„A világ végétől innen”

Kenéz Ferenc legutóbbi, válogatott verseket tartalmazó kötetének akár mottója is lehetne a jól ismert Arany János-idézet: „Szülőhelyem, Szalonta, /Nem szült engem szalonba”. Ha az Arany-vers következő sorait el is felejtjük, akkor is sokat mond ez a citátum. Elsősorban, hogy Kenéz Ferenc is Nagyszalonta szülötte, akárcsak nagy elődje. Másodsorban, és ez talán még fontosabb: Kenéz Ferenc Nagyszalontája – még ha a kor más is – sem sokkal vidámabb hely Arany szülővárosánál.
Kenéz Ferenc verseiben a táj, a kisvárosi környezet, a kor, a társadalmi meghatározottságok adják azt a hajtóerőt, amelyből hol szociografikus rajz, hol karikatúra, hol sziporkázó szójátékon alapuló költemény lesz, utóbbiban a sorok között kell kiolvasni a társadalomkritikát. A kötet első egységében, amely részleteket tartalmaz Édesgyökér – Gyermekrajzok 1–62. című nagyobb ciklusból, pontosan ezen törekvésekre figyelhetünk fel. Az olvasó előtt megelevenedik a 20. század történelmének illúziótlan valósága, a szocializmus a hétköznapok szordínóján keresztül, de épp a kisemberi átéltség folytán nagyon is hatásosan. Sztálin halálának a híre groteszk helyzetképbe oltottan az Ezerkilencszázötvenhárom című versben. Mesteri a versek tömörítő ereje, ahogy egy hétköznapi történésben világok fordulását, emberi drámákat képesek magukba sűríteni (Azok a nagy orosz mesekönyvek). Utóbbi versben mesei idill és tragikum játszik egymásba, felvillantva, hogy amit gyermekmesének akart eladni a rendszer, velejéig hazugság volt. „Dehogy is tudtam […] édesapám harmincnyolc hónapig /volt, a fák alatt, bezárva,/ abban a szép, nagy, orosz /mesekönyvben.”
Az ideálok megfordulásának lehetünk tanúi a nemzeti emlékezetről, irodalmi hagyományokról szóló versekben. A Gondnok, múzeumőr, tűzgyújtó című vers beszélőjének gyermeki tudatában a múzeumőr az igazi Arany János – habár semmiben sem hasonlít a költőhöz. Arany János szülőháza körül minden kicsi, a koszorú az ablak mellett, a bejárat, a kirándulókat szállító gépkocsivezető ablakában a piros-fehér-zöld zászló (Nagyokat sóhajtó emberek). A groteszk kisvárosi János vitéz-előadásban olcsó papírmasé figurák szerepelnek, „a nap úgy fénylett,/mintha a bádogosnál /csináltatták volna” (Petőfi és a vendégjáték), továbbá nagy történelemalakító forradalmak is hiányoznak innen (Vidéki történet). A szülőföld átrendezése című vers a ciklus, akár még a teljes kötet kulcsverseként is felfogható: a „varázstalan, kopottas, csúnya táj”-ként aposztrofált szülőföld egyszerre a részvét, elutasítás és mégis vállalás elegyeként áll előttünk. Az adottságok, ha úgy tetszik, a heideggeri világba vetettség ráismerése humorba oldódik: a szülőföldet nem mi választottuk, mert ha mondjuk, Párizs, London, Róma ellenében választottuk volna, akkor talán „a nagy Arany Szülőföld Érmét is/ megérdemeltük volna”. A vers nagysága abban áll, hogy a táj, a szülőföld refrénszerűen ismétlődő jelzői: „varázstalan, kopottas, csúnya” első esetben egyszerű látásélmény, jelzők és jelzett szó közötti kapcsolat, a vers végére viszont jelzők és jelzett szó viszonyból alany-állítmány szerkezet lesz. Így a vállalás aktusa megteremtődik. Persze ez a vállalás korántsem hurráoptimizmus, a vers zárlatában ott a kesernyés, fanyar távolítás: „az ott a szülőföld/ még akkor is /ha nem látszik rajta.”
A kötetben erős és üdítően friss hangot képvisel a Lilike medika leveleiből című poéma. Tűpontos kor- és társadalomrajz a vers, melyen végighúzódik a megértés, a megbocsátás mosolya, elvégre a lakni kell, élni kell imperatívusza minden korban meghatározó. Persze a vers hatása nem merül ki ennyiben. Mert mivé lenne a szociográfiai hitelesség a fanyar irónia és a tökélybe szedett rím, ritmus, a szinte táncversként perdülő sorok nélkül. Erre csak ráerősít az utolsó sorok refrénszerű ismétlése. És persze a megjátszott naiv hang, mely körmönfont módja annak, hogy kemény igazságokat mondjon ki.
