Arról a bizonyos „itt élésről”

„Akkor itt fogunk élni” – hangzik Bereményi Géza nagy mondata. Másfél évszázaddal ezelőtt talán még természetesnek számított, hogy egy írónak nagy mondatai vannak. A modern vagy a ’poszt’ jelzős vonulatok azonban szépen radírozgatták az összművészetből az efféle nézőpontokat. Ennek ellenére még így is szép számmal léteznek ilyesféle sorok és alkotóik.
Bereményié ez. A szerző filmjei, dalszövegei, regényei és elbeszélései is mindig e mondatához vezetnek: hol kiágazva, hol beletorkollva. Ebből a mondatból bomlik ki személyes élményanyaga, amely hiába sokszor egyes számban íródik, nemcsak az övé. A családi legendárium pozitív, kisszerű, groteszk miliője, a személyes élmények energiája és a 20. század közepének történelme az, amely olyan világot teremt, amelyben a romantikus „élned, halnod kell” pátosza már csak nevetség tárgya lenne.
Az egyén saját időbeliségét (identitását, életét) történetek formájában ragadja meg, amelynek részeit, minőségeit összefüggésben, jelentőségekkel felruházva ábrázolja. Hogy ez-e a sors, az elbeszélt idő, arról lehet vitatkozni. Az az író, aki önéletrajzából merít, kényes-kénytelen emlékeiben élő szereplői nevében beszélni. Bereményi fikciója, misztikus apakomplexusa indítja be az elbeszéléseit, melyekben átsuhanunk a Teleki tér Eldorádóján, a gimnáziumok vagány bandáin, az egyetemi szenvedélyeken és a történelem kíméletlen beavatkozásain. Bereményi imádja magára húzni rokonai maszkjait, velük gondolkodni, sodródni, fogadni és bírni azokat az ütéseket, amelyeket rájuk sózott az idő. Ez a ma már klasszikusnak számító Eldorádóban látszik a legtisztábban: „Az emlékezetünk tökéletes megőrző, de hozzá folyamodni a birtokosa csak alacsonyról és találgatva tud egy homályos szobában keresgélve a szavakat, hogy egy másik emlékezettulajdonossal együtt megidézze a hatalmas lappangó erőt?” – írja a novellában (363.).
Az Azóta is élek elbeszélésfüzére négy nagy egységben forrasztja egybe ezeket az „emlékeket” két évszázad sugarában. Hogy tekinthető-e nagy életrajzi regénynek, a Magyar Copperfield bevezetőjének e gyűjtemény, azt megint csak az olvasó feladata eldönteni, bár kétségkívül egyfajta kis töredékes apokrif ez a 21 elbeszélés 438 oldalon. Bereményi a háborús időszakban fogant szerelemgyerek, akit szülei jobbnak láttak inkább a nagyszülők gondjára bízni. Így a kis Géza a Teleki tér forgataga mellett nőtt fel, ahol nagyapja (ez esetben nevelőapja) az ottani piac egyik központi figurája volt. Átesett a háború utáni torokgyík-járványon, tízévesen látta ötvenhatot, majd újabb nevelőapa következett, aztán a tanulás évei. Műveiben a háború előtti pesti nemzedék legendáriumát és a kora Kádár-korszak generációjának kihívásait mutatja be: regényben, versben, filmben és Cseh Tamás gitárossal való találkozása után dalokban is. Az álom és a valóság rendszeres egybejátszása miatt Mándy Ivánnal és Kosztolányi Dezsővel, a megannyi különböző alak saját magával való egyenértékűsége miatt pedig Konrád Györggyel rokonítják. De nem állunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk, Bereményi irodalma valójában Sánta Ferenc és Lázár Ervin egybegyúrva a pesti macskakövön.
Nyilván nem véletlen, hogy miért éppen most rendezte az író újra történeteit, változtatta meg írásainak címeit és egyes mondatait. S mégis szembeszökő keret a kötet elején és végén rímbe állítható novellák párosa: az Előhang botorkáló gyermeki ébredése szinte egyencsapású a Jézus újságot olvas diftériából való feltámadás-jelenetével. Még akkor is, ha az előbbi szöveg játékos tér-idő ugrásos bevezetés a könyvhöz és egyáltalán az élethez. Szintén ilyen pár az Előhanggal együtt az Irodalom című novella fantáziáló, önéletrajzi elemeinek, írókarakterének és az Így kezdtem Bereményijének szerelmi története.
Az emlékezetbe való behatolás mindenkiben aktiválja a saját írói attitűdöt. Ki ne találkozott volna már azzal a jelenséggel, hogy valaki más élményét sajátjaként reprezentálta. Bereményi novelláinak egyik fő hatásmechanizmusa ez, s nem titkoltan az újrakonstruált apakép keresése miatt merül alá a fantáziába. Ha szintén egymás után olvassuk A svéd király parancsoló uralkodójának történetét és az Eldorádó nagyapja „nemzetségfőként” tetsző befektető-figuráját (351.), akkor valamiféle receptet is kapunk a Teleki téri királyság országából, amelynek közepén mindig a Bereményi-féle titkokkal övezett apa található. A fantázia – legendárium – hazugsága hol jól jön ebben a hosszúra nyúló történelemben, hol pedig csak becsapja az embert. Főleg a szeretők esetében az Utolsó kör a vízen és a Se jó – se rossz Mari és Judit alakjainak története jó példa erre. A szerelem elvesztése eltávolodás az ifjúságtól is. „Mert már semmi sem nagy bennünk, öregem” – mondja a barát Veszeli, a Lángos című írásban. Bereményi szabadságvágya, amelyet a Teleki téren tanult, ellentétben áll a korszak fojtogató, valójában a társadalmat gyilkos cinkossá tevő autoritásával. Ez a kettősség vonzás és taszításként jelenik meg a novellákban, afféle le nem álló ringlispíl, ahol a szerző maga a szereplő, folyton elveszti, majd újra megleli a család, az otthon világát.
