A tenger dialógusa

Szentes Zágon fotója.
Ezen dialógus helyszíne egy félreeső, São Paulo környéki tengerpart. Az éjjeli tengerrel szemben, a nagy nyári ég alatt négy ifjú beszélget a még langyos homokban ülve vagy eldőlve. Három fiú és egy lány, lebarnultak, könnyű, színes ruhákat viselnek. Eleven és meleg hangjuk felülkerekedik a tenger morajlásán. Mário vezeti Szókratészként a beszélgetést, George, Paulo és Diana felváltva válaszolnak neki.
George: Itt a tengerrel szemben jobban érzem, mint eddig bármikor, hogy Tenger, Természet, Élet ugyanaz az erős és elsődleges valami. Testünket, annak formáját, kinézetét, az élet ízét s a képességet annak kiélvezésére az Ősi Óceán hullámzása plántálta belénk. Amikor élünk, nem teszünk egyebet, mint aktivizáljuk azokat a diszpozíciókat, melyeket az Élet ültetett belénk, haszonélvezőibe. Másfelől, olykor úgy tűnik számomra, hogy az emberiség történelme nem más, mint erő, mely teremteni próbál valamit, ami szembenáll a természettel, és felsőbbrendű hozzá képest: elnyűtt, nevetséges pókháló a lét nagy sziklájának tekervényes felületén.
Mário: Nem ez az alső alkalom, hogy az Élettel azonosított Tenger gondolata elárasztja az elmédet. Diana, aki hosszabb ideje ismer téged, már beszélt nekem a Tellus Materhez fűződő rousseau-i vonzódásodról. Egyébként tudd, hogy ebben az új Zurüch zur Naturban számíthatsz a nővéremre: belefáradtam már a Thoreau-ról és a vadonbéli életről szóló prédikációit hallgatni. Nagyon úgy tűnik számomra, hogy a visszatérések, visszafordulások korszakát éljük: neotomizmus, neomalthuzianizmus, neoidealizmus. Miért nem éppen neo­vitalizmus? Azonban azt hiszem, ezen visszatérések mögött csupán a vergődő fenevad görcsös trükkjei állnak: az, aki nem talál új megoldást, kénytelen a már többször bejárt utakon keresgélni.
George: Mindannyian tudjátok, hogy nem vagyok intuitív! Nem vagyok egy ostoba intuitív! Az, amit Mário a különféle intellektuális megoldások egyikeként kategorizált, számomra nem „valami, ami elárasztja az elmém”, hanem egy őszinte első benyomás, melyet ezen az estén a tenger kivált belőlem. Nem, Mário, a gondolatok nem árasztják el az elmém! Vagy legfeljebb csak olyan értelemben, mint az öreg Lawrence-nél.1 Az életet és a gondolkodást a napfonatomban érzem. Mit számítanak a filozofikus megfogalmazások?! Úgy érzem magam, mint egy kis, de zöld és nagyon is eleven levél az Élet Fáján. Érzem, hogy egy másik dologban létezem, és az a másik dolog létezik énbennem.
Diana: Éljen George! Ami pedig téged illet, Mário, mindannyian ismerjük az eredendő élmények kategorizálásával kapcsolatos mániádat, melynek során megpróbálod azokat beilleszteni már létező gondolatrendszerekbe. Tilos egy problémát önmagában nézni! Azt állítod: már mindent elgondoltak és átéltek előttünk a múlt jeles személyiségei. Redundánsak és feleslegesek vagyunk!
Mário: Drága Dianám, nem érdemeltem ki ezeket a csipkelődéseket. Mindannyian tudjátok, hogy bár különbözőek vagyunk, egy csónakban evezünk, s egyetértünk egy alapvető ponton: meg kell haladni a humanista antropocentrizmus régi világát. Egy vitális policentrizmus megvalósítására kell törekednünk, új narratívák felé, melyek – bár még névtelenül és ismeretlenül – ott lakoznak lelkünk mélyén. Talán ezek azok a lehetőségek, melyeket szellemünk elnyom, midőn a valóságot szubjektumra és objektumra, személyre és dologra osztja.
Paulo: A beszélgetés kezd érdekessé válni a számomra. És bár úgy érzem, illetlenül megzavarom ezt a szerelmes morajlást, mely az éjszakát szorosan a tengerhez kapcsolja, helyet kérek ezen csillagok alatti kerekasztalnál.