Nagyon jelentős téma a kötetben a szabadság. A Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön? című szabad- és prózaverset elegyítő költeményben a szabadság szimbóluma a repülés. Aminek viszont egyenes következménye a zuhanás. „A szülőföld élménye oly megdöbbentő, /mint egy repülőszerencsétlenség” – talán ez lehetne a vers kulcsmondata, amely szerencsétlenség mögé tanúkként felsorakoznak az egykor nagyot akaró, de mára már a kisváros szárnyszegett, hétköznapokkal megalkudott figurái. A Lovak a virágoskertben, hasonló merész formájú vers szívszorító portré a falusi értelmiségiről, aki a „hónapos-szoba szándékosan alkalminak berendezett örökkévalóságában” él. Egy távoli nyugati ország, Hollandia is lehet szimbólum, szimbóluma egy vágyott, de meg nem kapott világnak (Egy holland ősz hátterében). A Szabadnak lenni mit jelent? sajátos Kolozsvár-oratórium műfajmegjelölése után valóban egy sokhangzású, kakofóniát is vállaló lírai zeneművet hallhatunk-olvashatunk, a kötetből már ismert Kenéz Ferenc-es motívumokra ráismerve. Mert a fojtogatóan kisemberi Vendégszövegek párbeszédei után valósággal mi is levegőért kapkodunk a refrénként visszatérő Levegőt! című verset olvasva.
És ha már szabadságról esett szó, Kenéz Ferenc költészete ízig-vérig szabadságszerető költészet – ahogy már az eddigiekből is kiderült –, szívesen kísérletezik a versformával és a műfajokkal. Fúj a szél, vonat jár, madár száll – egyfajta rövid vezényszavakban élő „gyári versnyelvet” teremt meg, a megalkuvás, az adottal való megelégedés ironikus hangú portréin keresztül.
A Szabadon választott gyakorlatok – egy sajátos műfajt, a lírai játékot képviseli. A jelenetek valóban jelen idejűek – ennyiben líraiak – és persze annyiban is, hogy a felsorolt, leltárba vett valóságoknak nagyon erőteljes hangulati valóságuk van azáltal, hogy a hétköznapi dolgok, történések a megszokott kontextusukból kiragadva egy másik, mesterséges valóságban működnek. Például a város helyei és emberei csak le és föl mozgathatók, a gyermekkori labda megáll a levegőben, a jelképek megcsonkulnak és összezavarodnak.
Hasonlóan szabad, saját arcra, költészetre szabott műfaj a kötetben a Keljfeljancsi című lírai szappanoperaként megnevezett hosszúvers is. A versben beszélő önmagát, az önéletrajziság szövegbeli pátoszát sem veszi halálosan komolyan. A kimért hétköznapiság, a vágyak eltemetésének zsibbadó fájdalma ez a vers, gyógyító öniróniába göngyölve. A változatos versformákat és műfajokat látva, úgy tűnik, nem fogy el a kötet meglepetésereje, az Öregnapló című, kétsoros strófákból építkező lírai életrajz – az anyai dédnagyanya élettörténete a 19. század második felétől – megint csak egy új formát és hangot hoz be. A balladaszerűen súlyos, veretes szöveg, habár személyes nézőpontból mesél el egy fordulatos életutat, mégis valahogy elrejti az egyént, azt sugallja, hogy az egyén helyett fontosabb a tipikusság, a kor, a társadalom, a hagyományok által kijelölt szükségszerűség vállalása. A versben beszélő dédnagymama akár mindenki dédnagyanyja lehetne. A nehézségek minden, abban a korban, falusi társadalomban élőnek a nehézségei. A visszhangszerűnek ható sorismétlés a kopogó rituálét, mondanivaló súlyosságát érzékelteti.
Végül a kötet záró darabja maga is a zárás motívumát járja körül. A vers címe vészjósló: Zárni a házat. De még inkább fenyegetettséget sugall a „Recseg, ropog a kert,/zárni kell, zárni a/ házat” ismétlődése. Nem tudjuk, ámbár sejtjük, mi ez a közelgő veszély. „Az úton évek/ jönnek-mennek,/ nagy történetek/viszik a vérünk,/ ám hol egykor/ csodák fakadtak/csak legyintés vár/ mire odaérünk.” Valami távolodást sugall a vers, eltűnést egy „végső őszi” házból. De nem lenne igazi a Kenéz Ferenc-es humor nélkül, ahogy fricskát mutat az ősz-, elmúláspátosznak azzal, ahogy a dombról egyre közeledő M-Nullás kisbusz szed össze bennünket, majd változatlanul zötyög tovább. Kenéz Ferenc: A visszaírt betű. Magyar Napló, Fókusz Egyesület, Budapest, 2020.