Az eltalált mérték

„Személyt és számot cserél a nyelv:eltemeti az énemet.”(Átiratok)
Borsodi L. László versei 1995 óta jelennek meg folyóiratokban, napi- és hetilapokban. Verseskötetei: Átmenetek (Szent Bonaventura Kiadó, Kolozsvár, 1998), Viszonylatok (Csíkszereda, 2000), Ellenpontok (Csíkszereda, 2003), Félemelet (Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007). Emellett tanulmányokat, recenziókat is rendszeresen közöl. Elméleti téjékozódása eredményeként 2015 novemberében a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájában védte meg Metaforikus versbeszéd, szerepjáték és ciklusképzés Baka István költészetében. A Tájkép fohásszal mint újrarendezett költői testamentum című disszertációját. Nem véletlen, hogy egy felénk nem eléggé ismert, képekben gazdag költői életmű tudományos vizsgálatát is felvállalta, Baka-monográfiája megjelenés előtt áll. A felsorolt tevékenységei mellett, önkéntes munkaként az erdélyi ferencesek sajtóreferense. Az első, rövid, a kritikusok által Pilinszkyhez hasonlított lírai megnyilakozásai után az általa prózaversnek nevezett műfajban közölt három kötetet, amelyeket egyfajta ciklusnak szánt: Feljegyzések a földről (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda 2012), Parton (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda 2013) és a 2016-os Utolér, szembejön. A három kötet nemcsak műfajában, a kiadó azonosságában, de a borítókon és a könyvek belsejében látható illusztrációkban is hasonlítanak: mindhárom kötetet Ráduly Margit grafikái díszítik.
A 2007-es Félemelet egyfajta összegzés volt, válogatás az addigi termésből, erről írták azt, hogy az ön- és istenfaggató belső monológok, imádságos hangú gondolatfutamok Pilinszkyre emlékeztetnek szikár versbeszédükkel. Ma már tudatosan határolódik el Borsodi a Pilinszky-párhuzamtól, de túl ezen, teljes műfajváltás észlelhető legutóbbi három kötetében. Formailag kis prózáknak hatnak a sorakozó szövegek, zenészfülnek azonban a hangos felolvasás nyomán egyértelmű, hogy ezek is lírai darabok. Talán valamiféle megújulás szüksége sarkallja Borsodit ezekre a váltásokra, hiszen most, hogy prózaversei is ciklusba rendeződtek, úgy érzi, ez az út is végetért és valami más formában kell majd a továbbiakban kifejeznie magát.
A prózaverset Borsodi egy utazás élménye nyomán próbálta ki, különleges vidéken járt, élményeit naplóba rögzítette, majd rájött, hogy ez a forma új lehetőséget kínál neki az önkifejezésre. Ugyanolyan lírai ihletésűek e munkái is, bár a ránézésre a sorok lapszéltől lapszélig futnak. Sokszor egyszerű leírásként indulnak a szövegek, de aztán intenzív, izzó, költői szövegek lesznek. Ahogy Mértékeink című, e kötetbeli versében írja: „A mértéket eltalálni, mindig erre vágytál: a megfelelő hangerőt, az érintés súlyát, a szavak színét.”
A műfajnak történetileg két változata ismert: a hagyományos lírai kifejezőeszközöket mellőző, példázat jellegű szövegek, amelyeknek bibliai hagyományai vannak, a másik típus a tömör, trópusokat nagymértékben használó forma. Ez utóbbi a romantika korában élt lázadók egyik kísérlete arra, hogy még egy határt, ezúttal az epika és a líra közöttit átlépjék. Ha példákat keresünk, a német Novalis, a francia Baudelaire, Rimbaud, Mallarmé kerülnek szóba. Néhány magyar példa is akad, Nagy László, Somlyó György.
Az Utolér, szembejön tehát egy trilógia záródarabja, véleményem szerint mostanra érett be, mert bár az előző két kötetben is van jó néhány sikerült darab, e kötet írásai szinte mind emlékezetesek, erős élményt keltenek. Ez a kötet is fejezetekre osztott, hét fejezetre bomló kötet egésze jól megkomponált, íve van. Így épül: Összeér, utolsó; A parti sáv; Idegen vidék; A tegnapi város; A tagadás tornya; Az angyal kihátrál; Szembejön, utolér. Egyes darabok, címek utalnak az előző kötetekre, itt is bőven esik szó földről és partról, no meg vízről, utazásról, távolságról, idegenségről és itthonról.