Az Azóta is élek újraválogatott novelláiban ez a kölcsönhatás újra és újra tetten érhető. Az I. részben a „Magyarország tulajdonnevű területről” (Előhang) a fantáziák, a hazugságok meseszerűségéből jutunk el a történelem ollói által darabokra vagdosott élő múltba (Levelet Zs. asszonynak). Ez a darabosság adhatja Bereményi azon fantáziáját, ahogyan családtagjai „nevében” ír (bár a Vetróból Rozner lett, ebből pedig Bereményi annyiszor változtatott már családnevet, hogy ez a rítus nem is lehet nehéz). A II. rész két novelláját (A régi házban és a Hóesés Vízivárosban) is az ellentétek minősége köti össze: két városrész, két ház, két nagyapa jelenik meg benne. A Teleki téri felfedező, nyitott és szenvtelen szabadsága áll ellentétben a vízivárosi zárt modoros világgal. Utóbbi az a „hely”, ahonnan az anya nem menekül el a határon túlra, s itt marad élni. Míg utóbbiban megáll, előbbiben az író pont hagyja engedi menniaz időt. Bereményi összes „hősének” ábrázolását épp ez választja el a szimpla nosztalgiától: az idő olykor felbontott, bizonytalan elbeszélőjű nézőpontja.
Bereményinél a legnagyobb átfogó egység a család és a generáció. A Gothár-féle Megáll az időben (1982) utóbbi, míg az Eldorádóban (prózában és filmben) előbbi jelenik meg. A III. részben A feltűrt gallér (épp a Gothár film szereplői térnek vissza) és a Ha férfi vagy, akkor légy férfi az ifjúsága generációját, az Irén levele, Az apa, Az anyai ág és az Eldorádó novellák pedig az apá(k)tól a szépapáig, a családjában vezeti az olvasót. A Bereményi-felmenők duzzadnak a szabadságvágytól, de a sors (a történelem) hiábavalóságra ítéli őket, s kiskirályságuk, hatalmuk elfoszlik a historikus ködben. Különc kalandorok lennének ezek az emberek, vagy csak a túlélésért küzdenek? S ennek a túlélésnek vajon milyen ára van? Érdemes-e megfizetni? Az I. részben olvasható Csendőrök, Történelem és Műdal tragikus szereplői egy szürreális korszellem részei, akik vagy belehalnak az elvárásokba, vagy a rendszer szírénhangjainak áldozatává válnak.
E ködben egy megfogható befejezés van: a halálkép, amelyre az Eldorádó befejezése is épül, s a IV. rész novelláinak jelentős része. A Családi gyász haláltusák panoptikumát mutatja: egy temetés képéből egy méltóság nélküli haldoklássá válik az elbeszélés. A vallomásszerű szöveg egyszerre kétes viszonyrendszert állít fel a családokon belül, majdhogynem szeretet nélkülit, amelyet csak fokoznak az elmúlást a haraggal kompenzáló túlvilágról beszélő mondatai. Ennek ellenére Bereményi mégis megkapaszkodik a família intézményébe: „Az életemben sűrűn váltakozó rendszerek és korszakok mindegyikében csak ez az egy képződmény, a család bizonyult maradandónak. Mindent kibírt, és eltűrt mindent” – írja. (384.)
A Bereményi-legendárium családtagjai történeti alakok. Furcsán sodródnak melléjük a női szereplők. A női-férfi „szópárbajon” nyugvó Utolsó kör a vízen a hazugságokról szóló novellákhoz passzol, mégis inkább egy hódítási játszma. Bereményi szerelmi történeteinek női alakjai mint bizonytalan játszmák szereplői jelennek meg, akiknek hol hazudnak, hol szeretői háromszögben „vesznek részt.” Bereményi nem pszichologizál – mintha félne –, nem is közelít, csak lakonikusan állapítja meg: „nem volt se jó, se rossz a kedvem.” (432.) S mintha ez is lenne a nőkhöz fűződő viszonya. Ennek legélesebb példája – a Cseh Tamás-dalszövegekből ismerős nőalakok mellett – A régi házban elbeszélés fiatalkori szexjelenete, amelyet Bere­ményi szikársággal egyensúlyozva ír le, majd a lányokat „hagyja” kiköltözni a történetből. Hogy miért van ez, arra bizonyosan választ kaphatunk majd egy másik regényből…
Bereményi Géza szereplőinek tehát minden jellemvonása cselekedetükben van: becstelenségük és erényük, szeretetük és rögeszméjük így világosul meg, kerül az olvasó elé. A történelembe vetett életük, miliőjük és személyességük meggyűri arcukat, de minden hiábavalóság, tragikusság, öröm és bánat ellenére ők azóta is itt élnek, egy huszadik századi kis mondatban…

Bereményi Géza: Azóta is élek. Magvető Kiadó, Budapest, 2021.