Amióta elmentem, minden lépésem hazafelé vezet

Ferdinandy György az utolsó nagy magyar irodalmi bölények egyike, akit hol felfedezünk, hol elfelejtünk, de nem igazán sikerül a helyére tennünk a magyar irodalom könyvespolcán. Párizsban 2007 táján a Boulevard Saint-Michelen egy antikváriusnál a bolt előtti láda alján pillantottam meg egy George (zsorzs) Ferdinandy Fantômes magnétiques (1979) elbeszéléskötetet, kézbe vettem s elgondolkodtam, hogy vajon a mi Gyurkánk, aki bezsebelt a hatvanas években egy Cino Del Duca (1961) és egy Saint Exupéry-díjat (1964), mennyire van jelen a francia irodalomban, mennyire jegyzik még a nevét a kétezres évek első évtizedében. Egyszer aztán megkérdeztem tőle, és ő szomorúan mondta, hogy a jelenlét az írónak nagyon fontos, ha nincs jelen, fokozatosan kikopik, elfelejtik. Így járt ő is, aki egykor a Le Monde tárcaírója volt, talán lehetett volna francia író is, könyvei a legnevesebb francia kiadónál, a Denoëlnél jelentek meg, de még mielőtt igazán befutott volna, ahogy egy világcsavargóhoz, egy globetrotterhez illik, hajóra szállt és lelépett Franciaországból a trópusra, Puerto Ricóba, ahol az egyetemre épp európai tanerőt kerestek. Franciaországban háromszor nősült, és mindháromszor ugyanazt a nőt vette el. A nő intézte a válást, Gyurka meg a házasságot. Amikor harmadszorra váltak, a bíró megkérdezte a francia nőtől, hogy miért megy mindig hozzá, ha úgyis elválnak? Mindig született egy gyerekünk, mondta sírva a többször volt feleség. Az első útra még el is kísérte a francia feleség is a gyerekekkel, de aztán nem sokáig bírta a trópuson, összecsomagolt és visszatért Franciaországba (A francia asszony, Magyar Napló, Bp., 2014). Puerto Rico szigetén mindössze öt magyar volt, de jó magyar szokás szerint ők se beszéltek egymással. Gyurka (horhe) nyugati civilizációt tanított a Puerto Ricó-i Állami Egyetemen, ahol nem volt nehéz dolga, mert onnan szinte minden nyugatra van. A rabszolgák unokáit tanította esti tagozaton. Volt olyan lány (Chica. Trópusi lány, Hét Krajcár, Bp., 2006), aki megmutatta neki a nagyapja felszabadító levelét. Az első időszakban Gyurka még nem tudott spanyolul. A diákokat megkérte, hogy ha előadás után kérdésük lenne, írják fel egy cetlire, s legközelebb megválaszolja. Otthon kiszótárazta, s megírta a választ. Így indult, de aztán gyorsan belejött a tanításba. Egyszer, valamikor 2010 környékén mentünk Debrecenbe fellépni, az anyósülésen elszundított, aztán felsóhajtott álmából, hogy az a drága jó rum, amit minden nap megittunk. Miután felébredt, rákérdeztem, hogy mit álmodott, s akkor mesélte, hogy a két délutáni kurzus közt volt egy hosszabb szünetük, amikor a kollégákkal kiültek az óceánpartra és megittak egy üveg Puerto Ricó-i rumot, így ment ez harminc éven keresztül, amíg ott tanított. Nappalis órákat nem vállalt, mert délelőtt mindig írt. Kezdetben, hogy ne felejtsen el magyarul, megrendelte a Nyúltenyésztés kézikönyvét és különböző szakkönyveket, abból tanulgatott új szakszavakat is, később, már a Szabad Európa Rádió külsős munkatársaként küldtek neki könyveket Magyarországról, amelyekről jegyzeteket írt, így aztán élő kapcsolatba került a kortárs magyar irodalommal.

Szeretem, ahogy mesél, van mögötte élet, ahogy az írásai mögött is. Novelláiban is ott van ez a megéltség, világlátottság, tapasztalat, irónia, vagányság, és mindezt átszövi – és egyre inkább átszövi – egyfajta nosztalgia egy letűnt világ után. A francia feleség után egy kubai következett, Maria Teresa Reyes, aki történetesen Gyurkából doktorált. Ő is és a közös fiuk, a kis Jorge-José is nagyon szépen megtanult magyarul. Mariról a Kagylócska. Egy szerelem története (Magyar Napló, Bp., 2016) kötetben ír nagyon szépen a szerző.

1986-tól Ferdinandy fokozatosan visszatért Magyarországra, és ’88-ban, harminc év késéssel megjelenik az első kötete hazájában, a Szerecsenségem története. Sashegyi otthonukban a rendszerváltás környékén megfértek a később jobb- és baloldalra sorolt (sokan ma már nem is élő) írók, ő meg nem értette és nem érti ma sem, hogy ő, aki harminc éven át nem jöhetett haza (egyszer a bolgár filharmonikusokkal visszaszökött, hogy a lebénult apjától elbúcsúzhasson), miért kellene az ország egyik felét szeresse, a másikat meg nem.

