Amikor az akarat még számított. Az 50 éve alapított Aktionsgruppe Banat három éven át tartó próbálkozása önmaga megsegítésére1

Előrebocsátom: olyan szöveg megírására vállalkozom, amellyel senki sem lehet elégedett, a legkevésbé a megszólított és tárgyalt személyek, de én magam sem, aki az odatartozás érzése ellenére soha nem tartoztam oda a szó tényleges értelmében; ráadásul jelen sorokat nem egy elismert germanista írja, miként azt a tanulmány alanyai megérdemelnék, és ahogy ez hozzájuk méltó és az irodalomtörténet ügyét szolgálná. Azaz sem résztvevő, sem tudós nem vagyok, csupán egy erdélyi csodáló, aki annak idején sem volt sokkal közelebb a Bánsághoz, mint amennyire a mostani Rajna-vidéki lakhelye, s aki csodálata közepette magába száll, mivel ő a belső részvételt és az olvasói egyetértést sosem tette azzá, amivel ők maguk próbálkoztak: akcióvá.

Ezért jelen szöveg sokkal inkább főleg mások fragmentumaiból összerakott idézetgyűjtemény lesz. Egyrészt mert már elég a beszéd, szószaporítás és szóbeszéd, másrészt itt nincs helye minden gondolatnak és hátsó gondolatnak, indítéknak és egyéb dolognak, oknak, háttérnek és mélységnek; ezek lenyomatát, a történeti-kritikai eszközeikkel, kutassák a hivatásos irodalomtörténészek.² A filo­lógusi pontosságról való lemondással itt csupán egy „hangulatképet” vázolok fel, egy, a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában fellobbanó és nem sokra rá elhalványuló irodalmi hajnalpír – szubjektív, de ugyanakkor idegenként érzékelt és leírt – szcenárióját idézem fel.

Az első szó joga most is, akárcsak annak idején, Richard Wagnert illeti, aki 1989-ben nem kevésbé merészen gondolkodott és fogalmazott: „Mi nem vagyunk a német kisebbség reprezentatív értelmiségijei, hanem mi valójában ezen kisebbség elleni lázadáson dolgoztunk, gondolkodtunk, írtunk. Amolyan kétfrontos álláspontra helyezkedtünk.” Feltétlenül el kell ismernünk az ő partizánszemélyiségét: „Azt hiszem, a Szekuritátét elbizonytalanította a fellépésünk. Nem tudta, hogyan kellene reagálnia, mindenesetre három évre volt szüksége ahhoz, hogy nyíltan fellépjen ellenünk. A csoport 1972-ben alakult, a letartóztatásunkra pedig 1975 őszén került sor.”

A maroknyi író túlkapásos őrizetbevétele a román határterületen azzal az ürüggyel, hogy az országból való szökést tervezték, valójában azonnal véget vetett a csoport létének. William Totokot hónapokon át fogva tartották, Richard Wagner pedig beismerte, hogy a csoport reakciója erre az erőszakos cselekményre aránytalan volt. „Amíg ő börtönben ült, mi azon gondolkodtunk kint, hogyan hozhatjuk összhangba a szocializmuseszméinket a megváltozott valósággal. Ostobák voltunk.” Azonban: „A félelmet a szüleink elbeszéléseiből ismertük. Minket a Ceaușescu-rezsim tett disszidensekké.” A szocializmusba beleszületett első generáció karakánsága nem megjátszott volt: ők valóban azok voltak: „A természetesség olyan hangnemével léptünk fel, amitől még a hatóságoknak is elakadt a szavuk.”

Bukarestben megjelenik a Neue Literatur 1974/4-es száma. A lap 3. oldalán közhírré tették: „Nicolae Ceaușescu elvtárs – Románia Szocialista Köztársaság elnöke / 1974. március 28. hazánk történelmét, népünk öntudatát mélyen meg fogja határozni. // Ezen a nevezetes napon, a 6. kormányzati ciklus XII. kongresszusán összeült Nagy Nemzetgyűlés, az ország legmagasabb fóruma, melyen munkások, parasztok, értelmiségiek, románok, magyarok, németek, hazánk minden dolgozója képviseltette magát, és a nemzet akarata teljesüléseként Nicolae Ceaușescu elvtársat, a Román Kommunista Párt főtitkárát a Román Szocialista Köztársaság elnökévé választotta.”

