„Amolyan beszélgetős emberként szeretem magam látni” - interjú Milbacher Róbert íróval, irodalom­történésszel

– Irodalomtörténészként egészen közelről, de mégis némi kívülállással figyelted hosszú éveken keresztül a kortárs magyar irodalom világát. Most már Margó-díjas író vagy (bár tudom, nem szereted az öndefiníciókat), táblácskád van a Magvető Caféban, szóval „belülre” kerültél. Hogyan látod most valamennyi akklimatizációs idő elteltével belülről ezt a világot? Mennyiben változott – ha változott – a véleményed róla?
– Nem nagyon érzem, hogy bármin is belülre kerültem volna. Igaz, nem is ambicionáltam ilyesmit. (Hogy Esterházyt parafrazeáljam: az a közeg is elég, ami van, annak sem tudok a végére járni.) Talán annyit lehet mondani, hogy több olyan új emberrel ismerkedtem meg, akik nem tartoznak a szűk szakmához. Az azonban tényleg úgy tűnik, hogy valóban léteznek virtuális határok az irodalommal foglalkozó szakmai és szépirodalmi csoportok között, amelyek ugyan át-átléphetőek, de csak annyiban, amenyiben fenntartható valamiféle közelebbről nem is definiálható zártság. Az egyetemi, akadémiai irodalomszakma nyilván a megfelelő szabályok, feltételek szerint nyílik meg és fogad be egyéneket ilyen-olyan szinten, a kortárs irodalmi életben ezeket a szabályokat nem sikerült kitapogatnom, igaz, nem is fektettem bele túl sok energiát. Az biztos, hogy erre az egyetlen könyvemre sokkal több figyelem hárult, mint az azt megelőző három és félre, aminek nyilvánvaló oka, hogy irodalomtörténészként elég szűk szakmai csoport a potenciális olvasóréteg – névről ismerhetők a lehetséges olvasók –, míg a szépirodalmi kísérletnél több az ismeretlen olvasó. Valószínűleg ennek ez a természete. Persze azon elgondolkodtam, hogy az újat alkotás romantikus mítosza mennyire erősen beágyazott az olvasói kultúránkba. Mennyivel több figyelem kísér egy primér, szépirodalminak tekinthető szöveget, mint például a nemzeti identitásunkat meghatározó szövegek újraértelmezéseit.
– Azért is kérdezem az előbbit, mert egy kötet megjelenésével az ember belekerül az irodalmi gépezetbe, amit egy díj még fel is turbóz. Arany-szakértőként, róla értekezve írod egy helyen, hogy „tőle függetlenül alakul, vagyis pontosan tudta, hogy beleszólása nélkül alakítják az irodalmi image-ét”. Érvényesnek látod-e ezt a kijelentést a mai állapotokra?
– Inkább az olvasói visszajelzések alapján letapogatható lehetséges elvárásokat érzékelem. Mind a szóbeli, mind a kritikai visszajelzések igyekeznek felcímkézni, beárazni a könyvet és a lehetséges szerzői attitűdöt, hiszen így egyszerűbb szembesülni az olvasottakkal. Ez egy kicsit zavar, mert nem az univerzális, hanem a partikuláris elemek kerülnek előtérbe (ld. szegénység, falukép, Kádár-kor stb.). (Például a legutóbbi angol nyelvű recenzió, amely nyilván nem magyar olvasókat céloz, a humoros hangvételt és a Kádár-kori Magyarország kifelé felmutatható speciális képét kínálja fel a külföldi olvasónak egyfajta egzotikus kalandként.) Mindez persze érthető, ugyanakkor egyfajta nyomásként is érzékelem, hiszen miközben az itt követett hangvétel (szerzői oldalról) nyilvánvalóan nem folytatható, az ettől eltérő téma és hangütés viszont (olvasói részről) nem tűnik érdekesnek. Fura ellentmondás ez, ami egy kicsit azért blokkolja a további munkát, de nyilván kis időnek el kell telnie, hogy ezektől elszakadjon a magamfajta „elsőkönyves” szerző.

Fotó: Sóki Tamás
– A Szűz Mária jegyese a nyelv nélkül maradt, teljesen elszegényedett vidékek könyve. A magyar irodalomban nagy hagyománya van a szegénység ábrázolásának, te ezt a nyelvi humor, a nyelvi innováció szűrőjén keresztül próbáltad megragadni. Érzed-e annak a várakozásnak a terhét, ami egy hasonló folytatást képzel el részedről?
– Az a vicces, hogy egyáltalán nem a szegénységről akartam írni, vagyis nem erre akartam helyezni a hangsúlyt. Abban a világban, amellyel gyerekkoromban szembesültem, a szegénység kérdése különben sem úgy vetődött föl, mint ahogy manapság szokás róla beszélni. Olyan zárt és egyben teljes világra emlékszem, amelynek megvannak a maga szabályai és legendái: engem ez érdekelt, nem a szociológiai értelemben felfogott nincstelenség. Az érdekelt tehát, hogyan működik az ember, amikor nem a középosztály nyelvét beszéli. A humor ennek a világnak az önszemléletéhez tartozik, akár úgy is, hogy nevet a fölötte lévő nyelvi regiszteren. A „pesties” beszéd (értsd: nem a helyi tájnyelvi kiejtés stb.) kimeríthetetlen gúny tárgya volt mindig is ebben a nyelvi regiszterben – és még ma is az. Mert ez nem az ő valóságukat reprezentáló nyelvi magatartás, vagyis érvénytelen.
