.svg)
A bankárnő a formatervezett irodaszékre mutatott. Az erdélyi magyar költő ijedten leült. Tulajdonképpen akkor is ijedten ült volna le, ha a bankárnő nem mutat a székre: reggel óta ideges volt. Ami persze egyáltalán nem meglepő, a költők a bankokban mindig idegesek. A bankokban mintha más nyelvet beszélnének, igaz, ott, ahol az erdélyi magyar költők élnek, más nyelvet is beszélnek, meglehetősen gyorsan és szenvtelenül.
No, de ettől függetlenül, a bankokban valahogy furcsa hangzásúak a szavak és zavaros értelműek. A bankokban a kérdésekre kérdésekkel válaszolnak, és egyáltalán nem szeretik, ha a kérdésekre kérdésekkel csodálkozunk rá. Vagy, ha a válaszokra kérdésekkel válaszolunk.
A bankokban tulajdonképpen azt szeretik, ha úgy vagyunk ott a bankokban, mintha ott sem lennénk a bankokban.
Vagy legalábbis úgy, hogy felkészülten: papírok, törvények, adatok, naprakész gazdasági információk – ne zavarjuk az ügymenetet.
Az erdélyi magyar költő legalábbis így érezte, mert, mint a költők és az erdélyi magyarok általában, igen érzékeny volt. Ezzel az érzékenységgel, ezzel a belső remegéssel foglalt tehát helyet a széken. A szenzualitás kívülről egyébként valószínűleg nem volt észrevehető: költőnk, mint a harmincon túli erdélyi magyar költők gyakorta, korpulensebb férfiú volt, kis pocakkal, széles vállakkal, kedvesen kerek arcon viselt szakállal és igen élénk tekintettel, mely élénk tekintet most a negyvenes bankárnő túlsminkelt arcán próbált megpihenni. Nem volt könnyű dolga, mert az erdélyi magyar költői tekintetek a sminkeletlen női arcokon tudnak megpihenni leginkább. Ezért költőnk tekintete lennebb osont némi nyugalom reményében. A nyugalom végül hosszabb szemlélődés után rá is talált.
Ne zaklassuk most azzal Cristina asszonyt, a bankárnőt, miközben költőnk dossziéját tanulmányozza épp, hogy az ügyfelekre olykor megnyugtatóan ható testi adottságait részletezzük. Elégedjünk meg annyival, hogy vannak neki, még így, közel az ötvenhez is. Persze nem véletlenül: Cristina asszony évek óta nem vacsorázik, viszont alaposan reggelizik, ami mindig jókedvűvé és elfogadóvá teszi délelőttönként –
azért mennyivel jobbkedvű hely lehetne a világ, ha a nők mindig rendesen ehetnének!
Persze Cristina asszony délelőtti pozitív lelkiállapotát, ahogyan a bankárok mindig, jól titkolja az ügyfelek előtt.
– Erdélyi Magyar Költő úr, látom, sikerült pótolni a hiányzó papírokat – szólalt meg kimérten, bár befele szélesen mosolyogva, mert észrevette költőnk alapos szemlélődését.
A megszólítás igen hivatalos volt, az ügyfél mindhárom nevére kiterjedt. Költőnk ugyanis az erdélyi magyar irodalmárok ama generációjából származott, melynek tagjai igen nagy részben három nevet viseltek. E generáció még kitartóan hitt a hagyományos költészet erejében, a formai megoldások, a műfajok nagyszerűségében, és örömmel gyakorolta a szonettek, epigrammák, ódák, elégiák, limerickek mesterségbeli fogásait, bár persze olykor haikukat is papírra vetett.
Ez a generáció gyakran írt általános költői témákról, arról, hogy milyen a szerelem, milyen az élet, milyen a természet, a tenger, a város, a troli, az idő, és milyen érzés kocsmában ülni évtizedeken át, miközben öregszik az ember. Ezekben a témákban annyira hitt, hogy erősen ajánlotta a későbbi – egyre rövidülő nevű – költőknek is. Különösen a szerelmet és a kocsmát ajánlotta kitartóan, már-már fixációszerűen, de a későbbi költők valahogy idegennek érezték ezt. Szomorúan tapasztalták, hogy amiből évszázadokig megéltek a tollforgatók, abból ők már nem fognak, sajnos. A mai kocsmai árak mellett a költőknek munkát kell vállalniuk az illető helyen, hogy fizetni tudják a cechet
– nem lehet ma már kocsmákban tisztes költészet közben megöregedni.
