Aram

Constantin Flondor: Hópehely

(részlet a Mankurt című regényből)

Gurgen látta, ahogy a nő megközelíti a magaslest, leold a hátáról egy batyut, amelyből váratlanul egy kisgyermek ugrott ki és ügyesen kapaszkodni kezdett a meredek létrán. Gurgen egy pillanatra elbambult, aztán célozott és lőtt. Az asszony azonnal elterült a hóban. Éppen ebben a pillanatban ért fel a gyerek a les tetejére. Gurgen felugrott és lépett egyet feléjük, de a föld hirtelen megnyílt alatta, és mire észbe kapott volna, belezuhant a csapdába. A falubeliek csak harmadnap kapták meg felnyársalódott hulláját.

A gyerek rémülten nézte a magaslesről, ahogy az anyja körül pirosra festődik a hó. Halkan szólongatta, hiába. Nem mert megmozdulni. Estefelé egy falkányi farkas jelent meg, és a test körül kezdtek kerengeni, vicsorogva tépdesték egy darabig, majd elvonszolták.

A gyermek az iszonyattól és a hidegtől teljesen megnémult, sírni sem tudott, de azért lemászott a lesről, és simogatni kezdte a véres havat. Ma már csak arra emlékszik, hogy egyszer csak melege lett, elszédült, és aztán semmi. Semmi.

Nazil anyó házikója hirtelen megtelt a falubeli asszonyokkal. A kályhán szikkadó birsalmák illatát hamarosan elnyomta a szaggá sűrűsödött düh.

– Milyen zabigyereket hoztál már megint ide a nyakunkra? Mutasd csak, hadd látom a pofáját! – utasítgatta Nazilt egy hórihorgas vénasszony.

– Hagyjad szegényt. Alig volt benne élet, a magasles tövében találtam megfagyva. És tiszta vér volt körülötte a hó – súgta Nazil, és a gyerek felé nézett.

– Aztán miféle szerzet ez a kölyök? Cigánypurdé, mint a másik? – kérdezte az egyik kendős asszony és a szoba sarka felé bökött.

A „cigánypurdé” maga elé köpött, egykedvűen bámulta a tüzet.

– Micsoda istentelen dög, kár az ilyennek enni adni. És lop is – mindenhonnan lop! – mondta egy másik, és ő is kiköpött, majd keresztet vetett. Mutasd az új szerzeményt! Lássuk kiféle-miféle, hátha felismeri valamelyikünk – mondta, és meg sem várta, hogy Nazil anyó megmoccanjon, egy rántással maga elé penderítette a kisfiút.

– Istenem! – sikoltott fel egy sokadik fehérnép – hiszen ez török!

– Ugyan, dehogy török – csitítgatta Nazil a méltatlankodót – dehogy török.

– Honnan tudod? – kérdezte egy másik és egészen közelről kezdte fürkészni a gyermek arcát. Szúrós szaga volt. Mint egy kecskének. A gyermek remegni kezdett.

– És hogy hívják a fattyút? – folytatta a vallatást a szúrós szagú.

– Hogy, hogy... tűnődött Nazil anyó. Hát Aramnak hívják. Hogy is hívhatnák másképp? Errefelé minden második fiút Aramnak hívnak. – dünnyögte.

– Aram? – hitetlenkedtek az asszonyok kórusban.

– Ő mondta? – vált ki megint a hórihorgas a csapatból – Ő mondta? – ismételte meg a kérdést vészt jósoló hangon.

– Nem ő mondta. De én úgy látom. – mormogta Nazil anyó.

– Te úgy látod?! – vihogott fel az egyik. Mit látsz te? Török ez a gyerek. Meg kellene öljük – sziszegte gyűlölködve.

– Hadd nézzem én is – kapott a gyermek után a legfiatalabb asszony.

– Lehet ez kínai is – nézegette tűnődve.

– Kínai? Honnan kerüljön ide egy kínai? – méltatlankodtak a többiek.

– De hát nézd, milyen vágott szeme van. Az is lehet, hogy mongol – mentegetőzött a fiatal.