Mário: Megadva! És ne sajnáld, Paulo, hiszen mindennek eljön az ideje: először kísérletet teszünk bizonyos gondolatok megvilágítására, melyek, úgy hiszem, valami nagyon fontosat jelenítenek meg számunkra; utána következhetnek a kozmikus liturgiák.
Paulo: A kozmikus liturgiák, a fenébe is! Talán szunnyadó lehetőségeink között ott van a visszatérés a törzsi léthez, egy olyan élet képzeletbeli teljességéhez, melyben szellem és anyag, én és nem-én még nem váltak külön? Talán ismét érezhetjük sokféle, titokzatos jelentések együttes jelenlétét egy madár röptében, vagy az áldozati állatok belső szerveit, illetve a csillagok konstellációit figyelve?
Mário: Számomra ez nem válik következmények nélküli fantáziává, Paulo. Egy valódi probléma előtt állunk: hiszek annak lehetőségében, hogy kiszélesítsük saját létünket, a számunkra elérhető tapasztalatok horizontját. Arról van szó – ahogyan Rilke mondaná – hogy megpróbálunk „egyre táguló körökben élni.”
Paulo: Világos, az a fontos, hogy megismerésünket felszabadítsuk az univerzum fizikai-materiális reprezentációjának zsarnoki, megfellebezhetetlen uralma alól, a matéria kriptájából. Azt hiszem, Heidegger már megadta ezen felszabadítás elméleti koordinátáit, kimutatta, hogy a fizikai-természeti objektivitás nem más, mint egy sajátos el-fedés gyümölcse. A Sein und Zeit2-ban megtaláljuk ezen álláspont megfogalmazását: a fizikai entitás, vagyis a természettudományokban megjelenő természet egy sajátos, elfedő perspektívából ered, és csak ebből a perspektívából nézve létezik. Ez annyit jelent, hogy világunk pusztán a lehetséges világok egyike. Az univerzum minden reprezentációja leredukál minket annak transzcendentális lehetőségfeltételeire, transzcendentális mátrixára, melyből a mindenség ezen sajátos arculata feltárul. Ez mindaddig érvényes, amíg tiszteletben tartjuk mindazokat a megfontolásokat, melyek azt megalapozzák; ha viszont felmondjuk a világ meghatározott arculatának megformálásával (Heidegger szavával élve, a Weltentwurffal)3 kapcsolatos kompromisszumot – engedve annak a késztetésnek, mely erőteljesen tör fel bennünk szorongásként –, a világ és a dolgok összessége új formában tárulhat elénk.
George: Ha jól értem tehát, Heidegger azt akarja mondani, hogy a világnak egy meghatározott perspektívájába zárva élünk, s naiv módon azonosítjuk azt a világgal kapcsolatos abszolút igazsággal.
Diana: Mindig is éreztem, hogy létezhetnek bennem más ének és életek, melyeket egy teljhatalmú, egyeduralkodó tudat rejt el. Így a világ, illetve saját magunk lehetőségeinek pusztán egy részét éljük meg, a lét számtalan egyéb lehetséges formája pedig elkerüli figyelmünket. Bocsássatok meg a kitérőért, de úgy hiszem, egyedül a költők, méghozzá kifejezetten az orfikus költők azok, akik képesek összetörni az élet ezen börtönét – ahogy Wordsworth4 fogalmaz – „a lét ismeretlen móduszaiból kiindulva.” Vajon nem ez a minőség a közös nevező olyan elsőre teljesen különböző költőkben, mint Rilke, Lawrence vagy Antonin Artaud?
Mário: Úgy tűnik számomra, hogy kényszeresen a rilkei metamorfózis kínzó jele alatt élünk: „Wolle die Wandlung.” Miért van ez? Paulo az imént művelt módon kitért Heideggerre. Engedelmetekkel követem őt a filozófiai spekuláció ezen területére. Hogy a csillagok bocsássanak meg nekünk ezen a gyönyörű éjszakán! De mit kellene tennünk? A spekuláció iránti igény, mely Szókratészt démoni megszállottá tette, olyan szenvedély, melynek nem állhatunk ellen. Aztán pedig ez az áldott megszállottság miért is állítaná szembe a megismerést az élettel? Vajon a megismerés nem az élet legfinomabb és legszenvedélyesebb formáinak egyike?