A kötet sajátossága, hogy a beszélő egyes szám első személyben, naplószerűen számol be látszólag köznapi eseményekről: felkel, mosdik, kávézik, reggelizik, indul a munkába. De a szabványos hétköznapok pillanataiba folyton beszivárognak olyan gondolatok, megfigyelések, mozzanatok és mozdulatok, amelyek egyszűrűnek tűnnek ugyan, de egy másik dimenzióból származnak, egy másik létdimenzióba vezetnek. „Könnyű vagy, akár egy fűszál. Boldognak hinnének, ha látnának, hiszen fölötted felragyog a fény” – olvassuk Az átváltozás boldogságában, és a hétköznapi, apró tények nem az evilág apró örömeit sejtetik, hanem egy másik, egy transzcendens dimenzió sugárzik át. Mindez azonban olyan természetességgel történik, nagy szavak, nagy gesztusok nélkül, hogy inkább csak sejtjük, érezzük. Úgy van jelen a transzcendens a Borsodi által megrajzolt köznapokban, mint aminél mi sem természetesebb, nem kell hozzá se nagy filozófia, még csak különlegesebb hit sem, mert mindez érzékelhető, ott van, „felragyog”.
A kötet darabjainak másik sajátossága, hogy időnként beszélnek valakihez, nem megszólítják, hanem egy folyamatos (pár)beszéd éppen hangosan kimondott, éppen ide most leírt mondatai jelennek meg a szakadatlanul folyó dialógusból kiragadva. Ez is olyan természetességgel zajlik, ez a beszélgetés, aminek egyik résztvevőjét halljuk a másikhoz ilyan-olyan helyzetekben szólni, mintha egy közeli rokon, barát, szerető lenne a párbeszéd láthatatlan résztvevője. Bár nincs itt sem semmi nagy gesztus, leborulás, egyértelműen kirajzolódik, hogy a létezés és elmúlás okával, magával a Transzcendenssel folynak ezek a párbeszédek. „Nem próbállak újra kitalálni.” (Szembejön, utolér) „Mindig az ittben kereslek, s te megszöksz” (Távolságaid) „Így várlak, így pusztulok az emlékezéstől a megismerésig, hogy egyszer egy nyitva felejtett mondatban hátha megtalálsz.” (Titkos nyaraló, kert) „Elégtétel, hogy végül mégse jöttél, megnyugtat, hogy nem maradt semmim. Elképzelt mosolyod védtelenné tesz, kőfelületű szavaid büntetlenül horzsolhatnak.” (Kényszerlakhely) „Beköltözhetnél hozzám. (Legalább egy délutánra.) Hiszen ez a lakásom.” (Beköltözés) „Attól tartok, végleg elijesztlek.” (Mértékeink) Cseles is Borsodi, mert olykor mégis önmegszólításról van szó. „Fekszem az árnyékom mellett. Jó lenne csendben betakarni.” (Összeér, utolsó). Még hangsúlyosabb, amikor például ezt írja: „Aggodalmadnál nagyobb lehetne elégtételed, hogy veled tartanak, érted a végsőkig emésztik magukat, hogy rád találjon a szó, amely hazaterel, és ha végső bizonyosságok birtokába nem is jutsz, be kell látnod: nekik marad felsőbbrendűségük tudata, tiéd pedig a felismerés, hogy csendben el kellene rendezni az utolsó mozdulatokat.” (Az utolsó mozdulatok)
Végtelenül, tudatosan lecsupaszított szövegek ezek, híján minden pátosznak, ami a létértelmezésnek, a végsővel való szembenézésnek sokszor a felhangja, kísérője. Borsodinál sok helyen ott az angyal, a két világ határának jelzője és „őre”, de itt „kihátrál csendben az angyal” (Az angyal kihátrál), illetve „Szárnyukat meg-megrázzák, és unalmukban üveggolyóznak az angyalok.” (Után)
Borsodi L. László számára a prózavers mint eszköz, úgy tűnik, betöltötte hivatását, valami másnak kell majd a helyét átadnia. Hogy mi lesz az út, azt kolozsvári könyvbemutatója végén jelezte. Korábban is foglalkozott az ősök továbbélő igézetével, Halottaim című versében írta: „rajtam tartják tekintetük / de nem szólnak évek óta / nagyon szerethetnek engem / némán hívnak hajnalonta. Azt fogalmazta meg, talán ennek a néma hívásnak engedve próbál majd a gyökerekig leásni. Ezt (is) jelezheti jelen kötet utolsó írása, A tájon túl: „A nappalok már átsütnek a csontokon, gravitálnak. A sejtek éjszakája kezdődik, a sérthetetlen arctalanság. Feladják különbözőségüket fák, füvek, kövek. Összeolvadnak a mondatok.”


Borsodi L. László: Utolér, szembejön. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016.