Az említett újság 4–34. oldalain az Aktionsgruppe Banat tagjai a Wiener Gruppétól „(konrad bayer gerhard rühm oswald wiener)” kölcsönzött Wire Wegbereiter cím alatt lépnek fel, név szerint: Rolf Bossert, William Totok, Werner Kremm, Richard Wagner, Bal­thasar Waitz, Johann Lippet, Albert Bohn, Gerhard Ortinau és Anton Sterbling. A 32. oldalon az időnként az akciócsoportban közreműködő, a szocializmusnak szamárfület mutató, később ettől távolra sodródó Rolf Bossert szólal meg: „ima // nyugtával dicsérd a napot / ne dicsérd az éjjelt / éjjel-nappal dicsérj”.

A Zum Thema rovatban, a 35. oldalon a Neue Literatur-szerkesztő és kritikus Gerhardt Csejka így nyilatkozik: „Egészében véve olyan sokoldalú, amelynél gazdagabbat az ember nem kívánhat. Csak olykor-olykor jellemző rá a közvetlenség játékos hiánya – bár ez sem megvetendő –, mindenhol érezhető a szerzők azon hite, hogy olyan ügyet segítenek, amit megéri segíteni. És ha az Aktionsgruppe-szerzők félig komolyan, félig viccesen »wire Wegbereiter«-nek, azaz »mi, úttörők«-nek nevezik magukat (és itt nem a wir személyes névmást használják, és nem a ’zűrzavaros’ jelentésű wirre szót, avagy ezt is, azt is), lépegetve »a csúcs felé, amit még nem látunk«, ám a rációban bízva, akkor hitelt kell adnunk nekik…” Még a kacsintást sem sajnálja egy kapitalista szellemben megalapozott stílustól.

A 37. oldalon az erdélyi kolléga, Bernd Kolf Zeitgemäße Betrachtungen bei der Lektüre von Bertolt Brechts ‚Gesammelten Werken’/ [Időszerű elmélkedések Bertolt Brecht Összegyűjtött művei olvasása közben] megállapítja: „Egy olyan államban, ahol mindent dekretálnak, és egyetlen személynek hatalma van arra, hogy a saját korlátoltságát mérceként állítsa fel – és prokrusztészi módon mindent annak feleltessen meg –, nem csak lehetséges, de egyenesen elvárható, hogy ha közérzettől függően beteg vagy egészséges valaki, az vétségnek számítson, ami büntetendő.”

Ráadásul ez a szám aforizmákkal teleszőtt, a 68. oldaltól pedig három nagyszerű tanulmány olvasható Macht und Gunst der deut­schen Sprache [A német nyelv hatalma és előnye] cím alatt, Karl Kraus, a mindennemű hatalom legékesszólóbb megvetőjének századik születésnapja alkalmából.

A 124. oldalon levő Kulturspiegel [Kultúrtükör] vegyes híreket közöl: „Jelenleg öt német nyelvű irodalmi kör létezik Temesváron. […] Az Egyetemi Diákház »Universitas«-köre az Aktionsgruppe Banat házi köre. Vezetője Richard Wagner. Többnyire a csoport tagjai olvasnak fel, a vitán részt vesznek iskolások, illetve a német tanszék tanárai is.”

Egy olyan tevékenység sejthető koordinátáiról van szó, melyet tudásunk és lelkiismeretünk szerint nem nevezhetünk üzemeltetésnek, sokkal inkább a hiúság, mindenekelőtt azonban az alattomos meghiúsítások és a tolvajokhoz illő átverések kirakodóvásárának, mely e szöveg elején állítottnál is képtelenebbnek, ám teljesen valóságosnak mondható. (Franz Hodjak itt még röviden fog beszélni erről.) A frissen megválasztott diktátor nemcsak a nemzeti kommunista Románia, hanem egy bukaresti német nyelvű irodalmi lap élére is kerül, amelyben fiatal temesvári költők olyan szövegegyüttessel lépnek színre, hogy az említett első ember csatlósai és helytartói a fülüket hegyezték volna – ha lett volna ehhez fülük. Ráadásul ott szerepel mellettük Bernd Kolf is az erdélyi Brassóból és Karl Kraus az egykori Osztrák–Magyar Monarchia-beli Bécsből, ami nem egy rossz kombináció.

