A szív vége. Cigány újmesék.1

Lőrincz Gyula: Tető fölött

Mincseszkre

Volt, ami nem volt.Hogyha nem lett volna,nem is mondták volna.Én se tegnaptól vagyok,se tegnapelőttől,vagyok azótától,mióta nagyapavágott egy szelet hústhajdanában, télen,s meghágta nagyanyótodakint a jégen!
No, várjatok, hadd szedem egy kicsit össze.
A Kesaly-tündérek királynéja, Ana, folyton-folyvást sírt. Miután megszülte hetedik démongyermekét, a vörös egér Lolmisót, olyan iszony fogta el porontyaitól, hogy vigasztalhatatlan volt. Magához hívatta havasbéli fekete palotájába elsőszülött fiát, Melalót, a dühödt őrület kétfejű kismadarát, és így könyörgött neki:
– Melalo, fiam, segíts rajtam, miként tehetném magamat terméketlenné, hogy ne hozhassak több borzalmat a világra!
A velejéig gonosz Melalo így felelt:
– Elapad méhed, anyácskám, ha tanácsom megfogadod: temesd el magad egy trágyadombba, és meglásd, nem fogan több gyermeked!
Ana alászállt a Héthavasból egy alacsonyabb Hold-hegyre, ahol vándorcigányok, lovakkal kupeckedő emberek vándoroltak épp. Egypár napra felverték sátraikat egy hegyi tisztáson. Napra nap egy helyre rakták a lóganéjt, ezt kereste meg a tündérkirályné. Mikor senki nem látta, egészen belebújt a trágyába.
Hát jó, eddig semmi baj sincs. Semmi baj se lett volna. Csak a vége nem ez lett ám, figyeljétek jól meg! Mert ahelyett, hogy meddővé vált volna, újabb rémségtől lett viselős! Az történt ugyanis, hogy egy ganajbogár bemászott alul Ana testébe, és megtermékenyítette őt. Ettől a ganajbogártól született ott azon nyomban Ana nyolcadik gyermeke, a kicsi szőrös bogárforma démon, a – bocsássatok meg, hogy mondanom kell – Mincseszkre, azaz a Pinabeli.
Ana, meglátva új fattyát, tébolyult irtózattal menekült vissza a Héthavasba.
De megadta nektek a jó isten, hogy tovább mondjam a mesét!
Mert Mincseszkre máris keresett magának a karavánban egy fiatalasszonyt. Mikor ez aludt, végigmászott a testén, majd bebújt ereibe, bolyongott vérében, majd tanyát vert a csúnyájában. Hát, bujakórt kapott tőle az asszony. Vándorolt tovább s tovább a karaván, s az asszony nem tudott teherbe esni. Egy helyütt, egy másik hegyen gyönyörűszép fűre találtak, tiszta forrásvíz is volt a közelben, úgyhogy pár napra letáboroztak. Nem is sejtették, hogy temetőben vannak! Ha tudták volna, rögtön továbbálltak volna. No, de maradtak. Éjjel meggyújtották a tábortüzeket, s a fiatalasszony férje arra lett figyelmes, hogy egy tövisdisznó szaladgál a sátrak között. Nem irtózott tőle a férfi, megfogta a tüskés állatot. Fölkapott egy botot, hogy agyonüti, de megszólalt a sün:
– Testvérem, ne ölj meg engem!
Ettől a férfi annyira megrémült, hogy ütni-vágni kezdte az összegömbölyödött sünmalacot, amíg az meg nem döglött. A férfi nem szólt senkinek az esetről; a cigányok elkészítették a sünt ételnek, és megették.