Sok fiatal költőt, prózaírót fordított spanyolra, amint mondta, igyekezett nyitogatni a kapukat, Zalán Tibortól kezdve e sorok írójáig, kiadót is szerzett, mindezt támogatás nélkül, csak úgy, mert fontosnak tartotta, hogy a magyar irodalom párbeszédben legyen a kubai, dominikai, Puerto Ricó-i irodalommal. Kortárs spanyol ajkú szerzők műveit is fordította magyarra. Ő megtette, ami tőle telt. A kilencvenes évektől az év felét Magyarországon, a másik felét Miamiban töltötte, ahová betegsége miatt költözött át. Amikor 2011-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, felhívták, hogy azt neki New Yorkban fogják átadni, mert ő amerikai állampolgár. Hiába magyarázta, hogy itthon van, szinte rálát a Parlamentre a sashegyi otthonából, a díjadományozók hajthatatlanok voltak.

2019-ben végre Prima Primissima-díjat kapott, de a nevét ott is Ferdinánd Györgynek írták, s a mai napig úgy van. Van egy nagy magyar írónk, egyike az utolsó bölényeknek, akinek még a nevét se sikerül helyesen leírnunk.

Az Európa Kiadó 2021-ben kezdte el kiadni az életművét. Az első elbeszéléskötet, amely az életműkiadás bevezető kötete, a Szerecsenségem története először – mint fentebb említettem – 1988-ban jelent meg a Magvető Kiadónál, Bodor Ádám szerkesztésében. A szerző visszaemlékezése szerint az első könyvkritika Szerencsétlenségem története címmel jelent meg a kritikus félreolvasatában. Az emigráns magyar irodalom első fecskéje szép sikert aratott a magyar közönség körében, de aztán később, bár a szerző szinte minden évben új kötettel jelentkezett, talán a pendlizés, a kétlakiság következtében, akár a hősei, ő is fokozatosan az útpadkára szorult. Van mit törlesztenünk, azt hiszem. Szerencsére még a szerző életében elkezdődött az életmű kiadása Navarrai Mészáros Márton szerkesztésében. 2022-ben az életműkiadás második köteteként a Mamuttemető, és más történetek, 2023-ban pedig az Örökség jelent meg. Ez utóbbi kötet két kisregényt foglal magába, melyek külön-külön már megjelentek korábban. Az első, A bolondok királya (Orpheusz, 2007) a szerző édesapjának, idősebb Ferdinandy Görgynek állít emléket, aki a vészkorszakban orvosként kiállt az üldözöttekért, minek következtében a nyilasok az Andrássy úti Hűség Házában félholtra verték. Az apa még harminc évet élt különböző szanatóriumokban, elfekvőkben, de többé már nem tudott lábra állni.

Az anya emlékét életre keltő második kiregény Egy sima, egy fordított címmel 2010-ben jelent meg először a Magyar Napló Kiadónál. Mintha az anyák a történelmi kataklizmákban jobban helytállnának, valahogy erősebben működik bennük a túlélési ösztön, pedig az író édesanyjának, Rejtő Erzsébetnek (akkorra már elvált asszonyként) se volt könnyű a második világháborút túlélve a sashegyi villából kiköltözni a garázsba három gyerekekkel, miután átadta az ávós elvtársaknak a villa kulcsát. Meki, a kecske biztosította a meleg tejet a gyerekeknek, az anya – aki egykor szintén orvosnak készült – buszkalauzként kereste a mindennapi betevőre valót. Gyurka érezte, hogy a családban rangidős férfiként valamit segítenie kell, így ő is fiatalon magára öltötte az egyenruhát és beállt buszkalauznak, mivel egyetemre a polgári származása miatt amúgy se nem vették fel. Később aztán, mint a munkásosztály hasznos tagját, többedszeri próbálkozásra felvették az ELTE magyar–francia szakára, ahová buszkalauz-egyenruhában járt be, s abban a szerencsés helyzetben találta magát, hogy Füst Milán és Gyergyai Albert előadásait hallgathatta.

A hamzsabégi úti buszgarázsban érte az 1956-os forradalom híre, oda üzent az anyja, hogy ne menjen haza, mert már keresték, és oda küldte a külföldön élő volt osztálytársai címlistáját, és ott mondta Bozsóka elvtárs, hogy induljon el nyugatra. Így lett aztán Bécs, onnan Strasbourg (A Pourtalés-kastély lakói, Noran, 2005), Párizs, Puerto Rico és végül Miami, ahol jelenleg is tartózkodik Ferdinandy, s ahonnan hazafelé készülődik, mert ahogy a Volver c. elbeszélés öreg indiánja mondja egy hajón, amióta elmentem, minden lépésem hazafelé vezet.

Jó lenne, ha több mint hetven magyar, francia, spanyol nyelven megjelent kötet szerzőjének az életműkiadása ilyen színvonalú szerkesztői munkával, s hasonlóan szép kiállítású kötetekkel folytatódna, és nem kopna ki a franciához hasonlóan a magyar irodalomból is, és végre elfoglalhatná Ferdinandy György (Gyurka) is az őt megillető helyet a saját hazájában azon a bizonyos könyvespolcon.