– Korántsem szeretném összehasonlítani, de mégis evidensen adódik a párhuzam az RTL Klub sorozatával, A mi kis falunkkal, amelynek középpontjában egy magatehetetlen zsákfalu áll. A felmutatással, a megmutatás különböző módjaival változik-e valami a lecsúszott vidéki településeken élő emberek életében?
– Talán egyetlen részt néztem meg ebből a sorozatból, és minden benne van, amit én rossznak tartok. De mivel hiányosak az ismereteim, ezért erről nem beszélnék. Inkább arról beszélnék, hogy meglepődtem, amikor a könyvemről írva (talán a molyon) egy olvasó a szerzői attitűdömet felül- és kívülállónak, egyfajta kolonizáló nézőpontnak érzékelte, ami kicsit fájt, mert egészen az ellenkezője volt a szándékom. Az érdekelt, hogy lehet-e nem kolonizáló szándékkal ábrázolni egy kulturálisan más (mondjuk úgy: alacsonyabb) regiszterhez tartozó kultúrát. Ez nyilván személyes indíttatású, hiszen saját identitásom egy része ide kötődik, másrészt szakmai, hiszen nem véletlenül foglalkoztam például az első könyvemben a népi és az elit kultúra találkozásának irodalmi projektjeivel a 19. századi magyar irodalomban.
– Korábban keveset, mostanában kicsivel többet nyilatkozol az új könyvről. A Helikon olvasóinak elárulsz valamit róla?
– A következő könyvem egy meseregény lesz, és a Magvetőnél fog megjelenni. Nagyon érdekes élmény volt már megírni is, de még érdekesebb volt a különféle reakciókkal szembesülni. Az a helyzet: rá kellett jönnöm, hogy valójában nem gyerekeknek írtam ezt a mesét, vagyis nem nagyon lebegett a szemem előtt gyerekolvasó – ebből persze már most számos galiba adódott –, hanem a magam számára volt tétje a szöveg megírásának. Közben dolgozom egy viszonylag merésznek tűnő könyvön, ami egyszerre folytatja a Szűz Mária jegyese nyelvét és világát, illetve radikálisan el is tér tőle. (Egy bibliai téma apokrif szakralitása és az előző könyvben megismert világlátás profanitása egyszerre fogja szervezni ezt a könyvet.) Őszintén szólva elég kockázatos vállalkozásnak látom, nagyon pontosan kell kimérni az arányokat, ami még eddig nem nagyon sikerült, de most már nem tudok (és nem is akarok) kihátrálni belőle.
– Több helyen is hangoztattad az általad választott mintákat, különösen Mikszáth novellaciklusait, amelyekről egyetemi előadásokat is tartottál. Mennyire engeded be az irodalomtörténészt az írói munkába? Van-e olyan pillanata az alkotómunkának, amikor az irodalomtörténészi tudás inkább gátol, mint segít?
– Érdekelnek bizonyos problémák, és arra jöttem rá, hogy csak különféle műfajokban vagyok képes valamiféle választ adni rájuk. Van, amit az irodalomtörténet módszertanával tudok megvilágítani (például a nemzeti identitás problémáit), és van, amit a szépirodalminak hívott, de azért elég szigorú szabályokkal működő megszólalásban. Az baj, ha összemosódnak ezek a megszólalási módok, erre igyekszem vigyázni. Valójában az első prózakötetem arra való kísérlet volt, hogy egyáltalán ki tudok-e lépni a tanult szakmámból, és meg tudok-e szólalni más hangon. (A meseregényt is tekinthetjük ilyesfajta próbálkozásnak.) Az irodalomtörténeti ismereteim annyiban segítenek, amennyiben látom bizonyos műfajok, beszédmódok eredetét és alakulását. Ilyen háttérrel eleve nem tudok alanyi költő lenni, hiszen csak ironikusan tudok viszonyulni magához az alanyiság kérdéséhez, amióta kicsit foglalkoztam Petőfivel is. Ez számomra nagyon hasznos, nagyobb tudatosságra, önreflexióra késztet, ami szerintem manapság elengedhetetlen a hiteles hangütéshez.
– Többször említetted a nemzeti identitás problémáját, irodalomtörténészként hosszú tanulmányokat szenteltél ennek a kérdésnek. Te elsősorban a 19. századi narratívával foglalkoztál, de érdekelne, hogyan látod ezt a jelenlegi állapotban. Van-e relevanciája a nemzeti identitás kérdésének?
