„Álmot rejt, mely leginkább valólét”

Király Farkas verseiről nem könnyű írni. Nem könnyű azért, mert ellenáll az összefoglalásoknak, a szintézisnek, azoknak a fogalmi hálócsapdáknak, amelyekkel a recenzens rabul ejti az éppen elé repülő verslepkét. Habár Király Farkas esetében stílusosabb lenne halászhálókról beszélni, mert ennek a kötetnek a darabjai inkább afféle „vizes” versek, síkosak, csúszósak, és amint észbe kapunk, fürge hal módjára már el is tűntek a híg mocsárban. Apropó mocsár. Ha arra készülünk, hogy a végtelen esők, mocsarak fölött gőzölgő köd, vagy akár lávagőz a „vizes életművek”-ből megszokott romantikus aurában szerepel a versekben, csalódni fogunk. A vizek fölötti köd nem áraszt jólesően borzongató misztikumot. Tehát nem Poe, még csak nem is Krúdy.
Kirajzolódik ugyan a versekből egy sajátos táj – ezt a kötet címadó, út a tengerszemekhez címet viselő verse lábjegyzetei egyértelműsítik –, egzotikus táj ez, Kolumbia, Andok-szelte, vulkánokkal sújtott tengerparti világa. A versekből kétségtelenül átjön valami emberen és civilizáción túli tágasság, viszont nem a táj egzotikuma az érdekes. A versek a hely szellemétől is elidegenítenek, nem valamiféle verses útinapló a szándék. Aztán ahogy (újra)olvassuk a verseket, rájövünk, hogy van itt még valami. Nem az a tenger, az az eső, az a láva, ez világos. De még csak nem is a tenger, az eső, a láva. Azaz a dolgok nevei, nem feltétlenül a jelölt dolgokra vonatkoznak, hanem sok más egyebek is lehetnek. Az űr, bár sötét, de valójában egy nagy tégely, ami a kozmoszt rejti, ami viszont „puha és krémes” (október 10.). Bőrre kenhető, akárcsak a női kenceficék. Az eső, bár masszaként zuhan, de „legszebb emlékeinket” hullajtja, amelyek előzőleg patakokból szálltak fel, majd felhőkké álltak össze (szeptember 1.). És akkor még nem is beszéltünk a szójátékokról, különös szókapcsolatokról (űrnyugodt víz – víznyugodt űr), szótörmelékekről („menekü”), a nekiveselkedő-megbicsakló nyelvről („dé démo démonaim”), kihúzásokról, amelyek a javítások antiesztétikumát is a versnyelvbe emelik, vagy éppen a nyugatosokat megidéző esztétizmusokról („rapszódiát bőg a bő folyó a zúgón”).
Nagyon érdekes játékot kezdeményeznek a versek szavai, szavak közötti kapcsolatai. Ha csak az első verset nézzük meg közelebbről (szeptember 2.), egyből megkap a vers elidegenítő szóhasználata („kissé este volt már / és egészen sötét”). Mert hogyan használjuk mi, mindennapi szóhasználatunkban az este szót? Vagy kora este van, és akkor még nincs teljesen sötét, vagy megtörténhet, hogy esteledik, de már egészen sötét van – télen. A versben viszont egymást kizáró ez a kapcsolat, a General Juan Pequeño úton – ahogy a vers folytatódik – nem valószínű, hogy tél van. Majd egy temetésről beszél a vers („szinte észrevétlenül gördült a folyó felé/ egy friss temetés/ lúdbőröztető illata”), miután szintén visszatér a „kissé este volt már” sor, immár ezzel a folytatással: „és mindannyian/ egy évet öregedtünk aznap”. Megint csak a várakozásunknak ellentmondóan történik mindez, hiszen a hirtelen egy évnyi öregedéshez talán mégiscsak jobban illene az „egészen sötét” szókapcsolat.