1980-ban olyan borzalmasan komollyá válik minden, hogy nemcsak nem szeretnék, hogy igaz legyen, hanem a legszívesebben eltüntetnék. Ugyanez a Neue Literatur Nicolae Ceauseșcunak az 1980. szeptember 12-i XII. Pártkongresszuson tartott beszédéből idéz. A költészetről szól, „amely elszakadt a nemzeti és a szocialista kérdésektől, és ihletét nem tudom, milyen égi álmok sugallják. Szükségünk van ilyen költészetre és irodalomra?! Nem, elvtársak! Minden bizonnyal kevés ilyen alkotás van, de mivel itt jelen vannak azok a szervek, akik e tevékenységért felelnek, ezeket a kérdéseket is meg kell vitatnunk. Mi senkit nem akadályozunk abban, hogy úgy írjon, ahogy akar. De…” Ezek a jelen levő „szervek” ettől a „de” szócskától arrafelé még szorgalmasabban jegyzeteltek.

Az azonos korú Herta Müller későn csatlakozik, miután a fiatalemberek csoportja mint olyan már rég nincs „akcióban”, és e barátai és támogatói felé is az általa megidézett „idegen” tekintettel fordul: „Messziről hozott könyveket olvastak, és közvetlen környezetükkel konfrontálódtak. Az »Aktionsgruppe« programja, ahogy ez a Neue Literaturban is állt, és ahogy az irodalmat meghatározta, nem volt egyéb, mint az állam által visszatartott könyvek olvasása révén létrejövő álláspont. Ezen csoport szerzőinek a tekintete a nyelvérzékük kifinomodásával radikalizálódott.” Ezt a fajta radikalitást Müller is a magáévá tette, olyannyira, hogy Richard Wagner az 1981-es Adam-Müller-Guttenbrunn-díj átadásakor mondott laudációjában teljes joggal értette bele Herta Müllert is a „mi”-be, mely 1975-től többé már nem Aktionsgruppe formájában ugyan, de mégis fennmaradt, és Wagner szavaival élve szembeszállt a honfitársak szokásaival: „Amikor én, amikor mi, amikor az írónő Herta Müller világra jött, már ott voltak a németek. […] Nem, ezek a németek nem gondolkodtak. Ők a kis közösségeikben mozogtak, ahol semmi nem volt sértetlen, kivéve a nézeteiket.”

Ezekkel a nézetekkel szemben és kétségtelenül a diktátor felesküdött „szerveinek” nézetein kívül is álltak ezek a fiatalok, akik 1972 áprilisában egy sajtóbeszélgetés után „kis közösség”-be tömörültek, és hangzatos nevet adtak maguknak. Peter Motzan irodalom­kritikus már egy évre rá megérez valamit, és titkos, szubverzív „szövedék”-ről beszél, mely szerinte Frieder Schullerrel és Anemone Latzinával veszi kezdetét: „A két előfutárt aztán hamarosan követte Franz Hodjak, Frieder Marmont és Bernd Kolf. Ők is azt mondták ki, ami a szívüket nyomta és ami kitapintható közelségben hevert. […] Ezekhez a nevekhez csatlakozik most néhány, nyolc-tíz évvel fiatalabb bánsági. Számukra az írás úgyszintén nem lélekmozgató kiáradás, hanem a szavakkal való cselekvés. Richard Wagner ars poeticája ezen legfiatalabb írók törekvéseit is igen jól összefoglalja: »addig és azért írok mert mások / földet szántanak tömbházakat emelnek / többletterméket gyártanak / addig és azért írok mert mások / városokat rombolnak földeket égetnek / jövőt eltorlaszolnak / addig és azért írok mert / még mindig hiszem hogy / többet lehet építeni / mint amennyi lerombolható / addig és azért írok mert tudom, hogy az igazság érvényesül, ha érvényesítik«.”

Wagner Klartextje [Magyarázat című első verseskötete, mely 1973-ban jelent meg az Albatros kiadónál – ford. megj.] a manapság különféle zajoktól eltompult fülekben mérsékelten nyomatékosan hangozhat, a maga korában azonban tiszta provokáció volt, mint minden önmeghatározási kísérlet egy őrületbe sodródó rendszerben, melyet annak helytartói bosszúságként, sőt fenyegetésként fognak fel és kell felfogniuk. Ilyenképpen állapítja meg Stefan Sienerth általában és általános érvényűnek: „Azok a művek, amelyek a hetvenes és nyolcvanas évek Romániájában német nyelven íródtak, messzemenően ellenzéki irodalmat jelentettek. Ezt a tényt […] elsősorban Franz Hodjak, Werner Söllner és az Aktionsgruppe Banat szerzőinek szövegei […] szemléltetik.”