És hát ugye, Erósz is haldoklik, mióta elérhető és letölthető, és mióta a szerelem tárgya, a másik mindig látható és megszólítható.
A hivatalos hangú megállapítás után Cristina asszony hümmögve visszamerült a dosszié iratainak lebilincselő világába. Idegtépőnek tűnt a várakozás, az erdélyi magyar költő a telefonjára, a közösségi média-falára pillantgatott: a feleségét is várta, aki nehezen szabadult az óvodából, gyermekükkel épp a beszoktatás végtelennek tűnő időszakát élték.
– Nézem a jövedelmi bizonylatait – hallotta meg hirtelen a kíméletlen mondatot. Felnézett a telefonból, az arca rózsapiros lett. Az erdélyi magyar költők gyűlölnek szembesülni jövedelmi bizonylataikkal, és még jobban gyűlölik, ha azokkal mások is szembesülnek.
– Látom, szerkesztő. Ezek itt lapok, ahol szerkeszt?
– Igen, ezeknél a lapoknál szerkesztek. Látja, ez a főállásom, a többi mellék. Oda csak bedolgozom.
– És a lapok jövője mennyire biztos? – tette fel ártatlanul a kérdést Cristina asszony, amelyre az erdélyi magyar értelmiség évtizedek óta keresi a választ.
Az erdélyi magyar költő meghökkent. Eddig csak publicisztikákban és kerekasztal-beszélgetéseken próbált erre válaszolni, bizonytalanul. De a bankkölcsön, az bankkölcsön. Egyértelmű válaszokat igényel.
– Nézze, e lapok közt van, amely több mint ötven éve működik. Hosszú távra vagyunk berendezkedve.
Így fogalmazott: vagyunk. Kik? Lapok? Szerkesztők? Magyarok? És: be vagyunk rendezkedve. Ez tényleg megnyugtató.
Cristina asszony legalábbis mintha egészen megnyugodott volna, nem keresett a dolog mögött semmilyen nemzeti felhangot. A való világban a megmaradást főként közgazdaságilag értik az emberek.
– Viszont van itt még valami, amit nem értek – fürkészett tovább a dossziéban. Itt több fizetési bizonylatot látok, különböző… És ekkor erősen felhúzta a szemöldökét: – Irodalmi lapoktól? Ezek szerint önt irodalmi művekért fizették?
– Igen – nézett szerényen Cristina asszonyra az erdélyi magyar költő.
– Ön… író? – Cristina asszony e kérdésnél már tényleg nehezen tudta leplezni délelőtti jókedvét.
– Költő vagyok – hebegte kicsit szégyenlősen a költőnk, magyarul úgy mondta volna: az volnék, de románul hirtelen furcsának tűnt a feltételes mód ide.
Az írók és a költők egyébként meglehetősen kényelmetlennek találják, amikor el kell mondaniuk magukról, hogy ők írók vagy költők.
Ugye, egy író-költő neve – hagyományosan legalábbis – ismerősen cseng az embereknek. Ám az erdélyi magyar művészekről ma főként más művészek tudják, hogy ők művészek, a legtöbb ember előtt ez rejtve marad. Így, ha mégis rá kerül a sor, általában kicsit hebegve, szégyenlősen vallják be a dolgot. Nem azért, hogy művészek ők, hanem, hogy ezt ismertetni kell.
Persze az is megesik, hogy néhány ember olvasott már az erdélyi magyar írók és költők műveiből. Ezt el is mondják a szerzőknek, gyakran így: szia, olvastam a legújabb irományodat. Vagy úgy, hogy: egész jók az írásaid. Vagy úgy, hogy: látom, írogatsz. Máskor pedig: írogatsz-e még? És abból meg lehet élni? Ekkor az erdélyi magyar írók és költők ismét hebegésre kényszerülnek – úgy tűnik, vagy így, vagy úgy, de pironkodni kell amiatt, ha Erdélyben író vagy költő az ember.
