„Aki egy kisebbséghez tartozik, annak gyorsnak kell lennie” – Beszélgetés a 80 éves Franz Hodjakkal

KZ: Kezdjük a legelején: mesélj a gyermekkorodról.

‍

Egy ideig átlagos gyerek voltam. Akkoriban a szász gyerekeknek nem volt apjuk: az apák vagy meghaltak a háborúban, vagy elhurcolták őket a Szovjetunióba, onnan pedig Németországba kerültek, és nem haza. Apátlan gyerekek voltunk, de minket ez nem zavart különösebben. Nekem, mondjuk, elég boldog gyermekkorom volt, szerény körülményekkel és játékokkal, de csodálatosan telt, főleg Aradon, ott élt a nagymamám, egy rendkívüli asszony. A gyermekkorom 12 éves koromban ért véget, amikor az aradi nagymamám meghalt: ez árnyékot vetett az egész életemre. A második árnyék, ami talán még súlyosabb: amikor megtudtam, hogy apám fasiszta, náci volt.

‍

KZ: Mit jelent az, hogy náci volt? Náci meggyőződései voltak, vagy implikálódott is?

‍

Ő implikálódott is. Azon a területen, ahol németek éltek, működött a Nemzeti Szocialista Munkáspárt egy változata. Ő volt ott a nagyfőnök, és mindent szervezett, bár tanár volt, és szerették is a diákok. Nagyszebenben ugyan nem volt sok zsidó, de ő szervezte meg az elszállításukat. Egy adott pillanatban pedig megtiltotta anyámnak, hogy zsidóktól vásároljon, anyám viszont határozottan kijelentette: nem tilthatod meg nekem, én ezután is ott fogok vásárolni, ahol eddig is. Anyám nem akart belépni ebbe a náci szervezetbe, ami nagy nehézségeket okozott apámnak. Emiatt szemrehányást is tett anyámnak, aki viszont ezt felelte: Én nem lépek be, és tudod, miért nem? Miután véget ér ez a ti őrültségetek, valakinek gondoskodnia kell a gyerekekről – vagyis rólam és a nővéremről… És mennyire igaza volt! Mert apám aztán elmenekült Aradra, anyám pedig egyedül maradt velünk, ő viselte gondunkat.

Minden nyári vakációban a nővéremmel Aradra mentünk a nagymamámhoz, ahova apám is leköltözött Szebenből. Nagyapám meghalt, amikor az apám hétéves volt, és az anyja újra férjhez ment egy rendkívüli emberhez, csodálatos ember volt, mindketten azok voltak, csak az apámmal voltak gondjaim. Amikor pedig nagyanyám 1956-ban meghalt, nagyapám mindent eladott, és kiment Németországba. Én ekkor végeztem Araddal. Aztán kezdetét vette a pubertáskor, melyet Nagyszebenben töltöttem, és így jól is passzoltak a dolgok. Aradon ugyanis nem voltak barátaim, ami a pubertáskorban nagyon fontos, Nagyszebenben viszont sok ismerősöm, barátom volt, rengeteget buliztunk, kirándultunk. Szóval nagyon izgalmas volt. Telente sízni mentünk Szebenjuharosra, s minden este korcsolyázni a lányokkal, fiúkkal. Ekkor kezdtem el tánc- és illemiskolába is járni. Van is egy vicc: egy férfi telefonál és megkérdi: Ez a tánc- és illemiskola? Erre a fiatal hölgy azt mondja: egy faszt tánciskola, csak illemiskola. Szóval a gimnáziumban tartották a táncórákat, tizedikes fiúknak és kilencedikes lányoknak. A különböző líceumok német, román, magyar diákjai jól ismerték egymást, és sok barátság is szövődött fiúk és lányok között, melyeknek házasság lett a vége.

‍

‍

KZ: Ennek kapcsán kérdem, hogy mit gondolsz a multikulturalizmusról? Ez egy erdélyi brand? Egy kelet-európai brand?

