Alexis Gayo végrendelete

Constantin Catargiu: Felemelkedés

Mindig ugyanaz volt a rituálé; néhány nappal a látogatás előtt egy Guernsey-n postára adott lakonikus üzenet landolt a levélszekrényemben: Kedves Belgritte-em, jövő héten ügyeim Brüsszelbe szólítanak, csütörtökön felkeresem, aláírás Gayo. Pontosan délután kettőkor rövid csöngetés jelezte az ajtó mögött álló, magas, vékony, korához képest meglepően egyenes tartású férfi érkezését, aki alig szorította meg a kezemet, azonnal határozott léptekkel elindult felfelé a lépcsőn, kifulladás nélkül mászta meg a négy emeletet, és türelmetlen arckifejezéssel lépett be a műtermembe. Mohón vártam észrevételeit újabb nagy, szürke vásznaimmal kapcsolatban, melyek éppoly konokul szürkék voltak, mint amilyeneket már évek óta festettem, és melyek csak a variációk és a fokozatos árnyékolás játékában különböztek egymástól, egyforma határkövekként az út mentén, melyen a visszatérés esélyének teljes elutasításával haladtam, közömbösen az általuk keltett meg nem értésre, kritikákra, sőt maró gúnyra. Már a galéria tulajdonosa is, aki sokáig mindennel és mindenkivel szemben védelmébe vett, letett róla, hogy a képeimet kiállítsa, lehetetlen, szegény Belgritte-em, három kiállítás egymás után, amelyen egyetlen képe sem kelt el, és nézze meg a sajtót, ez maga a bukás.
Így Alexis Gayo, a guernsey-i idős, magányos író az utolsók között volt, sőt kétségkívül ő volt a legutolsó, akit még valóban érdekeltek a vásznak, melyeket a hihetetlenül szenvedélyes belső hangot követve továbbra is festettem. Gayo már több éve elhagyta Belgiumot, és a szigetre költözött, a mi kis kultúrkörünkkel egyre kevesebb kapcsolatot tartott, sőt már annyi fáradságot sem vett magának, hogy a tőle újabb kéziratokat kérő kiadóknak válaszoljon; utolsó, tíz éve megjelent, csodálatos prózakölteményeket tartalmazó könyvét az ő kifejezett kérésére csak igen korlátozott számban, alig húsz vagy huszonöt példányban adták ki, melyek egyikét jó helyen, könyvszekrényem legnagyobb becsben tartott polcán tartottam. Ez az évi néhány brüsszeli út műtermem meglátogatásán túl lehetővé tette Gayo számára, hogy pénzügyeit intézze, mivel a modern kommunikációs formák ellenére ragaszkodott hozzá, hogy a szerény vagyonát kezelő tőzsdeügynökkel időről időre személyesen találkozzon. Emellett ezek az utak arra is alkalmat adtak neki, hogy, mint mondta, egy általa különösen kedvelt unkanővérét meglátogassa, és találkozzon egy írónak nevezett, még fiatal férfival, akihez furcsa módon ragaszkodott, és akit sajnálatos elfogultsága miatt az indokoltnál jóval többre értékelt: a média színpadának előterében pöffeszkedő ifjonc által kiadott néhány regény pár oldal elolvasása után kiesett a kezemből, és gyakran gondolkodtam rajta, hogy az a férfi, aki ilyen rendkívüli módon megválogatja azt a néhány embert, akit barátjának tekint, hogy találhat ilyen, az ő mélyenszántó gondolataitól ennyire távol álló firkászra; néhány alkalommal vettem a bátorságot és feltettem neki ezt a kérdést, de azonnali nyers elutasításban volt részem, ez a téma bizonyára nem tartozott rám. A fiatal férfi, az áltanítvány, az ifjonc, ahogy bevallom, magamban legbelül egyre növekvő féltékenységgel neveztem, középszerű cikkekben és önelégült interjúkban dicsekedett barátom iránta érzett szeretetével: ő az én öreg mesterem, állította bennük, ő adta nekem a kulcsot, amellyel az irodalom kapuját kitárhattam, amiért a legnagyobb hálával tartozom neki. Kicsivel később tudomásomra jutott, hogy az az alak egy igen bántó megjegyzést tett közzé, melyben festészeti törekvéseimet üres formalizmusnak nevezte, én pedig ragaszkodtam hozzá, hogy ezt tudassam Gayóval; ez az észrevétel legnagyobb sérelmemre egész Brüsszelt bejárta, tettem hozzá remélve, hogy sikerül kiprovokálnom a gonosz megjegyzést tevő ifjonc iránti haragját, de Gayo mindezt elengedte a füle mellett, és beszélgetésünket azonnal más irányba terelte, elmondta, hogy elkezdte újraolvasni Borges műveit, tudja, kedves Belgritte-em, azét a csodálatos argentin szerzőét. Bele kellett hát törődnöm, hogy hagyjuk a dolgot annyiban, bizonyos barátságok, melyeket odaadóan ápolunk, talán csak lényünk egy-egy sajátos részét érintik.