Persze Cristina asszonytól senki nem várta volna, hogy ismerje a kortárs erdélyi magyar irodalmat.
– És verseket költ? – kérdezte ekkor már búgó hangon költőnktől, és mélyen a szemébe nézett. Láthatóan kifejezetten izgalmasnak találta a kérdést, bár ugye, a versek szorosan hozzátartoznak a költészethez.
– Verseket. Igen – nézett vissza a költő Cristina asszony szemébe, de ott olyat látott, hogy hirtelen mégis inkább lejjebb irányította újra a tekintetét.
– Mint Eminescu? A tájról? A szerelemről? – kutakodott a bankárnő egyre őszintébben, egyre intenzívebben és egyre előrébb hajolva. Az erdélyi magyar költő Eminescut hallván meg volt tisztelve. És érezte a csodálatot. Tetszett neki.
– A tájról és a szerelemről is, igen – válaszolta most már kényelmesen hátradőlve, komolyan. – Azért ne túlozzunk, nem, mint Eminescu. De próbálkozom – tette hozzá szemérmesen.
Közben felmerült benne, hogy vajon mikor lett saját háza Eminescunak, megkereste-e a lakásra valót?
Meg is nézi otthon a Wikipédián. Milyen jó volt a régi költőknek, nem kellett bankkölcsönt felvenniük! Vendégül látták, vagy támogatták őket verseikért cserébe. Hirtelen elképzelte, hogy kis családjával beköltözik egy mai erdélyi magyar vállalkozó vagy politikus villájába, esténként felolvas koszt-kvártélyért, mondjuk egy politikuscsalád ebédlőjében. Költőnk gondolatban egy pillanatig otthon tüsténkedő, házias politikusfeleségeknek szavalt, de ekkor megérkezett a saját felesége. Cristina asszony szerencsére a továbbiakban csak vele foglalkozott, mielőtt lezárta a dossziét.
Pár hónappal később az erdélyi magyar költő, immár egy lakótelepi kétszobás blokklakás tulajdonosa az óvodai naptól elgyötört gyermekével (ez a fajta mérhetetlen megviseltség csak a zilált napközis gyermekekről sugárzik hazafele tartva uzsonnaidőben) sétált a felhős városi délutánban. Hirtelen Cristina asszony tűnt fel a hazafele igyekvők tömegében, azonnal kiszúrta a költőnket. Hollófeketére festett haját hátravetette, vörösre rúzsozott széles ajkain mosoly futott szét. Meg kellett állni vele egy szóra.
– Tudja, szólalt meg, a kötelező társalgási körök után, én nem így képzeltem a költőket...
A költő, az erdélyi magyar, várakozásteljesen nézett rá.
– …hanem valahogy úgy, hogy naphosszat csak merengenek, nézik a felhőket. Tudja meg, eléggé ijesztőnek tűnt a gondolat, hogy mi lesz önnel, ha nem jön az ihlet. Akkor nem tud írni, és nem fogják fizetni. Ne haragudjon: mit tesznek a költők, ha nem jön az ihlet?
– Akkor is írnak, ha muszáj. Mondjuk rosszabb verseket – költőnk erősen szorította szabadulni vágyó gyermeke kezét.
– És a rossz verseket is kifizetik? – csodálkozott rá az irodalmi szféra működésére a bankárnő.
– Kifizetik, hát persze – válaszolta a költő félrenézve, talán a gyermekre, aki ismét szabadulni próbált.
Cristina asszonyt láthatóan felvidították e szavak. Megcirógatta a türelmetlen ovis fejét, búcsúzott.
Ám az erdélyi magyar költőn hirtelen erős feszültség lett úrrá.
Feltekintett a felhőkre. Hosszan szemlélte őket. A gyermek már a kabátját cibálva próbálta haladásra bírni, de ő mintha várt volna valamit.
Mondhatnánk, hogy hirtelen előbukkant az ég kékje. Hogy felpillant a nap. De nem történt ilyesmi. A felhők egykedvűen gomolyogtak tovább.