‍

Anyám és apám mindhárom nyelvet beszélte: a németet, a magyart és a románt. Ez a három kultúra… csodálatos dolog. Ezeken a vidékeken ez a három kultúra egymás mellett él és hat egymásra. Interferenciaterületek. Ezek azok a területek is, amelyek a legtöbb esélyt biztosítják az internacionalizmus, egy normális internacionalista gondolkodás kialakulására, de ugyanakkor semmilyen más helyzet nem teremti meg jobban a feltételeket a nacionalizmus kifejlődésére, mint ezek az interferenciaterületek. Tehát mindkettőre megvan az esély. Én végérvényesen az internacionalizmus mellett döntöttem. A kiadónál egyetlen kollégám sem volt, aki a nacionalizmus csapdájába esett volna, engem mindig megbecsültek. A kiadóban mindenki azt mondta rólam: a mi németünk.

Nacionalizmus azonban létezett a magyarok, románok és németek köreiben is. Nagyszebenben történt egy csúnya dolog. Volt ott egy régi strand, a Schreyer Mühle. Schreyer volt a tulajdonos, aki ezt a malmot építette, és a malom mellett befolyó víz egy medencét vájt. Ezt hívták a szászok strandjának. Itt tanúja voltam egy jelenetnek, egy lány megérkezett oda a román barátjával. És mit csináltak a szászok? Megragadták a románt a lábánál és a kezénél fogva, és áthajították a kerítésen. Bármi történhetett volna vele, eltörhette volna a gerincét, betörhette volna a fejét vagy egyéb baja eshetett volna… A lányt pedig elzavarták, ezentúl nem volt szabad oda mennie. Ezeknek a németeknek a főnöke párttitkár lett a 2. számú líceumban… Az említett eset után nem jártam többé a szászok strandjára. Nagyszeben általában, városként is, építészeti szempontból is nagyon is tetszett. De mégis jó volt Kolozsvárra menni, mert ott három kultúra volt, és sokkal érdekesebb is volt, mint Nagyszeben, amelyet a szászok, a szász polgárság uralt. Én Edelnek, azaz nemeseknek hívtam őket. Minőségi szászok… Nemes szászok: ők azt hitték, hogy bárkinél jobbak: a románoknál, a magyaroknál… És ez megint nem tetszett nekem. A nővérem is beleesett ebbe a csapdába a társaságában, és folyton azt kérdezte, hogy vagy képes az írószövetségnél a hóhérokkal beszélgetni. Mi az „internacionalista” asztalnál ültünk, de ott volt a román nacionalisták asztala is, akik meg-megvertek egyes „internacionalista” asztalnál ülő németeket, így például Bossertet is. A protokronisták – így hívták őket. Őrültek voltak. Az egyik, egy román költő, nem emlékszem a nevére, azt mondta, hogy ő beszél a kövekhez, és a kövek mesélnek neki Erdély eredetéről… Ilyen marhaságok is megjelentek a România Literară irodalmi lapban. Ezek voltak azok a protokronisták, akiknek a szemében a mi asztalunk szálka volt.

‍

SZE: És kik ültek ennél a nemzetközi asztalnál?

‍

Nicolae Prelipceanu, Ferencz Zsuzsi zsidó kolozsvári írónő, a férje, aki a román és a német televízió operatőre volt. És ott voltak a németek: Gerhardt Csejka, Rolf Bossert, Klaus Hensel, és Ana Blandiana is ott ült velünk. Eugen Jebeleanu számára egy külön asztal volt lefoglalva, akár jött, akár nem. Én fordítottam tőle egy könyvet, ma is tisztelem őt, nagy költő volt. És amikor Jebeleanu megérkezett, mindig intett, hogy menjek az asztalához, és én megtisztelve éreztem magam, hogy ott ülök a mesterrel, olyankor a vendége voltam… Az Írószövetség egyébként nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Társasági terep volt az írók számára. Rendszeresen járhattunk oda, ott káromkodhattunk, berúghattunk. Onnan sosem távoztam józanul. De nem csak én. És persze minél részegebb volt az ember, annál több volt az üvöltözés.

