Az aktuális krónikás

Inia Șerban: Anathema

(Ennél „aktuálisabb” ez a lapvégi rovattárca már nem is lehetne…)
Alig csendültek le Selmeczi újabb, már hatodik operájának záróakkordjai a második előadáson, elült a vastaps, mégis lelki-szellemi-esztétikai en garde-ban egy egész színházterem. Az aktualitást ez is adja, meg az a bravúr, amellyel Selmeczi György, a Sigismund Toduţă Zenelíceum, a Kolozsvári Magyar Opera, Szokol Judit budapesti vendégrendező, a produkcióban részt vevő mintegy százötven-kétszáz hivatásos munkatárs és kb. 80 gyerek/fiatal képes volt egy illúziót megteremteni. Ennek nyomán azt bírta érezni a zenésszínházi kultúra iránt nem teljesen immunis kolozsvári közösség, hogy összeállt a város. Valamiféle különleges kohéziót teremtett (nem mellékesen a kétszáz év okán)1 a lokális mondákban hívő, zenei fantáziában tobzódó, a szabadságról és a játékról lemondani végzetesen képtelen kollektív alkotó­erő. Aktuálissá teszi A krónikást az is, hogy a két intézmény, a Zeneiskola és az Opera egyaránt otthona a szerzőnek: édesapja, dr. Selmeczi János rövid ideig operai karmester volt – sokkal hosszabb ideig viszont a zenei felsőoktatás egyik nagy teljesítője –, édesanyja, Selmeczi Marcella pedig szintén zenetanárnő; fiuk, A krónikás szerzője tizenkét éven át maga is oktatott a Zeneiskolában, és immár 29. évadát jegyzi az Opera művészeti vezetőjeként.
Vígopera a javából a kolozsvári zenére-találás képzeletbeli mondája. Opera buffa zenéjében és ludikus parádé szöveganyagának összeszerkesztésében. Szőcs Margit meséket írt Selmeczi rendelésére. Egyed Emese librettóvá szabta-varrta, László Noémi- és Tompa Gábor-versszövegek csöppentek bele… s amikor nagyjából felsejlett már valami végleges szövegkönyvforma, Selmeczi megrendelte magát a Krónikást is mint központi szereplőt: részint lejegyző-rögzítő outsidert, részint a történetet a közönségre rábeszélő barátunkat, ő pedig (jelesül Laczkó Vass Róbert) sajátlag írta az operabeli szövegét, mert erre kapott derűs és nagyvonalú kérést a komponistától.
„Nem tudok gyerekoperát írni” – mondja Selmeczi, és ugyan mi okunk volna kételkedni benne, ha egyszer mondja?!, a vígopera válfajában viszont átütő erővel remekelt. A zenétlenség átkát nyögő egykori Kolozsvár színeit, polgárainak és népség-katonaságának zsibongását fokozatosan kevergeti harmóniává. A humor soha nem hagyja el. Donát pásztor (aki voltaképpen a Krónikás maga) önfeledten pikulázik, míg rá nem felel egy terccel magasabb (!) visszhang. A városban menedéket kérő, a ferences Huba testvér és a tanítónőszerű Ilona vezette tucatnyi dévai árva az éneket és a hangokat ígéri a biztonságért cserébe. A város bírója (a hatalom egyszemélyes megtestesítője), bár marconának akar tűnni, voltaképpen maga a szemenszedett jóságos, és mindvégig diszkréten groteszk árnyalatokba öltözik. Vidám és szellemes az a tobzódó repertoár, amely – az „Én azt mondom: dó, / én azt mondom: ré, / én azt mondom: mi, / de a fá is kell belé” refrénű tömegjelenetből bomlik ki, hangonként más-más ismert éneket idézve. S mit mondjunk a dadogós kisbíró dadogós áriájára? Vagy mit a városi maszkabálon egymás után sorjázó menüettre, legényesre, szász–német népdalra, csárdásra, fél ütemnyi utalásra a Háry János toborzójából, a boogie-woogie-s, swinges pillanatokra. És körömszakadtáig tréfás könnyedséggel esik szó a pénzről is, a dolgok e mindenkori legkomolyabbjáról. Aki emlékszik Selmeczi Bizáncából a kalmárra, Murzafoszra, aki szinte kuplét „csinál” a közönséges és demoralizáló pénzből („Egy kicsi pénz, két kicsi pénz ide-odacsúszik… ”), az szinte ennek közvetlen folytatásaként nézi-hallgatja A krónikásban a „Hopp ide fillér, hopp ide pengő, hopp ide tallér, dollár” jelenetet. De zeneileg épp ilyen precíz, megmódolt, de könnyed a martalócok félhomályos tüneménye (bár dramaturgiailag ez az a hely, ahol kissé leül a történet), majd újra-megjelenésük a második rész végén – csellók: pizzicatto, fagott: kapatosan groteszk, macskajajos vezérszólam.
A vígopera sommázata: az egyetlen „negatív hős”, a monstruózus Kőzúzó Kúnó időtlenül tovább építheti Déva várát, ha már annyira akarja, de a dévai gyerekek jóvoltából zenéhez jutott kolozsváriak számára – a lányrablás fejében kirótt büntetésként – vagyonából iskolát kell építenie a Kincses Városban. Nem ember- (pontosabban asszony)élet kell a Nagy Műhöz, hanem léleknevelés.

Jegyzet1 Az opera megírásának közvetlen oka az, hogy Bécs, Grác, Innsbruck, Párizs és Prága után Kolozsvár a hatodik európai város, amelyben a középfokú zeneoktatásnak intézményesített kerete jött létre 1819-ben.