Éjjel aztán mi történt, hej, mi történt! Ha meg nem mondom, – vakuljak meg! – soha ki nem találjátok! Hát, azon az éjjel a férfi egyre csak vergődött forgolódott, nem jött álom a szemére. Egyszer csak hallja, hogy hangoskodnak a lovak. Hát kiment, és látta, hogy egy félméteres, karcsú, sárga tövisdisznó lovagol az egyik kancán, s kínozza. A gonosz éjjeli lény, a Ságrin volt az! Egyszeriben azt látja a férfi, hogy mindenfelől gyülekeznek, köré sereglenek a sündisznók. Odafordult akkor a Ságrin a férfihoz, és így szólt hozzá cigányul:
– Ide figyelj, testvér! Réges régen cigányok voltunk mi is, de egy boszorkány átváltoztatott minket. Az este megölted a fiamat! A fiam volt az, akit megettek a cigányok. Ezért most bűnhődnöd kell! Éjjelente halálra kínzom egy-egy lovadat, amíg meg nem teszed, amit kérek! Vágd le ezt a lovat, égesd el a húsát, etesd meg a hús hamuját a nőddel, s feküdj le vele a ló bőrére! Akkor lesz gyermeked!
Azzal eltűnt a Ságrin s a többi sündisznó.
Nagy bűn lett volna a lovat bántani, így hát a férfi nem tette meg, amit a Ságrin parancsolt. Hiába őrködött éjjel a lovaknál, elnyomta az álom, s mikor a nagy nyerítésre felébredt, a ló a tövisek kínzásától már döglött volt.
Hát, végül a férfi mégis úgy tett, ahogy a démon mondta: levágta a mondott lovat, elégette a húsát, a hamuból feleségének enni adott, s lefeküdt vele a ló bőrére.
Múlt az idő, és a fiatalasszony kilenc hónapra egy kisleányt szült, aki születése után tüstént nevetett. Szülei ezért elnevezték Asáninak – nevetőnek, s ő meg is érdemelte e nevet, mert midőn szép nagy lány lett, még akkor is szüntelen nevetett, mikor mások valami felett búslakodtak. Asáni tizenhat éves korában egy gazdag ifjúhoz ment férjhez, kivel sok éven át boldogságban, békében élt, és sok gyermeke született. Érte bár bú vagy öröm, ő egész nap nevetett. Történt egyszer, hogy férje lába eltört, és emiatt egész nap jajgatott. Mikor észrevette, hogy Asáni még az ő kínjain is csak nevet, haragra lobbant, és elűzte magától nejét és gyermekeit. Ettől kezdve Asáni és gyermekei keserves napokat értek. Kóboroltak a világban, többről többre szaporodtak, így lettek ők az Asáni törzs.
Megadta nektek ezt is a szent isten, testvérkéim! Most azt kérem tőle, áldjon meg benneteket szerencsével és egészséggel, amiért hallgatjátok a mesémet! Mert még tovább tart a történet! Mert mi szegény emberek is az ő utódaik vagyunk, kik ősanyánk nevét máig megtartottuk! Hát, volt Asáni elődeink közt egy fiúcska a Forosz nemzetségben, akit Pisa Tuntunak hívtak; a Tuka nemzetségben pedig egy lányka, akit Ondó Pinkának. Ez az ő szerelmes meséjük.
Na, amikor ez a Foroszbeli Pisa Tuntu tízéves lett, anyja meghalt, apja meg új asszonyt vett magának. Mondták neki, dolgoznia kell, megkeresni a kenyerét, leveszik róla a kezüket, így hát, el kellett mennie otthonról. Ment mindenfele, s fújta:
Leesnek a téli havak,Hegyet-völgyet beborítnak.Elmehetsz már csóró árva,Pucéron a nagyvilágba.Apám, apám, jaj, mit tettél,Egy asszonyért elvetettél!Nem baj apám, szomorodj meg,Te meg asszony, nyomorodj meg.
Találkozott egyszer a másik nemzetség, a Tuka egyik karavánjával. Oltalmat kért a zord időben, s egynémely családnál tanyázott, dolgozgatott, míg fel nem serdült. Akkor gondolta, feleséget szerez magának. De nem csak ő gondolkodott effélén! Volt a karavánban egy özvegy „okos asszony”: Szarokán Rekenya. Ez a Rekenya kinézte magának Pisa Tuntut. Mikor látta, így énekelgetett:
Barna legény, szennyes a te ruhád,talán nincsen aki mosson reád?Végy el engem feleségül kérlek,Mosok én rád, tisztán tartlak téged.Most olyan vagy, mint az üszeg.Széppé teszlek, mint az üveg.
