Adam Zagajewski versei

Bede Kincső munkája.

‍

Ne engedj szétfolyni összpontosítás

(Nie pozwól rozpłynąć się skupieniu)

‍

Ne engedj szétfolyni összpontosítás

Tartson moccanatlan ez a fénylő pillanat

bár véget ér a lap és vakít a láng

Még nem jutunk el önmagunkhoz

bölcsességfogként lassan nő a tudás

Még magasan a fehér ajtófélfákon

bekarcolva mikor hány centi az ember

A távolból kürtöket hallani egy boldog hangot

és egy alvó macskaként gömbölyödő dalt

Ami elmúlt nem ürességgé változik

Mindig új szenet dob a tűzbe a fűtő

Ne engedj szétfolyni összpontosítás

A száraz szilárd anyagban

az igazságot kell megörökítened

‍

Közlemény

(Komunikat)

‍

Ha egy eladósodott államban élsz,

ahol az elhallgatott szavakat

töméntelen szónoklat ellensúlyozza,

ahol botanikus kertek és növényhatározók

a nyelvhelyesség mércéi,

a lakosság kedvenc étele

a békegalamb; ha olyan országban laksz,

ahol rózsát égetnek, az utcák egyre gyorsabbak,

a város napraforgóként hajladozik

és az erdők egyetértésben nőnek,

ahol mindenki magánál hordja az igazolványképét

és halottai névsorát, ahol az emlékek

ironikus vallását gyakorolják és kettős hitet,

írj nekem, gyűjtöm a képeslapokat,

érdekel a zene, a festészet,

a bélyeggyűjtés, a sport és a költészet.

‍

Visszapillantó tükör

(Lusterko samochodu)

‍

A kocsi visszapillantó tükrében hirtelen

megláttam Beauvais székesegyházát;

a nagy dolgok a kicsikben laknak

egy pillanatra.

‍

Egy emlékiratból

(Ze wspomnień)

‍

Éltünk. Irigykedve bámultak minket

az álmos gyíkok, a szilfák

bronzbarna levelei, mintha csodálnák,

hogy még lehetséges az élet ekkora

bősége, és nem csordul túl az enyészetbe.

‍

Vermeer lánya

(Dziewczynka Vermeera)

‍

Vermeer leánya, ma már híres,

néz rám. Egy gyöngy néz rám.

Vermeer leányának szája

vörös, nedves és csillog.

‍

Vermeer leánya, te gyöngy,

te kék fejpántos: fény vagy,

én pedig árnyékból lettem.

A fény nézi az árnyat fenségesen,

megértően, talán sajnálattal.

‍

Vasparipa

(Żelazny pociąg)

‍

A vonat megállt az apró állomáson,

és egy percig teljesen mozdulatlan volt.

Ajtók csapódtak, kavics csikordult a cipő alatt,

egy férfi azt mondta, viszontlátásra, örökre,

‍

leesett egy kesztyű, a napsütés elillant,

az ajtók másodszor csapódtak, még hangosabban,

és a vasparipa lassan megindult,

majd eltűnt a ködben, ahogy a tizenkilencedik század.

‍

Éjjeli lepkék

(Ćmy)

‍

Éjjeli lepkék bámultak minket a csukott

ablakon át. Minket, az asztalnál ülőket,

éjjeli lepkék bámultak lángoló tekintettel,

nagyobb vággyal, mint a törékeny szárnyuk.

‍

Mindig odakint maradtok, az üvegen

túl. Mi pedig itt leszünk, idebent,

egyre beljebb. Éjjeli lepkék bámultak

minket a csukott ablakon át, augusztusban.

‍

ZSILLE GÁBOR fordításai

‍

Adam Zagajewski lengyel költő (1945, Lwów), a kortárs világirodalom egyik legfontosabb szerzője, március 21-én hunyt el Krakkóban. A költőként, esszéíróként, műfordítóként is elismert Zagajewski 1982-ben Párizsba emigrált és csak 2002-ben tért vissza hazájába. Első kötetének megjelentetése óta (1972) több mint 25 könyve látott napvilágot. Számos nemzetközi kitüntetés mellett 2016-ban Janus Pannonius-díjban részesült.

‍