‍

SZE: Hogy kerültél a Dacia Könyvkiadóhoz?

‍

A Dacia kiadót 1969 végén hozták létre, a kulturális decentralizáció jegyében, és a kiadó német lektort keresett, ekkor kerestek meg engem, utolsó éves egyetemi hallgató voltam. Ekkoriban már nemcsak az Echinox folyóiratban publikáltam, hanem más lapokban, beleértve a románokat is. Jó kapcsolataim voltak más romániai német szerzőkkel, ez is hasznomra volt. Nem hagyatkozhattam arra, hogy majd befut egy kézirat, ehelyett felkerestem a szerzőket és elkértem tőlük a kéziratokat, sokszor szinte a fiókból szedtem elő őket. Különös hangsúlyt fektettem a fiatal szerzők támogatására is. Addig a német irodalmi prérin szinte aggastyán kellett legyél, hogy debütálhass. Azaz fiatal íróként addig kellett várni, amíg már nem voltál fiatal. Szóval megkerestek a kiadótól, én pedig az ajánlatot köszönettel elfogadtam. Hosszú, érdekes, kreatív munka volt, és a döntésemet soha nem bántam meg, habár ott rossz tapasztalataim is voltak. A magyar és román kollégákhoz mindig is jó viszony fűzött. A hangulat egészében véve jó volt, mert mindegyikünk felfogta, hogy ugyanabban a hajóban evezünk.

‍

‍

SZE: A cenzúra azonban nem volt olyan kemény a német könyvek, mint a magyar könyvek esetében.

‍

Igen, ez így igaz, és ennek megvoltak az okai. A Párt tudta, hogy a németek veszett ügynek számítanak a Ceaușescu-érában. Ők csak menni akartak, lehetőleg Nyugat-Németországba. A Nyugaton élő rokonság befolyása összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a kommunista ideológiák befolyásánál. Úgyhogy a cenzúra úgysem tudta volna megmenteni a lelküket. Másrészt, mivel az itteni német könyvek és folyóiratok részben Nyugat-Németországban is közlekedtek, a Párt azt a benyomást akarta ott kelteni, hogy Románia egy liberális ország, hatalmas gondolat- és egyéb szabadsággal. Ráadásul a könyvek relatív kis példányszámban jelentek meg itt, ezért amúgy sem okozhattak olyan nagy károkat. Ezen felül a német cenzorok rendes emberek voltak, alapjában nem a diktátor csatlósai. Személyesen ismertük egymást, és ők is a német polgári körökben mozogtak. Még szégyenérzetük is volt amiatt, hogy cenzorként dolgoznak. Ennek következtében pedig nagyvonalúak voltak a kéziratok értelmezésében. Ismertem a román és a magyar részleg cenzorait is, ők buldózerrel mentek át a szövegeken. A magyaroknál volt a legkeményebb a cenzúra. Ennek a fő oka Erdély volt, ez az örök vitás gyümölcs, mely a történelem során hol a románok, hol a magyarok fáján csüngött.

‍

SZE: 1992-ben hagytad el Romániát. Hogy élted, éled meg a romániai és németországi kisebbségi státusodat, amiről többek között a Homokkal teli bőrönd (Koffer voll Sand) című regényedben is írsz?

‍

Az emberek egyes helyeken több szabadsággal és egyenlőséggel rendelkeznek, máshol kevesebbel. Romániában két értelemben is kisebbségi voltam: etnikailag és politikailag. Németországban politikailag, de főleg etnikailag, mert külföldi vagyok. Bad Homburgban, amikor Németországba jöttem, az állampolgárság megszerzésére rengeteg formanyomtatványt kellett kitölteni. Minden országban létezik bürokrácia, de Németországban ez híres, minden határt meghalad. Szóval nem értettem valamit a papírok kitöltésénél, ezért elmentem és megkérdeztem egy ottani bürokratát. Tudod, mit mondott? Hogy mit keresek itt, ha nem tudok németül? S a földre hajította a formanyomtatványt. Hammban, a német emigránsok elosztótáborában nyelviskolába akartak küldeni, hogy megtanuljam a nyelvet. Azt mondták, másképp nem tudnék beilleszkedni, ez a szabály… Szóval ekkor rájöttem, hogy nem vagyok szívesen látott személy, hogy számukra csak egy külföldi vagyok.