Diana: Térjünk át a filozófiai diskurzusra, kedves fivérem. A csillagok nem fognak halványabban csillogni, s az éjszaka sem haragszik meg ránk emiatt!
Mário: Igazad van, ahogy a nőknek mindig igazuk van, ha önmaguk vagy a természet nevében beszélnek! Az viszont, amit a Paulo által elmondottakhoz hozzá kívánok tenni, az alábbi módon foglalható össze: a kortárs gondolkodás igyekszik világos megkülönböztetést tenni dolog és lét, megformált dolog és megformáló elv, megmutatkozás és megmutatkozó erő között. A lét kivetülő uralma, avagy a lét mint kivetülő uralom, a maga során a vis poetica, vagyis az archetipikus Képzelet révén mutatkozik meg. Kant már kimutatta, hogy az ember nem tudja uralma alá vonni ezt a képességet, a képzeletet, éppen ellenkezőleg: alattvalója ennek a morfo­ge­netikus erőnek. Heidegger gondolkodását értelmezve kijelenthetjük, hogy az entitás általában véve alá van vetve ennek a felsőbbrendű elvnek, mivel nem más, mint ezen prototipikus képzelőerő által meghatározott gyakorlat. A felfedő erő az istenek képessége, avagy a szent univerzumé, az istenek megnevezését használva az eredendő és eredetjellegű erőnek megfelelően.
George: És én még egy filozófiai diskurzust vártam… De itt mintha egy orákulum, vagy valamilyen, az arkánumok igazságával kapcsolatban álló lény beszélt volna. Mindaz, amit mondtál, alapvetően megegyezik azzal, amikor Istennek tulajdonítják a klasszikus attribútumoknak megfelelően a teremtő, illetve első ok jelleget. Hát akkor miért nem elég egyszerűen csak megismételni a Teremtés Könyvének legszentebb szavait: „teremté Isten kezdetben az eget és földet”?
Mário: Nem, kedves barátom! A gondolkodás valamilyen módon oly hosszú utat járt be a bibliai forráshoz való visszatérésig, mint a tékozló fiú. Nagyon messze járunk a bibliai mitologémáktól! A szakralitás azon típusa által meghatározott kozmovízió nem több számunkra, mint azon formák egyike, melyek egy-egy meghatározott világot körvonalaznak. A zsoltárok transzcendens, teljhatalmú Istene, aki az eget és a földet teremtette, pusztán az eredendő Bűvölet megtestesüléseinek egyikét jelenti a számunkra. A Fons Fontis5-ban több lehetőség lakozik. Kedves George, te összetéveszted a létet az entitással, a kinyilvánítót a kinyilvánítottal. Ahogy Heidegger mondja, el kell hagynunk saját magunkat, saját partikuláris létünket, ahhoz, hogy elnyerjük a Lét kegyelmét.
Diana: És ezzel, elvakult fivérem, visszatérsz a teológiai nyelvezethez, és annak definiálhatatlan fogalmaihoz, a Kegyelemhez és a Léthez. De, ami valójában fontos, Diána, az a jelentés, melyet ezen szavaknak kölcsönzünk, illetve a teljességélménynek, mely ezen alámerülő gondolkodásban ébred fel. Tehát az entitásnak úgy kell alámerülnie az eredendő erőben, mint valami alaptalannak és származékosnak.
Paulo: Mindez valójában bonyolult, s még bonyolultabb azok számára, akik nem merültek el a Sein und Zeit homályos tengeri mélységeibe. Bevallom, bár már kétszer elolvastam azt a könyvet, nem vagyok teljesen biztos benne, hogy egészében megértettem. Talán nem vagyok egy jó alámerülő. Alapvetően szeretem a világosságot, a tiszta és jól körülhatárolható gondolatokat. A nagy németek közül mindenekelőtt Hölderlint és az ő görögségét szeretem. De felkeltette az érdeklődésemet az a forradalmak forradalmával, a radikális metamorfózisokkal, a hölderlini Unendlich Umkehr6-rel kapcsolatos szenvedélyünk.