– Mára ez a kérdés a politikai marketing martalékává vált. Az biztos, hogy egyrészről tökéletesen kiürült a nemzet fogalma, amit mi sem mutat ékesebben, mint azok a kétségbeesett kísérletek, amelyek megpróbálják régi-új jelentésekkel feltölteni, anélkül, hogy tisztában lennének a probléma történetiségével. Másrészről viszont az is nyilvánvaló, hogy hihetetlen mozgósító erővel rendelkezik mindmáig, ugyanis az emberek szeretik valamiféle nagyobb közösség részeként meghatározni magukat, és ennek a nemzet hagyományos keretéül kínálkozik. Vagyis ezzel a kérdéssel nem lehet nem foglalkozni, mert iszonyatos manipulációra ad alkalmat a mindenkori hatalom számára. Én azt választottam, hogy igyekeztem megvilágítani a nemzet fogalmának történeti sokszínűségét és irodalmi reprezentációját. Persze több-kevesebb sikerrel.
– Hogyan kezeled a kritikát? Nem zavar-e, ha maga a kritikus nem végzi jól a munkáját (például olvastam olyan kritikát, amelyben a szerző nem jött rá, hogy a szép Zule valójában férfi)?
– Érdekelnek a visszajelzések, és igazából azt vettem észre, hogy képes vagyok kívülről ránézni a kritikák segítségével arra, amit csináltam. Nem mondom, hogy nem üt be, ha valaki észrevett valami rosszat, de nem esem tőle kétégbe, mint ahogy a dicsérettől (ami persze jólesik) sem gondolom azt, hogy tökéleteset alkottam. Amolyan beszélgetős emberként szeretem magam látni (lehet, hogy csak önámítás, persze), a kritikát pedig egyfajta hozzászólásként vagy a könyvemre adott válaszként fogom föl. (Hibázni meg mindenkinek joga van.)
– Következzen egy személyesebb kérdés. Ugyancsak Arany-szakértőként írtál arról, hogy Arany epebántalmai esetleg megmutathatnak egy olyan Arany-imázst, amit a jól felépített kánon elrejtett előlünk. Irodalomtörténészi közhely, hogy a kutató gyakran hasonul kutatása tárgyához. Egy szimpla epeprobléma következményeiként nagyon súlyos dolgokat kellett megtapasztalnod. Hogy látod ennek hatását szerzői mivoltod különböző szegmenseire?
– Ezen jelenleg még nem vagyok túl, és/de egyelőre semmiféle értelmet sem találok az elmúlt hónapok történéseiben, és igazából azt sem látom, hogyan profitálhatnék belőle. (Ezt már narrativizálni sem vagyok képes, mint kezdetben az epekövet, amit legalább Aranyhoz lehetett kötni.) A puszta túlélésen kívül az ég világon semmi értelme sincs az egésznek, mint ahogy a testi szenvedésben sem látok semmi fölemelőt. Talán annyit tanultam meg, hogy semmi sem magától értetődő, és a határaink igen-igen bizonytalanok.
– A Szűz Mária jegyesét Székelyföldön már bemutattad, ősszel Kolozsvárra készülsz vele. Látsz bármiféle eltérő reakciót a magyarországi és erdélyi olvasók között?
– Igazából az érdeklődés lepett meg, hiszen az erdélyi olvasók annyit sem tudhattak rólam, mint a magyarországiak. Annak a közhelyszagú kijelentésnek a démona, hogy Erdélyben nagyobb presztízse van az irodalomnak, mint Magyarországon, végig ott kísértett az erdélyi utam során, de mindeddig nem mondtam ki, mert gyanúsan annak az Erdély-nosztalgiának a része, aminél sokkal érdekesebb a tényleges találkozásokból, beszélgetésekből kialakuló tapasztalat. Például nekem Magyarország vízfejű és centralizált irodalmi és kulturális életéhez képest üdítő, hogy mennyire erős és jól működő az erdélyi irodalom decentralizáltsága. És ha ez a benyomásom igaz (nyilván árnyalandó), akkor eléggé közel áll az itteni kultúraszerveződés az általam ideálisnak s egészségesnek gondolt szerkezethez.


Milbacher Róbert irodalomtörténész, író, habilitált egyetemi docens. 1971-ben született Kaposváron. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd (1989–1994 között) az egykori JATE (ma SZTE) magyar-történelem szakára járt. Doktori dolgozatát a 19. századi népiesség-elméletek újraértelmezéséről, valamint Vörösmarty és Arany életművének pórias hagyományáról írta és védte meg ugyanitt. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Klasszikus Irodalomtörténeti és Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének vezetője, egy Pécshez közeli faluban él. Irodalomtörténeti kötetei: „földben állasz mély gyököddel”, Osiris, Bp., 2000. (monográfia); A maradék öröme (Z. Kovács Zoltánnal közösen), Osiris-Pompeji, Szeged, Bp, 2001. (tanulmányok); Arany János és az emlékezet balzsama, Ráció Kiadó, Bp., 2009. (monográfia); Bábel agoráján, Pro Pannonia, Pécs, 2016. (esszék, tanulmányok). Első prózakötete Szűz Mária jegyese címmel jelent meg 2016-ban, ugyanabban az évben elnyerte az elsőköteteseknek járó Margó-díjat is.