Nekem összesen 16-szor utasították el a kiutazási kérelmemet. Amikor Petru Enache volt a főideológus, írtam neki egy beadványt, s megérkezett a válasz a kulturális tanácstól, Bukarestből: Mi nem támogatjuk az egyéni utazásokat, másrészt pedig tavaly már volt Magyarországon… Voltam egy francot! Kértem, hogy engedjenek ki a könyvbemutatóra, de nem kaptam útlevelet. Sasunál is voltam, aki a második ember volt Kolozs megye szintjén, azt válaszolta, de Hodjak elvtárs, maga évente két-három, sőt négy alkalommal is ki szokott utazni. Kérdem: hogyan? Hiszen én évente négy-öt alkalommal kérem a kiutazást, de sosem engednek. Aztán megjelent egy könyvem az Aufbauverlagnál az NDK-ban, amit a költő Wulf Kirsten szerkesztett, és meghívtak hozzájuk két hétre, illetve az NDK Írószövetségéhez négy hétre. Tehát összesen hat hétre kellett volna menni. Azonban megint nem kaptam útlevelet. Ez volt a tizenhatodik alkalom. Akkor elegem lett, és azt mondtam a feleségemnek: menj el azonnal az operába, és hozz nekem egy Carmen-kosztümöt. Te jó ég, mit akarsz csinálni? – kérdezte. Felveszem a magassarkút, és elmegyek a kiadóhoz. Mivel a városban mindenki ismer, fél óra múlva mindenki, az írók, az összes bukaresti barátom tudomására fog jutni. Én meg nem csinálok semmit, csak ülök ott, és kész. A feleségem kétségbeesetten körbetelefonálta a barátaimat. És akkor az egyik barátom azt mondta a feleségemnek, hozd el neki, mert senki nem mondhatja erre, hogy politikai akció. Tudjuk, hogy Franz őrült. Ha nem hozod el, akkor viszont egészen biztosan csinál valami hülyeséget. Egyszer csak csörgött a telefon, Stoica volt, az akkori igazgató, aki nem tudta visszatartani a röhögését, és azt mondta, Franz, gyere be a kiadóhoz, ne csinálj hülyeséget! Kérleltek: ne hülyéskedjen, Hodjak elvtárs! Mégis milyen hülyeséget csinálnék – kérdeztem. Mire ők: jöjjön, beszélgessünk. Én pedig azt feleltem, inkább a Szekuritáté főnökéhez mennék kihallgatásra. És akkor ő fogadott engem. Egy dzsigoló volt, jóképű, elegáns férfi, csak Kentet szívott, jó kávékat ivott meg hasonlók… Amint ott ültem és vártam az előszobában, egyszer csak sikoltozást hallottam az irodájából, majd ketten elvonszoltak egy csupa vér nőt… Én egy pillanatig sem gondoltam, hogy azt a nőt ott megverték, csak meg akartak engem félemlíteni. Mikor bementem, elmeséltem neki, mi a gondom… Erre ő azt válaszolta, hogy ha jól tudja, az egész családom Németországban van… Mondom neki: vannak rokonaim Németországban, a nővérem, az anyám, az apám és a sógorom. De a családom itt van Kolozsváron: én, a feleségem és a kislányom. És akkor azt mondta, nem ígérhetek meg semmit, de holnap reggel a dossziéja az asztalomon lesz. Megkérdeztem tőle, mégis milyen dossziém van nekem? Azt felelte, kérem, ne komédiázzon! Pontosan tudja, hogyan dolgozunk. Erre felálltam, becsaptam az ajtót és azt mondtam, rendben, hát akkor tudom, mit kell tennem. Hazamentem – ez pénteken volt. Szombaton azt mondtam a feleségemnek: nem megyek be a kiadóhoz. Hétfőn elhozod a kosztümöt, s aztán meglátjuk, mi lesz. Reggel 8-kor csörgött a telefon, hogy megadják az útlevelet.