1977-ben, amikor az Aktionsgruppét már két éve feloszlatták, Gerhardt Csejkát még e közösség, „kollektíva” foglalkoztatja: „Erdély és a Bánság német nyelvű irodalmának ma más társadalmi és szellemi alapja van, mint 1944 előtt volt. Azon törekvés nyilvánvaló jegyeit viseli magán, hogy képviselői szilárd talajra leljenek, hogy az új körülményeknek megfelelő öntudatot fejlesszenek ki. Főként egyes jelenségek, amelyek az utóbbi időkben körvonalazódtak, engednek abban reménykedni, hogy ezek a törekvések nem maradnak eredmény nélkül.”

Ezt a véleményt szembe kell állítanunk az egyik „hálózatépítő” kíméletlen önvizsgálatával. Franz Hodjak „csomópontban” helyezkedett el, és költőként, de kiadói szerkesztőként is bizalmas információkkal rendelkezett az akkori irodalmi életről; visszatekintése az undor jeleit viseli magán: „Ó, szóval a romániai német irodalom, a vérfertőzés ama slamasztikája […]. Csak két lehetőség létezett. Vagy nem írtak regényt. Vagy írtak, de hazugot. Ebből a hazugságból próbálták meg a regényírók kihazudni magukat. […] Legkésőbb ma már világos, hogy amit annak idején győzelemként ünnepeltek, sima vereség volt. Mert az egyedüli oszthatatlan csakis az igazság.” Ezzel a kijelentésével, amely természetesen minden irodalmi alkotásra vonatkoztatható, elfelejti a saját költői és kiadói fáradozásait, vagy nemes egyszerűséggel lefokozza azt, ami az irodalom működésében nem feltétlenül számít „jó hangnemnek”.

Az ő idején, pontosabban az ő idejükben (1980) Peter Motzan a vesződségekhez, győzelmekhez és kudarcokhoz a germanisták lelkesedésével és határozottságával közelített: „A szintaktikai összefüggések felbontása, a hagyományos versforma módszeres dekonstrukciója, a szó szerinti kifejezésmód helyett a sorok között olvasás olyan gyakorlatok, amelyeket elsősorban – Richard Wagnerrel az élen – több temesvári egyetemista szorgalmazott, akik »Aktionsgruppe Banat« néven vonultak ki a nyilvánosság meghódítására.” Az arra vonatkozó kérdést, hogy mit sikerült meghódítaniuk, Motzan nyitva hagyja, azonban öt évvel a hódító hadjárat után már egy olyan írásmódra való áttérésről beszél, amelyet a kritikus Walter Fromm kifejezésével „elkötelezett szubjektivizmus”-ként [engagierte Subjektivität] ír le: „Általában véve, az igények egyszerűbbek lettek. Lemondtak a tudálékos magatartásról és a kampányhangról azon valóságterületek felderítése javára, melyek belenyúlnak a szubjektív tapasztalat horizontjába.”

Richard Wagner, a Klartext költője és a csoport kiutasított vezetője 1982-ben olyan húrokat penget három kollégája prózájának összehasonlításakor, melyeket az „Akció”-időkben talán nem engedhetett meg magának: „Ortinaunál a hang világosan elkötelezett, a dühös racionalizmus a kora hetvenes évek szellemiségébe van ágyazódva, Herta Müllernél a sérülések eksztatikus addíciója az elszigetelődött én példaszerű képévé válik, a kész világba érkezett hangulatának kifejezése, mely világ elfogadásához ő nem elég »értelmes«, és most, Waitznál pedig e szép új világ hétköznapi embereivel való érintkezés furcsasága, mely egyszerűen és könnyedén mutatkozik meg számára…” Kiolvasható egyfajta fejlődés a deklarált „akcióra” való készségtől a megfontolt reflexióig, mely nem csak a fiatalságtól immár távolabb álló életmóddal magyarázható. Emmerich Reichrath, aki ritkábban, de annál határozottabban nyilatkozott, a szerzők és kritikusok közeli kapcsolatát, már-már perszonálunióját emeli ki e kis vállalkozás sajátosságaként. 1984-ben nyomon követi az egykor csobogó lírai patak útját az „elkötelezett szubjektivizmus” immár nyugodt (mély) vizébe való ömléséig: „Ezt a tendenciát részben a fiatal szerzők (Richard Wagner, Johann Lippet, William Totok, Rolf Bossert és mások) hozták, akik a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején (a Neue Literatur-beli közös fellépésükkel) csoportjelenségként tűntek fel, és ezért az »Aktionsgruppe Banat« címkével látták el őket, mely hamarosan márkanévvé vált, és saját maguk is ekként használták.” Itt ő „az irodalmi produkció és a reflexió”, sőt az előállító és fogyasztó közötti „éles határ” hiányáról beszél, ugyanis az elkötelezettség mindig „az olvasó cinkosságával is számolt”, ami az Aktionsgruppe életében nem kis szerepet játszott.