Hallották ezt a karavánban mások is, azok meg így dúdoltak nevetve:
Láng csap fel a hamvadt üszkön,Hogy a széllel újra küzdjön;Özvegyasszony ismét szeret:Nem verte a férj eleget.
De Pisa Tuntu rá se hederített Sza­rokán Rekenyára! Az özvegyasszony sok mindennek tudósa volt, úgyhogy borzlábat csent a fiú fekhelye alá, hogy szerelemre gyullassza. Hát, akkor már Pisa Tuntu észrevette magának Rekenyát. Meg hát, ugye, nincstelen volt a legény. Addig-addig, hogy összegyűjtögette a kis pénzét, és piros kendőt vett a vásárban, majd sátrára tűzte azt, hogy mutassa, meghódították a szívét, s ő már vőlegény!
Na, volt nagy derültség titokban! „Döglött lovat nyergel, ki vénasszonyt csókol!” – mondták a cigányok.
Tuntu ajándékot vitt a nemzetség főnökének is, hogy beleegyezését adja – hát hogyne adta volna! Nevetett az is magában.
Pisa Tuntu elhívta két zenélni tudó barátját, és sátorról sátorra járt, kurjantgatott, táncolva hirdette lakodalmát és mindenkit vendégül hívott. A sátrak népe mind-mind pálinkával kínálták őt és kísérőit, de kínált ő is mindenkit bőséggel. Így mulatott, ivott, verekedett, táncolt egy hétig, akkor aztán se ereje, se pénze nem maradt, kezdődhetett a lagzi!
A menyegző napján, a hajnal első sugarával a vendégek mindenünnen a menyasszony Szarokán Rekenya sátrához tódultak: mindenféle ajándékot hoztak, üstöket, szerszámokat, vasat, rezet és malacot!
Megmosták a vendégek a házasodó párt, aztán megdörzsölték őket menyétbőr zacskóval, melyben csodás csattantyúmagot tettek, hogy a rosszat tőlük távol tartsák. Eztán Szarokán Rekenya és Pisa Tuntu visszavonultak sátrukba. Közben a vendégek mind megfogták egymás kezét, és a sátor körül forogva így énekeltek:
Szép kis erdő közepén,Kis sátramat nézem én,Rongyos, mint a kabátom,S újjal fel se válthatom.De a rongyos sátram alatt,Számomra szép virág fakadt,Mint a pehely, olyan gyönge,Feleségem, szívem gyöngye.
A fiatal házasok aztán előjöttek a sátorból, és elkezdődött a tánc, a dalolás, az evés-ivás! Addig mulattak, míg a sátrakban az utolsó falat ennivaló és utolsó korty innivaló is el nem fogyott!
Míg folyt a dínomdánom, Szarokán Rekenya egy koldusnak egy cipőt ajándékozott, amibe Tuntu egy szál haját varrta bele, hogy elhalt hitvese ne zavarhassa új boldogságát.
A menyegző után máshogy hívták már a legényt, Tukabeli Pisa Tuntunak. Mert nem volt már többé rokona a Foroszbelieknek. Így éltek aztán Rekenyával, megelégedésben – egy ideig!
Mert volt, ugye, a nemzetség egy másik karavánjában ez a leány, ez az Tukabeli Ondó Pinka. Hát, ez a Pinka is kinézte magának Pisa Tuntut! S hogy kívánatos legyen, hogy szép hosszú haja nőjön, lenyírt belőle egy darabot, és azt egy szomorúfűz alá temette el. Gyönyörű haja lett valóban, de hiába, mikor karavánjaik találkoztak, a legény rá se pillantott. No, már most gondolta, hogy nem hagyja annyiban! Éjjel összeszedte a réten a tarka kosbor gyökerét, porrá szárította, s tisztulási vérébe keverte. Addig ügyeskedett, hogy azt Pisa Tuntu pálinkájába keverte. Az megitta. No, akkor már észrevette a lányt, mikor az a levest szolgálta fel. De a lány előtte megforgatta harisnyáját Tuntu levesében, és egy szőrt is ejtett bele, amit a szemérméről tépett! Pisa Tuntu jóízűen evett aznap, mert szerelmet evett!