‍

KZ: Az egyik versedben azt írod, hogy „aki egy kisebbséghez tartozik, annak gyorsnak kell lennie”. De mégis hova kellene futni?

‍

Az élet az általunk kergetett illúziókból áll, és a valóságra való ráébredésből, hogy az illúzió csak illúzió volt. De illúziók nélkül nem tudunk élni, ezért más illúziókat keresünk. Számomra is mindez egy illúzió volt, de én ezzel tisztában voltam. A feleségem viszont nem. A feleségem meg volt győződve arról, hogy Németországban jobb lesz. Nekem erős kétségeim voltak, hogy kibírom-e Németországban.

Egy évig volt hontalan útlevelünk, ezután megkaptuk a német állampolgárságot, de ez a folyamat egy évig tartott. Ki kellett töltenünk egy halom nyomtatványt, és volt egy kis rubrika, ahova azt kellett beírni, hogy tagja voltam-e német pártnak vagy szakszervezetnek azon a területen, ahol éltem. Na már most, német szakszervezet és német párt csak a nácik alatt létezett, a háború után nem. Apám azonnal megkapta a német útlevelét és személyi igazolványát, az állampolgárságát, mert megtartotta a tagsági igazolványát. Felajánlotta, hogy nekem is ideadja. Én erre azt feleltem: szégyellném magam, ha ez alapján telepednék ki Németországba. Még akkor is, ha többet várok az engedélyre, de így nem akarok… Hogy mi volt ennek az egésznek a logikája? Ha valaki tagja volt egy német pártnak vagy szakszervezetnek, akkor „igazi” németnek számított, mert azokat a belépés előtt rendesen leellenőrizték. Rájuk tehát nyugodtan hagyatkozhattak, mert nagyon utánamentek a dolgoknak. Ezt a perverziót! Tőlem viszont megkérdezték, hogy a gyerek, Astrid melyik iskolába jár. Nekem szerencsém volt, mert Kolozsváron volt német iskola. Ha Iași-ban laktunk volna, az pech lett volna, mert ott nem volt német iskola. Akkor ezt úgy értelmezték volna, hogy velem megszakad a családunkban a német vonal. A magyarázat: azzal, hogy nem írattam be a gyerekemet német iskolába, lemondok a németségemről. Ez egy fasiszta dolog volt. Egy szörnyű dolog.

‍

‍

KZ: Feltehetek egy látszólag hülye kérdést? Miért kezdtél el‍ verseket írni?

‍

A könyvhöz magához a vallás és – ahogy neveztük – egy Märchentante (mesemondó néni) révén jutottam. Ehhez a Märchentantéhoz jártam egy osztálytársammal együtt, fizettünk neki, nem emlékszem, öt lejt vagy két lej ötvenet. Ő a mesemondásból élt, összesen öten-hatan jártunk hozzá. „Sorozatokat” mesélt, hogy visszajárjunk. Zseniális mesemondó volt. Olyan jól tudott mesélni, és annyira érdekes volt, hogy mozdulatlanul ültünk nála, és mindig vártuk a következő alkalmat. Akkor alakult ki az olvasási „étvágyam”. Ez volt az egyik pillér. A másik a vallás volt. Nekem már akkoriban is erős kétségeim voltak Istennel kapcsolatban. A vallásórát egy pap tartotta, Capdebou, aki bibliai történeteket mesélt nekünk, ő is nagyon érdekesen. Hatalmas színes táblái is voltak, amelyek különböző jeleneteket illusztráltak, így szemléltette ezeket a történeteket. Ők ketten hozták meg az étvágyamat az olvasáshoz, az irodalomhoz. És az olvasással párhuzamosan azt mondtam, kipróbálom az írást is. Másodéven jelentek meg az első verseim a Neue Literaturban, az Írószövetség német nyelvű lapjában, melyeket álnéven, Kai Dohar néven küldtem be. Persze ezt senkinek sem árultam el, és így nem is tudta senki. Ezt követően felbátorodtam, és utána már mertem a saját nevem alatt is publikálni. Volt egy rovat, a Neue Namen (Új nevek), és én nem tudtam róla, de a Neuer Weg mindig írt ezekről egy kis ismertetőt, és megemlítette Franz Hodjakot is. Egy egyetemi társam hívta fel erre a figyelmem, s az egész évfolyam figyelmét, mire két kollégám, Motzan és Kolf, gúnyolódni kezdtek: minek akar ez a fickó is írni és így tovább.

