban is egy pusztulásmítosz foglalkoztat, nem a saját lényem, hanem az, hogy el kell juttatnom ezt az embert a saját haláláig. A regény ideje szűkül: egy napon belül járunk, mostanra már egy órán belül vagyunk, az utolsó kötet pedig az utolsó perc lesz, amikor lepereg a hős előtt az élete. És az ötödik regény végére azt is meg kell tudnom, hogy mi az a papírváros.
– A saját halál izgalmas téma számodra emberként is?
– Hogyne, a lehető legizgalmasabb téma. A halál azért fontos, mert egyre erősebb fénnyel világítja meg az életet. Egyre fontosabb és aprólékosabb részleteket látsz meg az életből azzal, ahogy a halál felé közelítesz.
– Van számodra tabu? Olyan, amiről sosem írnál?
– Igazából tabu az életem. Többször belekérdeznek a magánéletembe. Nemrég megjelent egy beszélgetőkönyv Onagy Zoltánnal, és ő is kitér azokra a kérdésekre, amelyek nem jelennek meg a művekben. Általában nem tudni, hogy aki megjelenik egy-egy verses szövegben, mennyire azonosítható a szerzővel. Mindig igyekszem távolságot tartani a hősömtől vagy a lírai énemtől még a legszemélyesebb verseimben is. Minden fikció – szoktam mondani. Abban a pillanatban, hogy papírra kerül, már nem igaz. Az már szöveg, egy szerkesztmény. Az ember egy jelzőért feláldozza az igazságot. A magánélet nem tartozik bele az irodalmi territóriumba. Láttam Nyáry Krisztiánnak ezeket a lepedős könyveit, beléjük olvastam – lelke rajta. Már rég leírtam egy Ady-versben, hogy „ki bújt ágyamba szőrszálat keresni?” Azt gondolom, hogy az író élete soha nem tartozott az olvasóra. Nem számít, Móricznak milyen volt a viszonya Csibével, vagy hogy Molière a nevelt lányát vette-e el vagy mást. Az író élete csak annyiban tartozik az olvasóra, amennyiben összefüggésben van a művel. És az csak kronológiai összefüggés lehet. A múzsa kiléte nem tartozik az olvasóra. Hogy az író piál vagy vannak szenvedélyei, perverziói – ezek is mind irodalmon kívüli dolgok. Az író ember. És az emberléte nem tartozik az olvasóra.
– Van olyan emberi tulajdonság, amely taszít?
– Legkevésbé a törtető embereket szeretem. Akik, hogy érvényesüljenek, még gonoszságra is képesek. Az ilyen jellemű embereket mélységesen megvetem.
– A formán és az elméleten túl, mit tanítasz? Melyek a te emberi-alkotói tanításaid?
– Ez régi monomániám – sokan támadtak is érte –, de azt gondolom, hogy az igazán fontos művészet alapja az erős egyéniség. Csak erős egyéniség tud létrehozni mértékadó műveket. A tanítványaimnak ebben próbálok segíteni, az egójukat megerősíteni.
– Ezt lehet?
– A művész-ego fejleszthető, erősíthető. Arról próbálom őket meggyőzni, hogy nem megjelenniük kell, hanem írniuk. Meg kell találniuk azt az izmust, amit majd egyszer rájuk mondanak. Én is örültem, amikor valaki „zalánizmusnak” nevezett dolgokat. Az azt jelenti, hogy jó vagy rossz értelemben, de fölismerhető az, amit csinálok. Meg kell találniuk a jegyet, ami csak őket jellemzi. Ez a jegy pedig az erős egyéniségből és az élménykörből tevődik össze. Hagyja el az összes közeli és távoli mesterét, és merjen magára maradni. Mert az írás ott kezdődik, amikor magára mer maradni az ember. Ezt nem lehet iskolában tanulni. Ez bátorság kérdése. Sok fölkészült bölcsész úgy éli le az életét, hogy gyártja ezeket a nagyon eltanult formákat, és büszke rá, hogy ő milyen míveset írt, pedig a műveiből hiányzik az élmény és hiányzik mögüle az az erős személyiség, aki az egészet hitelessé tenné.
– Milyen a jó ember?
A jó ember olyan, mint az apám volt. Soha életében nem bántott senkit, soha nem emelte fel a hangját, mindig csendben, higgadtan beszélt. Valószínűleg jó ember az, aki másnak jót tud adni. Aki adni tud, az jó ember.


Zalán Tibor József Attila-díjas és Magyarország Babérkoszorúja díjas költő, író, dramaturg, pedagógus, egyetemi tanár. Szolnokon született 1954-ben Lipák Tibor néven. Abonyban nőtt fel, iskoláit ugyanitt, illetve Nagykőrösön és Szegeden végezte, magyar-orosz tanári szakon diplomázott a József Attila Tudományegyetem bölcsészettudományi karán 1978-ban. 1980-ban jelent meg első verseskönyve, a Földfogyatkozás. 1985–1991 között a Kortárs versrovatának vezetője. 2000-től 2008-ig a Várucca című folyóirat, 2009-től a Magyar Teátrum színházi folyóirat főmunkatársa. 2003-tól 2005-ig a Duna TV Gong című kulturális hetilapjának műsorvezetője. 2005-től 2007-ig a zalaegerszegi Griff Bábszínház, 2008 óta pedig a Békéscsabai Jókai Színház dramaturgja, színdarabírója. 2012 júniusában debütál első magyarországi rendezésével. Jelenleg Óbudán él.