Távolságtartó búcsúztatót ír a nagyszebeni kritikus, Annemarie Schuller 1979-ben annak, amit ő „akcióirodalom”-ként aposztrofál, és „társadalmi és irodalmi szempontból kérdésesnek” tart: „A »józanság eufóriája« (Peter Motzan) után, 1975-ben, az Aktionsgruppe megszűnésével kínos csend támadt. Amikor 1976-ban megjelent Gerhard Ortinau Die Verteidigung des Kugelblitzes [A gömbvillám védelme] című prózakötete, alig és csak nagyon óvatosan beszéltek róla. A forradalmiságot kiábrándulás követte.” Azon intésével szemben, hogy saját és Richard Wagner egyik könyve realitásainak „alig vannak érintkezési pontjai”, Gerhardt Csejka 1980-ban szembehelyez egy apologetikusan beszédes „elmélyülési gyakorlatot”, melyhez az a halvány kétségbeesés is társul, hogy az Aktionsgruppéval és annak képviselőivel elúszik a romániai német identifikációs irodalom egy szelete a fent említett patakon, melyet a cenzúra szocialista betonágyba kényszerített: „Richard Wagner ritkán kínál fel tájékozódási segítséget, az olvasónak többnyire egyedül kell a szövegben eligazodnia. A redukciók (nem csak ebben az esetben) feltételezett összejátszásra utalnak. A megértés alapja az érdekegyezés (kellene legyen); illetve számolni kell az életmegvonás, az »új jámborság«, »e sűrű személyesség«-be, a »front mögötti ember« szolgalelkű létébe való visszavonulás veszélyével is.”

Wagner későbbi sürgető védőbeszéde megegyezik Bernd Kolf korábbi (1974-es), A költészet helyzete Richard Wagner olvasása után [Richard Wagner Klartext kötetéről – ford. megj.] írásának hozzá képest igencsak lelkes üdvözlésével, akivel „három hiposztázisában találkozunk: emberként, úttörőként, illetve kortárs, tudatos irodalmunk átfogó, kényszerítő státusának eredményeként és komponenseként”: „Első ízben bukkant rá napjainkban egy fiatal tehetségek alkotta csoport egy önállóan előkészített, gyümölcsöző helyzetre, és itt rejlenek az utóbbi évek sokat tárgyalt tömeges poétikai áttörésének okai, és nem a megkönnyített publikációs lehetőségekben (amelyek más rendelkezések révén mindig is megvoltak) vagy más szentimentális-gyanús okokban. Természetesen attól még ezen szerzők tehetsége elsődleges tényező marad.”

Szinte túlságosan is harmonikusnak tűnik a dicséret rezonanciája épp egy olyan alkotónál, aki a hetvenes évek össznémet irodalmának disszonanciáit aknázta ki – így ír Bernd Kolf Wagnerről 1974-ben: „kötete az egész német nyelvterület száz egyéb kötete mellett olvasható; aki olvasta, tanúsíthatja ezt”. Peter Motzan pedig így fogalmaz ugyanerről a kötetről 1978-ban: „Wagner, aki most Vajdahunyadon némettanár, számos tapasztalattal gazdagodott, rengeteget olvasott, és a legfrissebb áramlatokra kíváncsi és nyitott lévén, lépést tart az össznémet kortárs költészettel.”

Ezt az általánosan elismert költészeti-kritikai szolidaritási közösséget pecsételte meg 1982-ben ex negativo a fiatalabb és ennek megfelelően „szolidárisan” kevésbé elfogult Helmut Britz, William Totok Die Vergesellschaftung der Gefühle [Az érzelmek társadalmasítása] című verseskötetéről szóló kritikájában. Meghatódottság nélkül pillant a visszahozhatatlanra, de annál meggyőzőbb a lényegre törő visszatekintése, tévedhetetlen érzékkel egy irodalmi „jelenség” hatótávolsága, mélysége, sőt egzisztenciális nehézségei és határai iránt: „Mindaz, ami e verseskötet megjelenésével egykor kezdetét vette nálunk Aktionsgruppe név alatt, végérvényesen bezárható az irodalomtörténet egyik fejezetébe. […] Banálisnak, nevetségesnek, együgyűnek egyáltalán nem nevezhető ügyről van szó; túl sokan ismerték meg általa a félelmet.” Ez pedig, mint tudjuk, főleg Totokra érvényes, viszont: „Ha a csoportkód hatalma megszűnik, óriási centrifugális erő lopakodik a szavak mögé, és akkor következnek a jelentéktelennek tűnő kulcsszavak, banális kifejezések, a csapnivaló hírlapi németség…”