‍

‍

SZE: Miért kezdtél el regényeket írni a versek és rövidprózák után? Németországba való kitelepedésed után, kevesebb mint tíz év alatt három regényt jelentettél meg.

‍

Nos, mindig is regényt akartam írni, de Romániában két lehetőség volt, az egyik a történelmi regény mint parabola, ami viszont annyira bonyolult volt, hogy végül még a szerző sem értette, nemhogy az olvasók… A másik lehetőség pedig az úgymond kortárs regények, amelyekben lehetett ugyan kritikát gyakorolni, de például csak egy kis vidéki városban vagy egy községben élő nagyon kis titkár fölött, aki igazságtalanságot követ el. Ott keményen fel lehetett lépni, de a regény végén a Pártnak el kellett bocsátania ezt a titkárt, hogy igazságot tegyen… Ilyen volt a Galeria cu vița sălbatică (Vadszőlőlugas) is Constantin Țoiutól, aminek a végén maga Ceaușescu jelenik meg, aki őrködik az igazság felett, és belerúg egy kis titkárba, ezt a tettét pedig aztán mindenki ünnepli. Mily bátor regény! Úgyhogy ezért nem írtam a kommunizmus alatt regényt, mert mindkettő tulajdonképpen hazug valami.

‍

SZE: Az említett regények után pedig ismét visszatértél a költészethez, az utóbbi két év alatt öt köteted jelent meg, és aforizmákat is írsz. Mi ennek az oka?

‍

Amikor a regényt írtam, napi 16 órát írtam. Most viszont sem képletesen, sem szó szerint nem kapok levegőt. Csak rövid formákat tudok írni, és ezt nagyon élvezem. Inkább írok verseket, mint rossz regényt.

‍

KZ: Mit gondolsz, milyen szerepet játszik a költészet a 21. században? Ismerjük az eladási számokat, tudjuk, hogy egy verseskötet legjobb esetben is 300-400 példányban jelenik meg.

‍

Az egyik legnagyobb német aforista, Eilers, aki a legutóbbi aforizmakötetem utószavát is jegyzi, azt mondta nekem: Franz, ha egyetlen olvasóm is van, már az elégtétel számomra. Mire én így feleltem: egy kicsit kevés, de három már megteszi. A vers soha nem hal meg. Például a szocializmusban az olvasás póttevékenység volt: ha nem utazhattál, nem volt mit enned, ha kevés volt a fény, akkor Petőfit vagy Adyt vagy másokat olvastál. Amikor Unseldnek, a Suhrkamp kiadó igazgatójának elmondtam, hogy Ana Blandianát vagy Mircea Dinescut a Biblioteca pentru toți (Könyvtár mindenkinek) sorozatban 250 ezer példányban adták ki, egyszerűen nem hitte el, és azt mondta: Hodjak úr, ön túloz. Egyébként Ana Blandianát, Mircea Dinescut – igaz, ő már nem ír – és Nora Iugát tartom a legjobb kortárs román költőknek, de ők is csak néhány száz példányban jelennek meg. De ez régebb is így volt. Ne gondoljuk, hogy Goethének vagy Schillernek, míg éltek, annyi olvasója lett volna, nekik kevesebb volt, mint nekem most, például a regényeimmel. Ez luxus. Általában így van ez az irodalommal, és különösen a költészettel. Hány példányt adott el például Eduard Mörike? Vagy Günter Grass? Ő egy verseskötettel kezdte, a Die Vorzüge der Windhühnerrel (A széltyúkok előnyei), ebből összesen 11 kötetet adott el. A bádogdob megjelenése után pedig több százezer példányt adott el az elsőből is. Vagy Hermann Hesse: ő is versekkel kezdte: nem adott el semmit, de semmit. Viszont miután megjelent Az üveggyöngyjáték, csak úgy kapkodták a könyveit.