Aztán hátrament a lovakhoz, Ondó Pinka meg utána; no, Pisa Tuntu nótázott!
Ostor után hajoltam,A derekát megfogtam.Kantár után hajoltam,Kicsi száját csókoltam.
Így teltek a napok, s mikor aztán a karavánok elváltak, nem maradt más:
Akinek nincs szép szeretője,Itt az ostor, cserdítsen vele.Az ostorral cserdítsen,Szép cigánylányt szöktessen.
El kellett nekik bujdokolni. A Tek törzshöz mentek oltalomért, ezek befogadták, beiktatták őket, és mikor a Tek feloszlott, s maradéka a Kukuja törzsbe olvadt, senki nem tudta már, Tuntu és Pinka honnan jöttek.
De Szarokán Rekenya okos asszony volt valóban! Elindult, s követte a Tek-cigányok vándorjeleit. Nagy sokára rájuk talált, álruhát öltött, odacsapódott a Kukujához, s titokban megleste Tuntut és Pinkát. Hallja ám a legényt:
Akik egymást hűn szeretik,De egymást el mégsem veszik,Vegyék elő a kötelet,Kössék rá az életüket.
– így dalolt Ondó Pinkának! No, a leány Szent János éjjelén kiment az erdőbe, és szedett „szerencsevirágot”. Piros és fehér virágokból megkötötte a szerencsebokrétát, hogy megóvja őt a betegségektől, gyalázatoktól.
No, ezt is kifigyelte Szarokán Rekenya.
A legény meg a leány tehát már ott tartottak, hogy
Kelj fel Pinka, öltözz fel,Megkéretni jöttek el.Jöttek sok szép zöld ággal,Jöttek sárga csikókkal.– dalolták Pisa Tuntu cimborái.A sárkányi erdő kizöldült,Rózsám engem Brassóba küld,vegyek piros rokolyát,ő meg csinál sátorfát;ősszel bocskort veszek én,felesége leszek én!
– énekelte Ondó Pinka, s lám, Pisa Tuntunál már megint ott volt a piros kendő! És mikor pálinkázva, lármázva a vendégeket hívta, Pinka ment volna, hogy a keresztúton elégesse a szerencsebokrétát, hogy ellopni tőle ne tudják, s egyszer már hűtlen férjét hűtlenségre ne csábíthassák!
Ej, de mi történt! Az a csokor már el volt lopva! Mert ez a rossz vénasszony, a Rekenya kilopta a sátrából! A házasodók fekhelye alá meg temetőből vett földet rakott!
Nem sokáig volt hát Pisa Tuntu és Ondó Pinka nagyon boldog.
Mert, lássatok csudát, ez a Pisa Tuntu, ez elkezdett Szarokán Rekenyáról gondolkodni. Jártak vásárról vásárra, felpendítették a kehes lovakat, adták-vették, jó pénzt nyertek. Aztán Pisa Tuntu a kocsmában kötött ki.
Hordóstul hozd a bort, hozd csak,Mert különben megbotozlak.Mind ezt mondja a cigány,Mikor nincsen pénz híjján.Szerzi lopva, koldusképpen,És megissza nagy kevélyen.
Aztán, ott a kocsmában összetalálkozott Szarokán Rekenyával, mert ez már várta őt! De nem veszekedett vele. Nem ám! Hanem csábította! A Pisa Tuntu meg cicázni kezdett vele, ahogy egyre ivott. Így történt, hogy feleségével kezdte csalni a feleségét! Nem semmi!
A mi házunk szalmával van befedve,Az asztalon vékony ostor keresztbe.Jaj, istenem, se ital, se eleség,Egy szegénynek mire jó két feleség?Egyikkel a dunna alá bebújok,Másikkal meg a kocsmában berúgok.
