Angolkeringő. A szép, új világ melankóliája

Julian Barnes egyik novellája, A Short History of Hairdressing (A hajvágás rövid története) három borbélynál tett látogatásba sűríti egy férfi életét. Az első alkalommal a gyermek George még arra büszke, hogy először ment az anyja nélkül hajat vágatni, másodszor fiatalemberként látjuk a borbélyüzletben, aki éppen szakított szerelmével, az utolsó alkalommal immár három évtizede nős, öregedő férfi mereng többek közt azon, hogy a korosodás letagadhatatlan és roppant kellemetlen jele az erősödő orrszőrzet. Egy ember, három életkor, három eltérő viszonyulás nőkhöz, külvilághoz, teljesítményhez, mindenhez, ami az életben fontos, vagy éppen jelentéktelen, de mégis bogáncsként ragad a tudathoz.
A magyar származású, kanadai–angol író, David Szalay 2016-ban Man-Booker rövidlistájára került kötete, az All That Men Is mintha Barnes 2004-es novelláját nagyítaná ki, mesélné újra kilenc történetben. A W. B. Yeats Bizánc című verséből vett cím egyszerre enged általánosítani és fókuszálni: az „all that men is” egyszerre „minden, ami ember(i)” és „minden, ami férfi(as)”. Abból kiindulva, hogy a kötetben kilenc férfi, kilenc életkorban, kilenc különböző élethelyzetben jelenik meg, arra következtethetünk, hogy a második értelmezés erősebb, a „minden, ami emberi” itt elsősorban férfihiposztázisában kerül bemutatásra. Ugyanakkor a verskontextus ismeretében már a kötetcímből sejthetjük, hogy ez az „emberi” inkább az esendőség, a gyöngeség szinonimája lesz, nem a diadalmas emberé. „Egy csillagfényes, holdsütötte dóm /lenéz mindent, ami /bonyolult-emberi, /vér mocsarát, dühét utálkozón” – hangzik a versrészlet Jékely fordításában. David Szalay nézőpontja azonban nem a „csillagfényes dómé”, közel hajol szereplőihez, és mindig pontosan, helyenként kifejezetten empátiával jeleníti meg a „bonyolult emberit”, az esendőt.
A kötet elbeszélései a diákjegyes vonatkörutak és az olcsó „fapados” légi utazások közt gyorsan bejárhatóvá zsugorodott európai világban játszódnak, ahol az emberek utaznak, találkoznak és továbblépnek, ahol könnyű ismerkedni, de nehéz találkozni. Egy kamaszkorból alig kinőtt érzékeny fiú utazgat barátjával Közép-Kelet-Európában, vonatról vonatra, szállásról szállásra igyekszik kiélvezni a pillanatot, a maga teljességében élni az életet, miközben legszívesebben egy angol kisvárosban lenne, ahol az a lány lakik, akinek sosem merte megmondani, mennyire tetszik neki. Egyetemről kimaradt, tengő-lengő huszonéves mintegy „jobb híján” egyedül utazik egy ciprusi vakációra. Egy leszerelt katonából lett fitneszedző testőrködik Londonban egy magyar prostituált és a stricije mellett, egy belga egyetemi oktató próbálja abortuszra rávenni lengyel barátnőjét a német autópályákon utazva, egy dán pletykalap szerkesztője Spanyolországba, angol ingatlanügynök Svájcba utazik munkaügyben, lecsúszó skót férfi próbál egzisztenciát és megbecsültséget szerezni egy horvát kisvárosban, de nem jár sikerrel, hatvanas orosz oligarcha öngyilkosságra, szívműtétéből és balesetéből lábadozó angol öregúr olasz birtokán az élet értelmére gondol.
A kritika egy része, némileg túlértékelve azt a tényt, hogy az első elbeszélés főszereplőjéről kiderül: az utolsó elbeszélés főszereplőjének az unokája, illetve, hogy az egymást követő írások hősei egyre idősebbek, regényként emlegeti a könyvet, de talán helyesebb volna megmaradni a lazán összefüggő elbeszélésfüzér kifejezésnél. Az elbeszélések közti összefüggés nem tematikus szinten, hanem inkább tonalitásában jelenik meg, a különböző elbeszélések különböző hősei mintha egy nyelven beszélnének. Nem gondolkodnak egyformán, nem azonos élethelyzeteket élnek meg és nem hoznak hasonló döntéseket, mégis sok bennük a hasonlóság. Mint amikor ugyanazt a szinkronhangot halljuk más-más filmek nagyon is különféle szereplőitől.
