.svg)
A vízen járó
The Walker On the Water
Szeretem a parasztkezet mint magamét… földhálós kéz… tüskés… gyöngyházfényű körömház…
ujjak – gyermekgerincek… egymásba forrt… elkülönített… kétéltű gyökerek…
három dinnyét fogott gyümölcs-kerekdeden… zengett a dinnye ürege… kéz bütykei a napperzselte paradicsomok…
a padlizsán – fekete nyúlcsalád hanyatt-homlok futott a kopott zsák hasába… azután a paraszt
a hegyes paprikák között alábukott, a földkerekség magját megragadta… s az űr kaján sötétjét meghasítva
bűbájos félpiros paprikát emelt ki… erősebb hittel csüggött rajta, mint az igazak feltámadásán a pápa…
a zsákból kiemelt paprikák közé tette és sáros nadrágjába törölte a halált…
ingzsebébe gyűrte a pénzt, hogy majdnem lehasadt… rágyújtott, parázslott szivarja, mint a Nap… a nagy eget beszívta
nekidőlt kocsijának, bár fémrészét a rozsda rég megette… föld gyomrából kihajtott…
és a fiam és én terhünkkel elindultunk és jártunk a vízen…
Tündérek eljövetele
The Arrival of Fairies
Ebben az órában, amikor érzékeid ráhibáznak, hogy a Hold fia vagy, és szerelmed
a lényeg hiányát ölti magára, apad, szivárog folyékony-formátlanul, a város
rávezet arra, hogy beköszönt a reménytelen szerelem kora…
a mindenek helyét betöltő
kábítószerek ideje, melyek a napi
gondokat elfüstölik… de napod is
füstbe megy… érzékeid hozzá sem
férnek, biztonságos és kívánatos
mint a meg sem született magzat…
hajnalban kerüld az idegeneket… egyszerre kettőt is szerethetsz közülük vagy
egyetlen Egyet, és a hírek idején elhullók nem enyhítik a pirkadati kávézás csöndjét…
és azután kezdetét veszi az egyetemes valóság… a hiúság
forgószele kettérepeszti mindennapi elvárásaid rítusát és új
helyszínekre vágysz, melyeket mások ideje, története ural… ám
ugyanakkor benned is meghal valami és erről nem regélnek a
reggeli hírek… és önnön halálod s mások halála sem vigasztal…
vérereidben nem csak az idő áramlása lassul és akadozik… a
fölújított barlangban haszontalan tükrök bámulnak rád és cseppet
sem szeretnék meglátni saját maguk…
haszontalan látnokok és látomások – bombák előtt, bombák után…
látomás, látomás, látomás… nézők és látók serege nélkül…
elhagyott trónszékek… halálesetek eltávozottak nélkül… hangtalan,
nyugtalan, sőt láthatatlan föltámadások…
eső áztatta szobrok… szobor tisztálta lelkek… szelídítetlen, nyugtalan lelkek,
mozdulatlanok csak, semmint jelenlevők, éhező nyüvek, szárnyak nélkül, képzelet
nélkül, nem vándorolnak sorba verődve… és ez a tündérek világrajövetele, az erdők
szendergő lombja, a virágzó természet derűs nyugalma teljes… és újból látomás
szökken szárba és való és sürget és moccan… és megkülönbözteti a Látót tanoncától…
Aznavour, Aznavour
Autópiac, Szovjetashen s a fákat az Úr fölhatalmazásával, a Biblia-
igazolvány
fedezékéből csöndben szikkasztó Nap. Több rendben átruházott,
tarkabarka autók, és tulajdonosok, és tulajdonosok…
Ott álltam én is haldoklók-föltámadók között, hogy eláruljam vén
(hűséges) vasbarátom, aki, úgy tűnt, megért, s önműködően
a város utcáin elboldogul – jobbra, balra, előre,
ha lámpánál megáll – a legsötétebb éjben, amikor rabszolgából
király lesz és pára üli a bordélyt,
a szabadság fároszai a fények.
Én lekéstem a hajnalt e napon, vagy fürgébb volt a Nap,
a legsilányabb, messzi helyen álltam,
(az Úrtól is egyben legtávolabb),
rádiót hallgattam, úgy festett a piac, épp, mint a
Szovjetashen temető, ahol minden vétel és eladás
merőben értelmetlen…
Vedd olcsón, add el drágán – íme, az életelv!
– Ember, ilyen autó nincs a piacon, ez dromedár!
– Dromedár-autó, álmodozó, kész álom, barátom, szavamra mondom.
Szavamra!
Szavamra!
Szavamra!