Ahogy a lovakkal vándoroltak, ment utánuk Szarokán Rekenya is. Pisa Tuntu meg állandóan a kocsmában ült, majd részegen esett haza. Így ment ez sokáig. Egyszer aztán, mikor a pálinkától már nagyon megrészegedett, az ölében meg a részeg Szarokán Rekenya ült, így énekeltek:
Volt nekem, istenem, két halam,fogták magukat és elszöktek,Zöld füvet, hogy egyenek.Igazat mondj énnekem!Haljak meg, hogy ne éljek,Ha igazat nem mondok:Amikor nálad vagyok, téged szeretlek,De a másikért elepedek.
Hát, ha ez eddig nem lett volna nagy baj, akkor nagy baj lett ez: abban a pillanatban betoppant a kocsmába Ondó Pinka. Mert hogy a vásárban járt ő is.
Hajba kaphattak volna, de nagyobb volt a fájdalom Ondó Pinka szívében a haragnál! No, azért volt harag is! Azt mondja Pisa Tuntunak:
– Gyere velem haza, elég már neked!
– Még nem! Én itt maradok!
Pinka még egyszer hívta, hogy menjen haza, de a részeg Tuntu így felelt:
– Én itt maradok a kocsmában!
Erre Ondó Pinka egy döglött disznót lökött az asztalra, és így szólt:
– Ha nem akarsz velem hazajönni, ezt a disznót vedd te feleségül, én pedig egyedül hazamegyek!
Azzal sarkon fordult.Könnytől ázik az én kendőm,verje meg az én teremtőm,verje meg a lelkét annak,ki az oka bánatomnak!Aki karjaimba vágyott,Démon vessen annak ágyat,Tüzes legyen bőre, bele,Kígyó, béka háljon vele!
– így zokogott dalolás közben hazafelé Ondó Pinka. Hát, a szerencsétlen nem tudta mit énekel! Nem tudjátok még ti sem, testvérek, és nem is fogjátok megtudni, ha a mesémet meg nem hallgatjátok!
No, elég az hozzá, hogy Pinka nekiindult:Mit csináljak én meg itten?Szép szádnak miért is hittem!Szerelmemnek rózsaszálátKeserű epébe mártád.Kis sátradat most elhagyom,Útra kísér a fájdalom;De az égben leszen isten,Aki téged keserítsen!
Bánta a dolgot nagyon Pisa Tuntu, kihajította Rekenyát az öléből, és Pinka után ment. Ostoba férfi volt Pisa Tuntu, ő is úgy gondolta, mint az ostoba férfiak: „A kutyát, ha ugat, megverjük; az asszonyt, ha lármáz, megcsókoljuk.” Így hát, mikor meglelte Pinkát, szeretgette volna, de a lány elszaladt a világba. Futott utána Tuntu is, de nem egyhamar érte utol, ezért még előbb ez történt: ahogy Ondó Pinka ment az országúton, estefelé lótolvajokba botlott, de ő nem tudta, hogy azok lótolvajok. Ló nélkül voltak. Hanem odaült hozzájuk a tűzhöz. A tolvajvezér szép ember volt, Ondó Pinka is szép, hát ott elkezdett vele kicsit enyelegni, játszani. Hanem amikor már kijátszották magukat ott az éjjeli erdőben, azt mondja a tolvajok vezére:
– No, Pinka, mi már rég vártunk! Mert mi ismerjük a te férjedet! Lovat vettem tőle, szép erős lovat. Az enyémet meg nézegette, sokallotta. Hát aznaptól a lovam nem evett, nem ivott, már soványodott le. És akkor már el kellett neki adnom, féltem, hogy megdöglik. Hát eladtam, s aztán láttam, hogy titokban kiveszi a lovam nyelve alól a tűt, amit ő tett oda, hogy ne egyen, ne igyon. Meg akartam csípni, ő elmenekült, de az új lovam meg hamar összecsuklott, mert fel volt az pendítve. Kehes volt rettentőmód, de nem látszott rajta. Ha te most meg nem mondod, hogy hol van a férjed, véged van, mert a döglött lóba bevarrunk és a trágyára dobunk!