A kötet négy egysége közül az első, a poste restante címűben különösen erős ez a tájba veszett, én nélküli távolság. (Habár a verscím gyanánt szereplő dátumok megőriznek valamit a napló intimitásából.) A beszélő csak az első vers erejéig jelenik meg látható konkrétságában, amint „két hideg sörért ugrottam le/ Beatríz közeli boltjába/ meg egy pakk Marlboróért/ vagy amit épp kapni lehetett”. Később is olvasunk ugyan egyes szám első személyű igéket, miszerint figyelek, látok, elköltözöm, meséltem, sőt még ilyet is olvasunk, miszerint: „pálmák, páfrányok, jeltelen sírok közt/ napról napra elfogy az, aki voltam” , de az énnek nincs tétje, egyetlen nyelvtani személy belevetve a dolgok széteső rengetegébe. A lírai én a föld és az ég – de még ennél is tovább, az űr – közti üres térbe vetve beszél – valahol József Attila Semmi ágán ül szívem világa ez, annak vallomásossága nélkül. A szemed és világa című vers konvencionális megszólító mondatának: „ne nézz ne nézz így” – valakinek, akit te-nek lehet szólítani – tiszta klasszicitása minduntalan a darabokra hullás világvégi látomásába fullad. (A teljes széthullás plasztikus leírásában olyan képi kincsekre bukkan az olvasó, mint például a „hajnal recsegő hasadása”. Iskola­példája annak, a készen kapott jelentésből hogyan teremt a versvilág számára új szókapcsolatot és jelentést.) A világba vetettség közönyét, annak szenvtelenségét tükrözi a kötet verseiben a szavak papírra vetettségének módja is: a központozás hiánya, vagy az ötletszerű pontozás is, amikor is a mondat rendje, a beszerkesztettség pedantériája hiányzik.
Az út a tengerszemekhez címmel jelölt egység igazi kuriózum a kötetben, ugyanis a számozott versek – legalábbis a versekhez fűzött lábjegyzetek szerint – nem Király Farkas saját versei, hanem talált versek fordításai. Egészen pontosan az Andokban található egyik faluban a gyerekek a turistáknak papírfecnikre kézzel írt költeményrészletek megvásárlásából és fordításából kerültek össze. (Király Farkas maga is költő lévén „nagy fogást” látott benne – ezt maga is megemlíti.) Valamiféle vélt történet is kibontakozik a sorrendbe állított versekből, amit szintén jegyzetben említ Király: egy Carlos Jara nevű költő – aki egy gerillaszervezet tagja lehetett – üldözői elől átkelt Ecuadorba, ahol állítólag a baloldali vezetésű ottani kormány emberei várták akkoriban a kolumbiai elvtársakat. A talált vers izgalma, egyfajta palackposta-jelleg, ami a kötetbe rendezést élteti, Király itt a fordítói és persze a szövegmagyarázó szerepbe szorul – a helyi jelleget, a sajátos körülményeket mindenütt pontosan jegyzeteli a költő. Rímes, ritmusos, szókimondó, a menekülés nyomorúságát „megéneklő” versek ezek, néhol szárnyaló képvilággal.
Igen ám, de jó, ha az olvasó ebben a versciklusban a gyanú hermeneutikájával olvas, ugyanis nem hihetünk teljes egészében a szerző pedáns lábjegyzeteinek. Vajon nem mindenestül a fiktív világ részei a jegyzetek is? Tehát akkor a versvilágon kívül nem is létezik a kolumbiai szabadságharcos? Vajon nem inkább egy hasonló költői cselről, szerepjátékról lévén szó, mint mondjuk Pessoánál, aki különböző alteregókat talált ki? A költői szerepjáték mellett áll mindenesetre a kötetben máshol is feltűnő kolumbiai táj, amelynek fiktív voltát ez a termékeny szerepjáték mindenképp kiszélesítheti.
A kötetet kóda címszó alatt a november 19. címmel ellátott vers zárja, klasszikusan szép képekkel („ma reggel lehullt/ egy versszaknyi tél”), szinte már Tóth Árpádot idéző hosszú, zengzetes sorokkal („befedte/az időben megfeneklett rendezőpályaudvarok/bozóttal körbenőtt vágányain/rostokolva málló elfeledett vonatokat”). Ahogy a vers éltetője a változás, ahogy a versszaknyi tél leesik, majd felenged, Király Farkas versei mindenütt meglepik az olvasót. A köznapi, rutinszerű látásmódtól elidegenítő szókapcsolatok, csonkolt versformák, szótörmelékek, érzéki nyelvi megoldások, elidőzésre késztető képek sokféle olvasóra nyitottak. Király Farkas kötetének eszményi olvasója azonban mégiscsak olyan valaki, aki egy-egy szó jelentését addig forgatja-visszhangoztatja magában, amíg egy teljesen más értelem válik ­belőle.

Király Farkas: Út a tengerszemekhez. Széphalom Könyvműhely, Or­pheusz Kiadó, Bp., 2019.