– Mongol, mongol – dörmögte a legvénebb. Nem kellene te annyi mindent összeolvass, Vradzsa – mondta, s rosszallóan ingatta a fejét.

– Nem volt nála semmi irat? Kérdeztük már a pópát is. Nem hallott róla, hogy a környéken valakinek elveszett volna a gyereke....

– Semmi nem volt nála – dünnyögte Nazil anyó, és a szoknyája mögé penderítette a megszeppent gyermeket.

– Igazán semmi? – kérdezte a szúrós szagú, és fenyegetően magaslott Nazil fölé.

– Csak a csuklóján volt egy kis bőrszíj.....

– És még? – követelőzött a szúrós szagú.

– És azon egy kis érem, de nem tudom elolvasni – mormogta Nazil rosszkedvűen.

– Add csak elő, hadd nézzük meg mi is. Elvégre a mi nyakunkra hozod ezt a zabigyereket is – fortyogott a hórihorgas.

– Nem ti kell etessétek őket – dörmögte Nazil, és az asszony kezébe nyomta a medált.

Az előbb megszagolta a fémet, csak azután kezdte el böngészni, aztán dühösen lepöccintette a földre. A gyermek vágyakozva nézte a földön megpördülő fémdarabkát.

– Hát ettől tényleg nem leszünk okosabbak. Valami betűféle van rajta. Mintha egy N meg egy M lenne, köztük kis vesszők – nem értem – mondta a fiatalabb, aki maga is kíváncsian megnézte az érmét.

– Aztán mit adsz ennek is enni, he? Ki öltözteti őket, mi? Jössz majd, és koldulsz – csak egy véka búzát adjatok, csak egy kis levetett roongyot adjatok, az én ááhrváimnak – kántálta a szúrós szagú Nazil bicegését utánozva.

– Isten majd gondoskodik róluk is – mormogta Nazil anyó.

– Isten! – röhögött fel gúnyosan az egyik. Isten elfelejtett minket! – kiáltotta, és ő is maga elé köpött.

– Hol van anyád, te? – rivallt a gyerekre a hórihorgas.

A gyermek valamit mormogott válaszképpen. A fiatalabb felkapta a fejét.

– Mit mondasz te fattyú?

– Gurgen, gurgen – hadarta riadtan a gyermek.

Az asszony felsikoltott és a tíz körmével ugrott a gyermek arcának.

– Gurgen meghalt, te, istenátka, te, honnan ismerted te az én férjemet, te dög, te koszos fattyú?

Nazil gyorsan ölbe kapta a remegő gyermeket.

– Nem ismer ez senkit. Menjetek el innen isten hírével, hagyjatok békén minket – mondta, és tuszkolni kezdte kifele az ajtón a vijjogó asszonykórust.

– Szabadulj meg tőlük, Nazil, jobb ha megszabadulsz tőlük! – kiáltott vissza az egyik a kapuból és megrázta az öklét az ég felé.

Nazil anyó válaszképpen becsapta az ajtót. Magához szorította a vacogó gyereket.

– Mit akartál mondani kincsem ezzel a Gurgennel? Ismerted talán azt a lelketlen zsiványt? – duruzsolta a kisfiú fülébe.

– Ana, ana, gurgen, gurgen – súgta vissza gyermek hadonászva, és halkan sírni kezdett.

– Hogy anyádat.... a farkasok.....? Istenem – mormogta Nazil, és erősebben szorította a melléhez a gyermeket.

A cigánypurdé előmászott a sarokból, és a kisfiú orra alá dugta az öklét.

– Engem Khámnak hívnak, mondta, és hirtelen kinyitotta az öklét. A tenyerében egy színes üveggolyó csillogott.

– Neked adom, ha megmondod az igazi neved – kuncogta, de a kisfiú csak rázta a fejét.

– Kukulj meg – mondta Khám, de azért a tenyerébe nyomta a kézmeleg golyót – meg is kukultál – tette hozzá, és kacagott.