Egy másik alkalommal azonban, miközben figyelte, hogyan dolgozom, amit az ő kérésére szoktam tenni olyankor, amikor legnagyobb örömömre látogatása kissé hosszabbra nyúlt, maga Gayo hozta szóba a firkászt, képzelje, a fiatal regényírót azzal kereste meg az egyik legnagyobb párizsi kiadó, hogy náluk jelentessem meg azt a művemet, aminek már annyi éve szentelem magam, testestül-lelkestül. Miközben új képemen dolgoztam, azt feleltem, hogy ez nagyon jó hír, végre felismerik a valódi értékét, igen, nagyon jó hír, folytattam úgy, mint aki magának mondja, de ezzel csak annál nagyobb hatást gyakorol a másikra, és éreztem, amint a düh görcsbe rántja a gyomromat és gonoszul belemar. Gayo furcsán felnevetett: milyen rosszul ismer, Belgritte, én befejeztem, tényleg befejeztem a publikálást. De hát a művet, erősködtem, azt a nagy művet mégiscsak kell, hogy olvassák! Felkiáltásomat félreérthetetlen csönd követte. Ez a festmény itt tényleg rendkívüli, azonnal feltűnt, amint beléptem, folytatta sietve öreg barátom, rámutatva a szürke felületre, amit épp befejeztem, annyi mindent mond nekem, hogy azt hihetném, titkon nekem szánták, hiszen szép és bizalmas párbeszédünk legszebb pillanatainak részét képezi, s ezeket a szavakat olyan szeretetteljes hangon mondta, hogy szinte megfeledkeztem az ifjonc iránti féltékenységemről. Nagy örömmel tölt el, amit most mondott, válaszoltam azonnal, majd önmegtagadóan folytattam: de eltért a tárgytól, az ön számára oly fontos kiadásnál tartottunk, térjünk vissza rá. Nem, nem, kedves barátom, szó sincs róla, hogy eltértünk volna a tárgytól, majd hirtelen kifakadt: van valami abszurd és vulgáris a művész számára abban, ha válogatás nélkül mindenkinek felkínálja alkotásának legjavát, azt a néhány tökéletes darabot, melyeknek fenntartás nélkül átadta magát, s ez épp oly igaz önre, mint rám, tudja meg, örülök neki, hogy nincsenek már kiállításai. Keserű tréfa ez, mondtam, érzéseimet szánalmasan gúnyos nevetéssel palástolva, de ő ugyanolyan hevesen folytatta, nem, nem, ne essen tévedésbe, annak, amit örökül hagyunk, a legkiválóbb részét nem szabad nyilvánosan mutogatnunk, az ilyesmit hagyjuk meg a közönséges kereskedőknek; irtózom ettől az elterjedt prostituálódástól, őrültnek vagy a hiúságtól elvakultnak kell lennünk ahhoz, hogy azt higgyük, egy mű nagysága a többség általi fogadtatásával mérhető. Bizonyára emlékszik Constantin Cavafyra, a kiváló költőre: verseit csak néhány példányban sokszorosíttatta, és amikor bejelentették neki, hogy valaki szeretné őket elolvasni, részletesen tudakozódott a kérelmező tulajdonságairól, mielőtt beleegyezett volna, hogy elküldjék neki a verseket. Én még makacsabb leszek: megmondtam, többé nem adok ki semmit. A legnagyobb örökségek a legtitkosabbak, folytatta némi meditatív csönd után, amit nem mertem megtörni, és az a könyv, amiről beszéltem, az én igazi végrendeletem, ezért úgy intézkedtem, hogy csak az az egyetlen örökös olvashatja, akit hamarosan ki fogok választani, és csak azzal az egyetlen feltétellel, hogy legalább tíz évig vár, mielőtt a könyvet továbbadja annak a néhány embernek, akiket arra a legméltóbbnak ítél. Miközben mindezt elmondta, merőn nézett rám, és én éreztem, hogy erősebben kezd verni a szívem. Majd hirtelen az órájára