A természetes hangok utolsó szava

(tükörreflexió a budapesti Alas! zenekar Initials című albumához)

Igen, uram, követtelek, a kijelölt ösvényen, nem tértem le róla, nem packáztam teremtményeiddel. Nem találkoztam a híres farkassal sem, de kutyák csaholtak mögöttem végig, a pokol kutyái, pedig nem a pokolból tartottam tefeléd, uram, nem tudom, hogyan került mögém ez a fekete falka, mit végül sikerült leráznom. A kék tó tükre tévesztette meg őket, hol szőrük színébe árnyalatok keveredtek, akkor fordultak vissza, uram, én meg kifeküdtem a napra, a tó partjára, cigarettára gyújtottam, száraz torkom kaparta a cigaretta. De ki kellett feküdnöm, annyira vágyakoztam én terád, uram, hogy rá kellett gyújtanom:

mert a paradicsomban Éva, azon a sejtelmes, mégis nagyon konkrét napon, amikor mások legfeljebb csak rácsodálkoznának kezeikre, szóval azon a napon Éva nem almát, hanem maracuját evett, fogai között a zamatos gyümölcs szétfröccsent, csak úgy csöpögött az édes lé alhasára, megette hát Éva a maracuját, ami nem mellesleg a szerelem gyümölcse, majd egy cigarettára is rágyújtott, megkínálva Ádámot, de Ádám nem kért, Ádám jófiú volt (tinikorában rettegett a suli mögötti parkolóban lófrálni a haverokkal, meg ne lássa őket az Igazgató Úr), szóval Ádám nem kért a dohányból, se a maracujából, ami nem zavarta Évát, mert Éva máris elnyúlt a gyümölcsfa tövében, és a naplójába beleírta, hogy jövő héftőn biztosan mezítláb fog végiggyalogolni egy metropolisz legfőbb sztrádáján, bámulatba esve az őrt álló felhőkarcolóktól:

nincs ennél jobb magyarázatom, uram, nekem akkor szintúgy ki kellett feküdnöm, el kellett nyúlnom, ahogy annak idején Éva tette, és így kerültem arra a tópartra, ami jobban megnézve nem volt több egy átlagos medencénél. Amikor elővettem kulacsom, természetes hangok ütötték meg a fülem, megremegtem, hasamon elkenődött a gyümölcslé, ami leginkább mustnak mondható, de semmiképpen sem valamiféle megmunkált bornak. Elkenődött hasamon a must, ez a természetes íz, gyöngyöző hangok zúgtak valahonnan a víz mélyéről, hideg és váratlan hangok, amelyek legalább annyira megtévesztettek, mint ez a hosszú utam feléd, uram, ez a falka, ez a part, ez a cigaretta, ez a gyümölcs:

illetve meg sem tévesztettek, jobban belegondolva nem létezett ott és akkor egyértelműbb üzenet a természetes hangok üzenetenél, de tudod, milyen az ember, uram, szeret csavarokat képzelni az egyszerű fadeszkába is, na meg szeret olyan szavakat mondogatni, mint a konstrukció vagy a narratíva, amiről sajnos eszembe jut egy túllihegett kérdés:

miért csak három igeidőben beszélhetek hozzád, uram, ezek a természetes hangok, amik itt a parton megütötték a fülem, legalább harmincat szeretnének közvetíteni tefeléd, épp most, épp rajtam keresztül, nem a nyelvemen, de a testemen keresztül, feléd, uram, harmincat, elmesélnének harminc történetet harminc időben, önmaguk furcsa egyneműségében. Ezért követlek, ezért rohanok, ezért feküdtem ki a partra, hogy megüzenjem harminc idő harminc üzenetét, amik nem imák, nem fohászok, nem siraloménekek, még csak válaszok sem, pusztán visszacsatolások, egyszerű kapcsolattartások, az üzenet egyetlen tartalma az, hogy az üzenet létezik:

hogy nem csak te teremtesz minket, uram:

feléd tartó lépteink, ragacsos hasunk tapintása, a cigarettafüst unalmas szaga, a képzelt kutyák csaholása és a vízben terjedő hangunk:

újraalkotják ezt a medencének hitt tavi világot, és bármit teszel, bármit teszünk:

minden egyes természetes hangnak ugyanaz lesz a végső szava, valamiféle megfejthetetlen, hangutánzó szó.