Ondó Pinka, megöletni mégsem akarta Pisa Tuntut, ezért nem árulta el. A tolvajok ezért bevarrták a lóba, és a trágyadombra tették.
Kitaláljátok-e, mi kerekedett ebből?
Ahogy Pinka ott rítt a lóban, a trágyából belébújt csúnyájába a Mincseszkre. A lány bujakóros lett.
No, Pisa Tuntu megtalálta a lovat, hallotta belőle Ondó Pinka jajveszékelését, kivette a lóból. Ölelgette, csókolta volna, de Pinka kétszer volt rá haragos, futott hát megint.
No, nem nagyon tetszett ez Mincsesz­krének, ezért elment sógorához, Bito­szó­hoz, hogy segítene neki. Azt mondja neki a sokfejű fájdalom-féreg:
– Van egy fiam, az majd segít! – s kiáltott: – Szorkulo! Kapd el a lábát!
Mert ez a Szorkulo volt a lábszárgörcs démona. Tudjátok meg, nekem is zsineg van a lábszáram köré kötve, fekete posztók csüngenek rajta, mikre fehérrel a Szorkulót hímeztem, hogy belém ne jöjjék, mert vén vagyok, így is alig tudok járni, ne látogasson még a görcs is!
No, de Ondó Pinkának nem volt ilyenje. Utol is érte a démon, és csak rágott és rágott a lábszárában, a görcsöktől a lány a földre rogyott. Nem tudott menni. Akkor aztán utolérte őt az erdőben Pisa Tuntu, de már ez annyira odáig volt, hogy ott az út porába lefeküdt vele. Nagyon vigadott Mincseszkre, mert bebújt Pisa Tuntu ereibe, bejárta testét, bujakóros lett ő is.
Eltelt pár nap, rút fekélyek lettek a csúnyájukon. Minden bajuk volt. Jajgattak, vakaróztak. Ondó Pinka menni sem tudott, úgy vitte karjában Pisa Tuntu… szégyenszemre: egyenesen Szarokán Rekenyához. Mert hova is vihette volna máshova? Senkije nem volt neki, csak a két felesége. Ez meg ugye, még okos asszony is volt.
Hát, ez az asszony, úgy tűnt, megbocsátott nekik. Pálinkát itatott Ondó Pinkával. De milyet! Tudni kell azt hozzá, hogy egyszer úgy csinált új gyereket Anának férje, a Locholicso-király, hogy levizelt egy fokhagymát, és megetette feleségével! No, Rekenyának a Bitoszo és kölykei gerjesztette bajokra olyan pálinkája volt, melybe fokhagyma volt áztatva! Mialatt itatta, így szólt:
Ó, Bitoszo gyermekei,Ó, Rossznak gyermekei,NagyanyátoknakVan sok füve,Van sok fokhagymája; —Hozzá sietek,Fokhagymát adok nektek,Hogy szeressen titeket nagyanyátok,És soha ne verjen meg!
E varázsimádságtól kénytelen-kelletlen kimászott Ondó Pinka lábából Szorkulo. A leány akkor fel tudott állni, de még mindig nagyon égett a kelés a csúnyáján. Azt mondja neki Szarokán Rekenya:
– Úgy tudod magadból kiűzni Min­csesz­krét, ha betemetlek trágyával, és meghintelek pálinkával!
Dühbe gurult a leány:
– Olvadjanak el a fogaid, mint zsír a tűzön! Én bizony nem fekszem még egyszer a szar alá!
Ej, nagyon örült Mincseszkre annak, amit hallott! Ment a férjéhez, s mondta:
– Lolmiso, drága férj-bátyácskám, itt van ez a makacs Ondó Pinka, nem akar gyógyulni, jut hely gyerekeknek is! Csináljunk egyet!
Éjjel Lolmiso felkereste Szarokán Rekenya tanyáját, hogy találkozzon asszony-húgával. Akkor Ondó Pinka testébe bújva a szőrös bogár és a vörös egér új démonférget nemzett, aki megszületvén rögvest rágni kezdte belülről a lányt. Láz gyötörte és kiütéseket kapott – himlő betegítette meg. Egy nap, s már a halálán volt.