nézett és felállt, azt mormolta, hogy késésben van, nyilván az ifjonccal találkozik, gondoltam búskomoran. Egy perccel később távozott. Egyedül maradván a műtermemben hosszasan szemléltem a képet, melyet megcsodált, igen, nyilvánvaló, hogy az összes többit felülmúlja, különös varázslat tölti meg élettel a szürke ezen új halmazát, amit sietve festettem látogatása előtt, hogy készen mutathassam meg neki. Ez a kép mindannak a kvintesszenciája, amit eddig kerestem, gondoltam, miközben egyfolytában szemléltem, és az én drága barátomnak tökéletesen igaza van, az ő számára alkottam meg, még ha ennek nem is voltam teljesen tudatában. És az is kétségtelen, folytattam a gondolatot, hogy ennél a képnél jobbat soha nem fogok tudni festeni.
Még aznap este nagy elhatározásra jutottam: azonnal abbahagyom a festést; ami pedig ezt az utolsó képet illeti, ami voltaképpen a fő művem, ünnepélyesen neki ajándékozom legközelebbi látogatása alkalmával, még azt is felajánlom, hogy elviszem neki Guernsey-re, ha pedig ezt visszautasítaná, mivel ott nem fogad senkit, majd megtalálom a módját, hogyan juttassam el neki.
Sajnos nem volt következő látogatás. Néhány hónap elteltével, mivel nem tudtam róla semmit, többször is írtam neki, de hiába, azután megpróbáltam telefonon elérni, de soha nem vette fel. Telt-múlt az idő, én egyre jobban gyötrődtem, szerettem volna felvenni a kapcsolatot az ifjonccal, de valami féktelen gőg meggátolt benne. Egyik reggel végre megszólalt a telefon, Gayo unokanővére volt, akinek még a nevét sem tudtam, így meg sem kereshettem volna: Gayo kétségkívül beszélt neki rólam, a hölgynek tudomása volt a kapcsolatunkról, azt kérdezte tőlem, tudok-e az íróról mostanában valamit, nem, semmit, egyáltalán semmit, ekkor éles hangon felkiáltott, hogy eltűnt, Guernsey-ről jövök, üres a ház, a szomszédok már legalább két hónapja nem látták, talán a világ másik végére költözött anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, de az is lehet, hebegte hirtelen zokogásban törve ki, hogy a legnagyobb titokban véget vetett életének.
Már több mint tíz éve, hogy nem került elő Alexis Gayo, több mint tíz éve, hogy ezek az események történtek, de úgy emlékszem rájuk, mintha most tettem volna le a telefonkagylót, minden tagom reszketett, és százszor jobban emésztett a bánat, mint amikor fiatal koromban a saját apámat vesztettem el. Megölte magát, gondoltam, ez azt is jelenti, hogy a nagy mű kész, és nem rám hagyta.
Attól kezdve soha többé nem foglalkoztam irodalommal, soha többé be nem tettem a lábam egyetlen könyvkereskedésbe, attól való félelmemben, hogy megpillantom az ifjonc egy könyvét. Olykor felteszem magamnak a kérdést, vajon az az út, amelyről nem volt visszatérés, a szürke, és csakis a szürke képek útja, melyen öreg barátom bátorítására egyre messzebbre jutottam, nem volt-e, mindent összevetve, a legteljesebb művészi zsákutca? Mivel minden vásznamat összetéptem, már nem áll módomban megítélni. És most, hogy bizonyos távolságból tekintek vissza az egész történetre, bevallom, megesik, hogy azon gondolkodom, vajon a nagy műnek, melyet annyit emlegetett, a nagy műnek, melynek örökösévé talán az ifjoncot akarta megtenni, megírta-e valaha csak az első szavát is Alexis Gayo?



KÁROLY JUDIT fordítása