George: Az Isten szerelmére, beleőrültetek ebbe a kulturális germanofíliába. Mit is jelent voltaképpen ez az Unendlich Umkehr, végtelen fordulat, minden formák átalakulása, a mindenek mozgása? A mozgás csak valami mozdulatlannak a viszonylatában lehetséges. A változás mint mozgás, ami a mozgás fajtáinak egyike, szintén fel kell, hogy tételezzen egy olyan alapzatot, mely változatlan marad. Még a legfelforgatóbb forradalmárok is csupán a társadalom, a társas viselkedés vagy az ember meghatározott aspektusait akarják megváltoztatni. Minden egyéb marad úgy, ahogy van.
Paulo: Azt hiszem, igazad van, George. A történelem felkavarása, a tett, az alkotás, az építkezés és a rombolás, az emberi cselekvés megsemmisülése minden esetben egy változatlan színpadon zajlik, a mitikus-kulturális kép állandó keretében. Nevezhetjük ezt a történelmen belüliség a priorijának, mely fennáll és alámerül folyamatos dallamként, miközben kifejlődik belőle lét és létesülés zenei arabeszkje. Mindez nem új, az idealista filozófusok öntudatnak nevezték. És végül, hogy lehetne felismerni az Igazság vagy a Parúzia ezen fogalmát, mely ott van minden elérhető reprezentációjában?
George: Eltakarjátok az erudíció leplével azt az érzést, mely nemrég a tenger és a csend figyelése közepette rámtört. Alapvetően féktelen vagyok, direkt, meztelen érzésekkel teli; de a ti kifejezésmódotokat használva azt mondanám, érzem, hogy mi vagyok az éjszaka és a tenger pusztító forgószele számára, hogy kis, autonóm és független létem úgy vetődött ki a partra, mint valami üres kagyló. Oh, mily nagy az isteni Poszeidón és az ősrégi nüx valósága!
Diana: George, emlékszel az istenek körmenetének mítoszára a Phaidroszból? Cseppet sem kételkedem abban, hogy ugyanazokat az isteneket szolgáljuk. S hogy feloldjuk ezt a szörnyűséges filozófiai légkört, hallgassuk a tenger hullámait, Valéry szavait:
Nem!… Föl! Megújul folyton a serény lét!Test, törd el a gondolkodás edényét!Mell, idd az ifjú, születő szelet!Az óceánról e roppant lehelletÚj lelket ád… Ó só, üdítsd e mellet,A vízbe és életre serkenek.Igen! Te tenger, őrülések anyja,Párducbőr, chlamys, mit a Nap aranyjaJelképekkel döf át ragyogva fönt,Kéktestű, részeg hydra, ős-garázda,Ki villogó farkadba marsz csatázva,Oly zűrzavarban, mely akár a csönd.Szél támad!… Élni, próbáljunk meg újra!7
George: Kedves Diana, sosem fogom elfeledni, hogy milyen szép voltál ma este!
Paulo: Élet és Kegyelem: Ahogyan nálunk jobban fogalmazná meg az öreg ­Pound:8 „You are violets, wind above them.”9
George: Nézd, milyen mérgesen néz ránk! Mintha csak az a Diana lenne, Apollón kegyetlen ikernővére.
Paulo: Bocsáss meg, Diana. De esküszöm, hogy bár a vers kifejezi a te kivételes bűbájodat, nem hagyhatom figyelmen kívül a szöveg mély értelmét. Ez az ének nemcsak a tengerről szól, hanem a tenger szimbolikájával valami egyetemesebbre utal, a Lét „hydre absolué”-ra. De azt gondolom – és mindezt főként George-nak mondom –, hogy nem kellene beleesnünk valamiféle Deus sive Natura jellegű könnyed panteizmusba, ami helytelenül arra indítana, hogy válasszunk teizmus és panteizmus közül. Heidegger messze vezet minket ettől, mivel gondolkodásmódja már meghaladta ezeket a régi oppozíciókat, megkerülve, illetve magába integrálva őket.