Tuntu befeküdt a trágyába, Rekenya meghintette pálinkával, mitől meg is gyógyult. De majd meghalt a szívfájdalomtól, ahogy Ondó Pinkára nézett! Látta ezt Rekenya, és megesett a szíve rajta meg Ondó Pinkán. Rozmaringból, vajból, porrá tört csigából és ganajbogarakból kenőcsöt csinált, bekente Pinka női részét, s így varázsolt:
„Ki ezt a betegséget csinálja,Ezt szagolja,Hogy megdögöljön, megdögöljön,mint a hernyócskaa hasamban!”
Nem állhatták ezt a démonok, sietve kisurrantak a lány testéből. Akkor Szarokán Rekenya magára hagyta sátrában a lányt, hogy pihenjen. Ahogy ott feküdt egyedül – mert hát a trágyaszagú Pisa Tuntut Rekenya nem engedte be sátrába! –, Ondó Pinka meglátta az ellopott szerencsebokrétáját. Megint gyűlölet fogta el. Titokban behívta magához a legényt, s megmutatta neki a csokrot.
Egyszer aztán jön Szarokán Rekenya, s így beszél a legényhez:
– Gyere vissza hozzám, Pisa Tuntu, mert szeretlek! Lásd, milyen nagy bennem a szerelem: én tettem fekhelyetek alá temetőről szedett földet, hogy kihűljön szerelmed iránta, de az életét a kedvedért mégis megmentettem!
Pisa Tuntu átölelte s megcsókolta vén feleségét. Eljött az este.
– Édes férjecském, most szalonnát pirítunk, és azt fogunk vacsorálni – mondja Szarokán Rekenya.
Pisa Tuntu azt feleli erre:
– De aki nevet, az forrón eszi.
Rekenya nekifogott süti a szalonnát, és azt mondja:
– Hát jól van. Aki nevet, az forrón eszi.
Megsül a szalonna, férj, feleség egymással szembenéz.
Egyszer csak Szarokán Rekenya elnevette magát.
Pisa Tuntu meg a forró szalonnával szemen vágta. A forró zsír megvakította az asszonyt.
– Ezt érdemled, amiért Ondó Pinka szerelmét elvetted; s kínoztad azt, ki nem ártott neked! Akkor gyógyulj meg, ha kilenc tányért könnyel telesírsz!
Volt az okos asszonynak egy kis vörös kakasa, ami elkukorékolta magát:
– Kukoriku! Így legyen!
Hát, többször is megsírta a nyolcat Szarokán Rekenya, de a kilencediket sohasem bírta megsírni, mert a kis kakas mindig ráröppent a tál szélére, és felborította.
De azért Pisa Tuntu és Ondó Pinka gondot viseltek a vak vénasszonyra.
Miután ismét egymáséi lettek, az első estén Tuntu egy bodzabokorhoz ment, vágott belőle egy csövet, abba szamártejet töltött, s a cső végét gyantával bedugaszolta. Mert a szamártejben termékeny erő lakozik, mely lángolóvá teszi a szerelmet! No, Tuntu visszament a sátorba, s e sokadik nászéjen titokban Pinka párnája alá tette a bodzacsövet, hogy neje többé hűtlen ne legyen hozzá. Hát, ahogy a szerelemtől Tuntu elaludt, Pinka tépett néhány szálat saját szép hajából, és titokban az alvó Tuntu hajába kötötte hajszálait, hogy megőrizze hozzá való hűségét.
Így aztán, ha meg nem haltak, máig szerelmeskednek, s annyi már az unokájuk, mint nyáron a veréb.


Jegyzetek
1 Meséim olyan valós Kárpát-medencei – ám főképp erdélyi sátoros cigányoktól a XIX. század második felében gyűjtött – cigány mitológiai elemekből, hiedelmekből és balladákból épülnek fel, melyeket a cigányság a maga mesélési kultúrájában később nem örökített tovább, így nem őrzött meg.