A modern maszkulinitás történeteinek hősei kicsit esetlenül, kicsit idegenül mozognak a körülöttük levő világban. Magányosak, függetlenül attól, hogy a késő kamaszkor meg nem értettségéből, életközépi válságból, szociális vagy életkori helyzetből fakad magányuk. Sóvárognak a mély, a meghitt emberi viszonyok után, de valahogy nem keresik s így nem is találják azokat. Az, ahogy az elbeszélői figyelem mindig egy központi szereplőre irányul, az ő gondolatait hangosítja ki, az ő világát ismerjük meg, a többi szereplő mintegy statisztaként mozog körülötte, csak jobban kiemeli eredendő magányukat.
„Lehet-e boldog a turista?” – valami ilyesmin tűnődik Simon, az első elbeszélés hőse, aki a középiskola végeztével éppen Németországot és Lengyelországot utazza be barátjával, élményeket keres és nem talál. „Mi az utazó célja? Látni dolgokat? Többet látni az életből? Mindenhol ott az élet – semmi szükség arra, hogy bebarangold érte Európát…” Nagyjából az egész utazás olyan, mint a rövid lipcsei kitérő, ahol azért állnak meg, hogy Bach sírját láthassák. Tíz óra a vasútállomáson és a környékbeli benzinbűzös utcákon – a következő vonat Prágába csak éjfélkor indult –, mindezt pár percért a fagyos Thomaskirchében, amelyet maga Simon is „eredendően érdektelenként” értékelt.
Az utazás, amelyről már a kötet felütésében elhangzik, hogy voltaképpen céltalan és nem visz közelebb az „élethez” (akármit is jelentsen az), ugyanakkor visszatérő eleme mind a kilenc elbeszélésnek. Szalay mindegyik hőse éppen utazik, utazni készül, utazásból tér haza. Az úton lét, az idegenség megtapasztalása tálcán kínálja a világra és az énre való reflektálás lehetőségét. Ez a reflexió pedig ritkán vezet derűs, elfogadó gondolatokhoz, hiszen már Shakespeare óta köztudott, hogy az úton lét és a „világon való kérődzés” a melankólia előszobája. „Ez az én saját külön melankóliám, sok alkatrészből összekeverve, sokféle anyagból leszűrve, és az egész tulajdonképpen nem más, mint sok-sok tűnődés az utazásaimon: folyton a világon kérődzöm, és ez vesz körül ilyen szeszélyes szomorúsággal.” (Ahogy tetszik, Szabó Lőrinc fordítása.)
Nos, David Szalay hősei sem kivételek, az idegenséggel való szembesülés mindegyre megerősíti bennük azt az érzést, hogy a magány valamiképpen az emberi állapot meghatározója. Európa gyorsan bejárható, átlátható világ, mégsem lesz ismerős terep. Csak a tárgyak, a márkák ismerősek, azok viszonylag megbízhatóan ismétlődnek minden országban. Bernard, az egyetemről kimaradt lúzer csajozni próbál a ciprusi estében, és fogalma sincs arról, hogy hol lehet Litvánia, ahonnan a kiszemelt lány érkezett. „Bernardnak gőze nincs arról, hol van Litvánia. Egyike az apró, jelentéktelen kelet-európai országoknak, gondolja.” A nyugatról érkezők a lepusztult, átalakulóban levő, deprimáló világ idegenségét érzékelik a prágai külvárosban, az olcsó ciprusi szállodában, ahol egy hétig sem javítják meg a vízcsapot, vagy a horvát városka utcáin. A magyar prostituált és testőre szabadidejükben ugyancsak idegenül bolyonganak a londoni utcákon. De igazából sehol nincs otthonos hely ezekben a szövegekben, az otthon még luxuskörülmények közt is meglehetősen rideg. Jó példa erre Alexandr, a hatvanas éveiben járó, csődbe jutott orosz milliomos története, aki, miután pár napig luxusyahtján utazgatott a Földközi-tengeren, de nem sikerült elkövetnie a tervezett öngyilkosságot, végül hazatér angliai otthonába, ahol egy falat ételt sem talál, és kénytelen bekopogni a testőréhez vacsoráért. Az már külön ironikus poénja az elbeszélésnek, hogy a hajdan hirtelen felindulásból beszerzett, a csőd után immár fenntarthatatlanná váló luxushajó neve Európa.