Mário: Mihelyt megfelelő mélységgel fogtuk fel, hogy az entitás felszíne, pusztán a lét rejtőzése folytán mutatkozik meg számunkra és nyer létjogosultságot, és hogy a lét végeredményben az entitás körvonalainak ezen sajátos megnyilatkozása, fel leszünk vértezve mindenféle naturalisztikus panteizmussal szemben. A dolgok anyagisága, egy templombéli márvány, egy szimfónia hangjai egy kivetülő megvilágosodásnak vannak alárendelve, mely kiragadja őket csendes rejtőzködésükből. Ezért nem hiposztazálhatjuk a romantikusok természetfelfogását. Minden entitás, bármilyen fajhoz vagy kategóriához tartozzék is, konstruált entitás, egy transzcendentális megvilágosodásból jön, s ez vonatkozik testünkre és pszichés-szellemi lényünkre is.
Paulo: Ez azt jelentené, hogy a tenger számunkra egy, a technikai-tudományos ismeretek révén már definiált objektum, és semmi több. Így a Föld, az ég, a Hold, lehetőségeik tekintetében, kategóriákba zárt entitások volnának. Vallási attribútumokat vagy aktívan munkálkodó mitologikus minőségeket tulajdonítani a fizikai-természeti formáknak, sohasem volt több költői szabatosságnál. Amikor Hegel azt állítja, hogy sohasem léteztek természeti istenek, a természet kifejezést a közöttünk elterjedt sajátos értelemben használja mint deszakralizált, a tudományos-természeti értelmezés keretei közé redukált entitást.
Diana: Nem! Nem fogadhatom el a dolgok ezen ideák béklyói közötti fogságát, kedves Paulóm! Amikor a költői szabatosságról beszélsz, figyelmen kívül hagyod a költészet jelentésének problémáját. Vajon a költészet tényleg oly jelentéktelen és hatástalan, mint feltételezed? Rilke, számomra éppen ellenkezőleg, súlyos kihívást jelentett, nem pedig pusztán a „szív gyakorlatát”. Emlékszel a kilencedik eklogára? „Talán azért vagyunk itt, hogy kimondjuk: ház, híd, fa, kapu, dézsa, forrás, ablak – továbbá oszlop, torony… Inkább viszont azért, hogy kimondjuk a dolgokat olyanoknak, amilyeneknek még sosem voltak elgondolva.” Így a költőnek fel kell fedeznie a dolgokat, azaz ki kell nyilatkoztatnia igazságukat.
Paulo: Nem tudom, Diana, valójában megadatott-e az embernek, hogy kitörjön ebből a börtönből, mely végeredményben nem egyéb, mint a Dasein, a világban-való-lét végessége. Az a keret, melyen keresztül az emberek a dolgokat szemlélik, mindig ugyanazon az értékrendszeren és ugyanazokon az értelmezési móduszokon alapszik. A dolgok béklyói a kategóriák ezen birodalmához kapcsolódnak, mely mindenekelőtt a tapasztalás határait vonja meg. Az elgondolhatót csakis saját kultúránk értelmezési formulái szerint gondolhatjuk el, illetve már eleve ezen formulák által körvonalazva tárul elénk.
Diana: Kedvesem, mindezzel nem válaszoltad meg azt, amit Rilke mond. Emlékezz csak Malte füzeteiből,10 ezen, kategóriák általi megbéklyózottság, nevetséges merevség leleplezésére, melyek elfedik a dolgok valódi arcát, elfeledtetik a tiszta lehetőségek fényét, mely beragyogja az egzisztenciát. Nyilván az alkotással nem foglalkozó kisember számára a világ ugyanolyan marad: letakart, burkokkal teli, elhagyatott, sötét szalon. De miért kellene mindenkire kiterjeszteni a közönséges emberek szegényes szemléletmódját? Minek ragadnánk a földhöz, ha repülhetünk is? „Alles will schweben.”11
Paulo: Kétségkívül, számunkra, akik megpróbáljuk átélni és megérteni korunk nagy válságát, Rilke tanúságtétele a lehető legmagasabb értékkel bír. A sors ingája mindig a végesség tudata, és ennek meghaladása – illetve az új lehetőségekre való nyitottság – között leng. De fontos figyelembe venni, hogy ez az új csak egy új mitológia birodalmából, egy új prototipikus univerzumból léphet elő. Csak így győzhetjük le civilizációnk sztereotípiáit, és az ezekhez fűződő érzelmi ragaszkodásunkat.