Dicstelen vég lenne ez? Némely egykori „akcionista” számára ez még nem jelentette és jelenti a véget. Dicsőségről soha senki esetében nem volt szó, sem az óvatosan dicsérő, sem a „beszóló” mentorok esetében Csejkától Hodjakon, Kolfon, Motzanon át Reichratig, sem a kevésbé óvatos fiatalemberek esetében, akik írni akartak és írtak is, mert úgy gondolták, hogy elérkezett a szabad akarat ideje. Fiatalos komolysággal vágtak bele, vagyis a „szocialista” szócséplőket és szó-, illetve valóságferdítőket ugyanolyan naivan komolyan vették, mint saját magukat. Úgy gondolták, hogy nemcsak hogy fel kell szólalniuk, és a kicsavart szavakat visszacsavarniuk az őszinteségig, hanem a saját szavaikkal is bele kell szólniuk a valóságba. Ma, amikor a szövegeik, e szövegek mellett ülök, első ízben válik az ők és a saját életemben borzalmasan komollyá és világossá, hogy nem létezik „beleszólás”, mi mindannyian, még ha olyannyira is felkészültek lennénk az „akcióra”, visszavettetünk az akkor, 1975-ben már 160 éve halott költőatya, Matthias Claudius állítólagos naiv, mindamellett tehetetlen kétségbeeséséhez: „Háború van! / Háború van! / Védj meg, ó, Isten angyala, / szólj bele! / Sajnos háború van – s én áhítom, / hogy ne én legyek az oka.”

Az Aktionsgruppe Banat és Isten angyala – így olvadnak eggyé, azonban „én áhítom, / hogy ne én legyek az oka”.

Szenkovics Enikő fordítása

Jegyzetek

¹          Az eredeti, német nyelvű tanulmány a müncheni székhelyű Institut für deutsche Kultur und Geschichte Südosteuropas an der LMU München (IKGS) Spiegelung című folyóiratának 22.1. számában jelent meg, és az Aktionsgruppe Banat 50. évfordulója alkalmára íródott. Köszönettel tartozunk a szerzőnek és az IKGS-nek jelen tanulmány magyar fordításának közléséért, Dácz Enikőnek pedig a fordítás során nyújtott hathatós segítségéért.

²          A bibliográfiai adatokról ezért lemondtam, és csak a Neue Literatur 1974/4-es füzetét dokumentálom részletesebben, mivel az ellentmondások állítólagos egységességét, ama bizonyos év nézőpontjából lehetséges nyitottságot tükrözi, minden akkoriban már valóságosan létező fonákság mellett. A felhasznált források a tanulmány végén levő függelékben találhatók.

Források

Motzan, Peter: Die rumäniendeutsche Lyrik nach 1944. Problemaufriß und historischer Überblick. Kolozsvár, 1980.

Reichrath, Emmerich (szerk.): Reflexe. Beiträge zur rumäniendeutschen Gegenwartsliteratur. Bukarest, 1977.

Reichrath, Emmerich (szerk.): Reflexe II. Aufsätze, Rezensionen und Interviews zur deutschen Literatur in Rumänien. Kolozsvár, 1984.

Ritter, Alexander: Deutsche Minderheitenliteraturen. Regionalliterarische und interkulturelle Perspektiven der Kritik. München, 2001.

Samson, Horst (Hg.): Heimat – gerettete Zunge. Visionen und Fiktionen deutschsprachiger Autoren aus Rumänien. Ludwigsburg, 2013.

Sienerth, Stefan: „Daß ich in diesen Raum hineingeboren wurde…”. Gesp­räche mit deutschen Schriftstellern aus Südosteuropa. München, 1997.

Weber, Annemarie: Rumäniendeutsche? Diskurse zur Gruppenidentität einer Minderheit. Böhlau Verlag, Köln, Weimar–Bécs, 2010.

Egyes szerzők verseskötetei, gyűjteményes kötetek és antológiák.

‍