A szabad függő beszédnek köszönhetően mindvégig egy-egy központi figura gondolatait „halljuk”, mintha abba kapnánk betekintést, mire gondol az ember akkor, amikor kérdésre azt mondaná: semmire sem gondol. Gyerekkori emlék, szék támlájára dobott ing, egy kocsmai beszélgetésből vagy egy nemrég olvasott versből visszacsengő mondat, ismeretlen járókelők mozdulatai, nő, munka, gyerek – ilyesmiből áll össze ez a „semmi”. „Nem történik semmi” és „Ez minden. Nem tréfa. Az élet nem tréfadolog” mantrázza magában James, az egyik elbeszélés hőse, egy középkorú ingatlanügynök, aki Londonból utazik Genfbe, hogy a környéken épülő majdani síparadicsom épületeit szemrevételezze. Banálisnak tűnő állítás, amelynek súlyát csak a szereplő érzi, aki éppen először érzi életében azt, hogy öregszik.
A kötet kilenc története az emberi élet kilenc állomását jeleníti meg, 17 éves kortól 73-ig, mégsem az idő múlását és az öregedést idézik meg, hanem azt az érzést, hogy voltaképpen az idő statikus, egy helyben áll. Az utolsó elbeszélés cselekménye időben csupán néhány hónappal játszódik az első cselekménye után, tehát virtuálisan a két elbeszélés közti könyvtérben eltelik egy emberi élet. Az idő mégis mintha megrekedt volna. Bizonyos értelemben mindegyik figura, függetlenül attól, hogy sikeres vagy éppen a szétesés szélén áll, hogy családos ember vagy senkije nincs, ugyanazokkal a problémákkal szembesül.
Minden egyes elbeszélés főhőse saját életében éppen valamilyen egyensúlyból való kimozdulást, valamilyen (kisebb-nagyobb) krízist él meg, egy olyan pillanatot, amelyből retrospektíven és előrevetítve egyaránt értelmezheti saját életét, amelyben valamilyen formában megélheti a transzcendenciával való találkozást.
Ha arra kérdeznénk rá, milyen is valójában az a minden, ami férfi, egy meglehetősen rosszkedvű, melankóliára hajló világ rajzolódik ki, amelyben sok a szétcsúszott alfahím vagy magát annak képzelő, látványos elismerésre ácsingózó figura, és kevés a szolidaritás, az elkötelezettség és a kommunikáció. Tony, az utolsó elbeszélés hőse, élete során gyakorlatilag maga előtt is titkolta homoszexuális hajlamát, anélkül, hogy ezt a kérdést expliciten felhozná, szeretné biztosítani immár felnőtt lányát arról, hogy a látszat ellenére házassága mégsem volt puszta színjáték. Bizalmas beszédre való próbálkozása azonban fájdalmas kudarcot vall: nincsenek megfelelő szavai. „Próbálja elmondani neki. Nem találja a szavakat.”
Konfliktus, erős alá-fölérendeltségi viszonyok, versengés és a dolgok intézésében megmutatkozó hozzáértés/szakmai tudás az, amely meghatározza David Szalay kötetében a modern maszkulinitás világát. És ugyanezekből fakad a szereplők gyógyíthatatlan magánya is.
Talán legerősebben az ötödik történetben érzékelhető mindez, melynek főhőse, egy dán bulvárújság jól képzett szerkesztője, miután, mint minden reggel, iskolába vitte gyerekeit, Malagába utazik, hogy a vakációzó hadügyminisztert rávegye, kollaboráljon a lappal, amely éppen lehozni készül azt, hogy viszonyt folytatott egy férjes asszonnyal. A szerkesztő és a miniszter, ha nem is régi barátok, de kisebb-nagyobb szívességekkel kölcsönösen támogatták egymást az elmúlt évek során. A szerkesztőnek mégis szeme se rebben a feladatra, sőt, voltaképpen kissé élvezi is a helyzet feszültségét, egy C’est la guerre! felkiáltással intézi el az esetleges kelletlen érzéseket. Útban a hadügyminiszter nyaralója felé egy bikaviadal arénája mellett hajt el, és eszébe villan, milyen különös a modern világ lüktetése közt a szórakoztató látványosságként szemlélt mészárlás, majd továbbhajt, hogy maga is torreádorként szolgálja ki az ugyancsak látványos „mészárlásokra” kíváncsi bulvárolvasói igényeket. Hajnalban hazaérve a hosszú, fárasztó út után természetesen ragaszkodik hozzá, hogy szokása szerint maga vigye iskolába a gyerekeit. Dinamikus, karrierjét céltudatosan építő self made man, aki közben azon mereng, olyan messzire jutott már, hogy „ha visszamenne oda, ahonnan indult, senki nem volna, akire támaszkodhatna.”Magány ellen nincs orvosság David Szalay könyvében.


David Szalay: All That Men Is. 2016.