Mário: Úgy hiszem, kedves Paulóm, kulcsfontosságú kérdést érintettél, amikor a fennálló entitáshoz fűződő érzelmi kötődésről beszéltél. Egy kultúrában mindig jelen van az összes aspektusa annak a „cor incurvatum in se ipsum”-nak12 melyre a teológusok hivatkoznak. Az isteni jelenvalósága, az isteni egy bizonyos megnyilvánulása, az istenek egy meghatározott megjelenési formája, alapvetően úgy nyilatkozik meg, mint a Bűvölet egyik rendjének előretörése. A Bűvölet ezen uralmának, szubjektív oldalról, a szeretet egy bizonyos fajtájának – egy, az entitásra irányuló meghatározott érzelmi vonzalomnak – az életbe lépése felel meg. Ezen szenvedélyjellegű transzcendencián keresztül vagyunk képesek, kisebb vagy nagyobb hatékonysággal megragadni a dolgok minőségeit. A világ és a dolgok hajótörést szenvednek a közöny és az unalom rettenetes tengerén, ha az ember nem képes szeretni, a világbéli körülmények észlelése a bennünket átjáró érzelmi feszültség egyik funkciója. Napjainkban pont a pszichológia mutat rá a szenvedély és a megismerés között fennálló szoros, belső összefüggésre. Most a mi szívünk, a világgal szembeni érzelmi beállítódásunk az első számú jele annak, hogy a létnek egy új történelmi módusza kezdődik.
George: Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk saját szívünk birtokosai. Hogy az emberek egyhangúlag ugyanazokat a dolgokat akarják? A mi technikai-indusztriális civilizációnk, nyugati társadalomszervezési rendszerünk egész világra való kiterjedésének korát éljük. Vajon kétségkívüli bizonyítéka ez az emberi érdekek általános voltának?
Mário: Bár a jövőben lehetséges, hogy egyetlen civilizáció létezzék, a vágyott dolgok egyetlen horizontjával, ez egyáltalán nem bizonyít semmit az emberi természet lényegi egységével kapcsolatban. És még azon hipotézis keretén belül sem sikerült bebizonyítani azt az érdekek azonosságával kapcsolatos állítást, mely szerint az idők kezdetén egyetlen civilizáció és egyetlen értékrend létezett. A sokféleség lehetőségét nem lehet kiiktatni, így az győzedelmeskedne egy ilyen civilizáció monoton nyugalma felett. Egy civilizáció nyílt uralma nem képes leigázni és magába szívni a lét megújító erejét. Más szavakkal, a számunkra kínálkozó lehetőségek nem gyengítik meg azt az erőt, mely ezeket a lehetőségeket felkínálja.
George: Egyetértek, kedves barátom, amennyiben megjegyzéseid nem az érdekek összességére vonatkoznak. De megismétlem a kérdést: nem vagyunk saját szívünk birtokosai? Az élet vajon nem több, mint színdarab egy sui generis teátrumban, ahol a szereplők, dolgok, események létezése pusztán az előadás során érvényes? Tehát minden csak a dráma keretei között léteznék, mint színpadon játszódó cselekmény, beleértve a színészeket uraló érzéseket, szenvedélyt is? Az előadás végén pedig mindez eltűnne a semmibe?

(Folytatása következő lapszámunkban)

SZAKÁCS PÉTER fordítása

Jegyzetek 1 Itt minden bizonnyal D. H. Lawrence (1885–1930) író-költő-festőre történik utalás, aki gondolkodásmódját, habitusát tekintve igen hasonló Ferreira da Silvához. Mindkettőjük érdeklődésének középpontjában az iparosodó társadalom kritikája, a miszticizmus, az újpogányság állt.2 A Lét és időben.3 Kivetülés.4 Angol romantikus költő (1770–1850)5 A Források Forrásában6 Végtelen forgás.7 Paul Valéry: Tengerparti temető. 22–24. versszak. Nyugat 1933. 10–11. szám. Kosztolányi Dezső fordítása. Letöltve: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00558/17430.htm8 Ezra Pound (1885–1972) amerikai költő.9 „Ibolya vagy, mit borzol a szél.” Ezra Pound: Fiatal lány. Somlyó György fordítása. Letöltve: https://www.magyarulbabelben.net/works/en/Pound%2C_Ezra-1885/A_girl10 Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései. Fekete Sas Kiadó, 2002.11 „Minden lebegni akar.”12 „Önmagába zárkózó szív” (Ágoston)