‍

SZE: Íróvá válásod során ki volt meghatározó hatással gondolkodásodra?

‍

Számomra, íróként és polgárként, illetve olyan emberként, aki néha-néha gondolkodik is, három pillér bírt nagy jelentőséggel. Az első Hegel, valamint a dialektikája: véleményem szerint dialektika nélkül nem létezik helyes gondolkodás. Mindig, amikor valamin gondolkodsz, amikor valamit teszel, az is benne foglaltatik, hogy mi történik, és mi annak az ellentéte. A második pillér Marx. Hogy miért? Mert Marx először vitte ki a filozófiát a metafizikai szférákból a valós szférákba, az embert állítva gondolkodásának középpontjába, a filozófia, a filozófiai rendszer középpontjába. És a harmadik pillér, ami ugyanilyen fontos, az nem más, mint a francia egzisztencializmus, elsősorban azért, mert Sartre szintén leszállt a metafizikai szférákból a földre, és az embert állította gondolkodásának középpontjába, azonban nem úgy, mint Marx. Marx az embert társadalmi kontextusban látta, míg Sartre ontológiai kontextusban. Ami számomra nagyon fontos gondolat: mennyire idegeníti el a valóság az embert? Ez az elidegenedés a manchesteri kapitalizmus gépesítésének időszakában még inkább felerősödött, és aztán eljutott Európába is. Ez tehát az a három pillér, amely óriási hatással volt a gondolkodásomra.

‍

KZ: Azt mondod magadról, hogy ateista vagy, a verseidben mégis beszélsz Istenről.

‍

Ha nem hiszek Istenben, annál többet kell foglalkoznom vele, mert oly sokan hisznek benne. Engem nem csupán azok a dolgok inspirálnak, amik vannak, hanem azok is, amik nincsenek, de amikről azt képzeljük, hogy létezhetnek.

‍

KZ: Tehát nem hiszel Istenben, de beszélsz róla?

‍

Igen, persze, sőt beszélgetek is vele. Miként a semmivel is beszélgetek, a nagy semmivel és a nagy ürességgel. Hisz létezik! Az ürességet is gyakran érzem magamban vagy magam körül, és meg kell birkóznom vele. De így van ez a nirvánával is: a semmivel. És ha e gondolat mentén haladok tovább: végül is a halálnak, hogy úgy mondjam, nagy szíve van. Megoldja azokat a dolgokat, amiket mi nem tudunk megoldani.

‍

Franz Hodjak 1944. szeptember 27-én született Nagyszebenben. Költő, író, szerkesztő, műfordító. Több tucat verses- és prózakötet szerzője, írói munkásságát több irodalmi díjjal méltatták, többek között a Romániai Írószövetség díjával (1976), Georg Maurer-díjjal (1990), Ingeborg Bachmann-díjjal (1990), Andreas Gryphius-díjjal (1991), Nikolaus Lenau-díjjal (1996). 1970-től 1992-ig a Dacia Könyvkiadó német szerkesztőjeként számos erdélyi szász és bánsági sváb író munkáját adta ki. 1992-ben emigrált Németországba, Usingenben él. Legutóbbi, magyar nyelven megjelent kötete: Lélegzetvételek (válogatott versek, Exit Kiadó, Kolozsvár, 2023, Szenkovics Enikő fordítása). A jelenlegi interjú egy megjelenés előtt álló beszélgetőkönyv része.

‍