Uram, irgalmazz, Uram, irgalmazz, Uram, irgalmazz…
A rádióból ereimbe Aznavour dala folyt –
la bohème, la bohème, la bohème…
Fülemben, lelkemben elpattan a mindennapok
feszülő húrja… az autók fásult hada jelek nyelvén beszél,
egyedi mindegyik s a másiktól merőben eltér,
látom az embert tároló vas atommozgásait,
látom a zsenge vas természetét.
A sors nem pusztán emberek előjoga.
Észszerű-e bármit venni, eladni itt, a Szovjetashen temető
közvetlen közelében? Különösen, ha Aznavour dalol –
la bohème, la bohème, la bohème, s a valóságszerű
objektív-primitív dolgokra kétes árny vetül.
Dalod fölfogni túl kisszerű e bolygó,
túl pici hozzád képest, Aznavour…
Ám a szavak, „la bohème, la bohème”, kopottan hangzanak,
és fülemmel a hangokba már hasztalan kapaszkodom,
a dal végére pörög a szalag, az aszfaltra lecsap az irreális valóság,
a műsorvezető gyakorlott hangján, aki, lám, Aznavourról
múlt időben beszél, és lelki szemeim előtt
fehér-fekete fényképét sötét pánttal szegi,
és meglebegteti előttem azt, amitől rettegnek emberek, elefántok,
s a világon sokan,
s talán a világegyetem más szegleteiben… van ott még valaki?
És fölível a buzgalom, mint ahogyan a Nap, a hiábavalóság…
a függöny mögé nem bújt senki sem…
Javítja hibáját a műsorvezető, bár meghasadni látszott tőle a világ,
s jelen van a jelenvaló, vagy annak tetteti magát,
különösen, amikor autója fémvázát tapintja.
La bohème, la bohème, la bohème…
drága Aznavour, eszembe nem jutott,
hogy egy kis nyelvbotlás távoli bolygóra röpít,
ahol te nem vagy már, és ahol semmi sincs…
Nincs semmi más, csak –
vedd olcsón, add el drágán – íme az életelv!
– Ember, ilyen autó nincs a piacon, ez dromedár!
– Dromedár-autó, álmodozó, kész álom, barátom, szavamra mondom.
Szavamra!
Szavamra!
Szavamra!
Uram, irgalmazz, Uram, irgalmazz, Uram, irgalmazz…
Aznavour,
azóta hat hónap is elfutott, Tu Es, Tu Es, Tu Es (Te vagy, te vagy,
te vagy),
most már dalaid másként hallgatom, és értem, hogy sorsod
az örökkévalóság,
és belátom, hogy életem előfeltétele vagy már, te, te kis
(kis testbe zárt) óriás,
te, egyetemes örmény, szomorú, én nem értek franciául,
nincs rá remény, hogy kezet rázhatok veled,
nincs, csak a távol, távol…
Létezésed nékem fölfoghatatlan, Aznavour,
ma éppúgy, mint hat hóval ezelőtt, amikor az autópiacon,
a temető ragacsos, láthatatlan falának dőlve, a tűző napban
a varázsos-valós rádiót hallgattam, s a műsorvezető irreális…
szürreális… nyelvbotlást ejtett,
és új világ lőn, a hihetetlen lét megpecsételtetett,
kapu döndült egy préri közepén,
kulcs fordult
kezem ügyében éppen …
De boldog vagyok, Aznavour,
mert amikor születtem, te már rég megszülettél,
és örménynek születtél, Aznavour, és boldogságom netovábbja ez,
mindketten örmények vagyunk.
Én, e sorok szerzője, a távoli Örményországban rádióhallgató,
három öngyilkossági kísérlet elkövetője (közülük kettő sikeres),
aki minden film, tévéműsor stáblistáján örmény neveket les,
valamint Te, az egyetemes lélek kristálybizonyítéka,
kozmikus dalnok, mi egyéb? Egyebet nem is tudok rólad…
Valaki, egyvalaki csak megmentheti a világot,
amennyiben léteznek még a megmentésre vágyók …
La bohème, la bohème, te, Aznavour, talán Franciahonban vagy,
valahol közel, vagy valamely repülővel megközelíthető,
valóságos helyen…
Te vagy az, Aznavour, érzelemkitörésem nézd el:
– Aznavour,
(ha nem is volt hozzá jogom)
lázas valód most kisajátítom,
talán holnap is megteszem,
tán mindörökké,
ha rátalálok…
La Bohème, la bohème, la bohème…
2006. 08. 07–2007.02
* Szovjetashen / Sovetashen / szovjet építésű városrész Jerevánban, ahol a város legnagyobb temetője és az autópiac található.
Vahe Arsen 1978-ban született Jerevánban. A Jereváni Állami Egyetemen világirodalmat tanít. A Foreign Literature folyóirat főszerkesztője. Orosz és angol nyelvből fordít, két verseskötete jelent meg.
LÁSZLÓ NOÉMI fordításai
