A szépség tragikuma (Kuprin Szulamit című művének olvasása közben)

Mivel és hogyan magyarázható, hogy egy könyvet ötször vásároltam meg eddigi életemben, és most, amikor írni akarok róla, nem találom a könyvespolcomon?

Ötször egymás után elajándékoztam, elveszítettem, elkevertem dolgozószobám sokat látott földjének rendetlenségében? De hát mindegy is.

Izgatott, izgat és izgatni fog ez a regény – csak ennyi bizonyos. Hét évvel ezelőtt operalibrettót írtam a Kuprin-mű vezérfonalát követve a szabadkai színház számára. Bakos Árpád szerzette a zenét, Hernyák György rendezte az előadást, ének, tánc, lobogó tüzek. De hát mi az, ami ebben a regényben annyira izgató?

A negyvenéves uralkodó férfi és egy tizenhárom éves uralt szőlőhegyi leányka szerelmének a története?

Tűnődhetem, az Énekek éneke hatalmas bibliai passzus megjelenítése-e regényes formában ez a vállalkozás, holott nyilvánvalóan tudható, hogy nem az. Ez legfeljebb annyiban lehet érdekes, eltűnődhetünk, mi izgathatta a szerzőt (ó, titkos és titokzatos szerzői szándékok, ó!), aki nálunk mára szinte ismeretlen, a maga korában viszont Európa-szerte ismert és ünnepelt író, Lenin barátja (Salamon uralkodása alatt pártfogásába vett minden vallást – kivéve azokat, amelyek megengedték a gyermekáldozatot, íródik több pontján is a történetnek; – vajh, mit szólt volna ehhez az első vörös cár, a minden vallás, nem kommunista nézet, gondolkodás következetesen könyörtelen hóhéra…?), később a párizsi kocsmák és kuplerájok szorgalmas látogatója, úgyszólván lakója.

Műfajilag tisztázatlan számomra, mi is ez a könyv, regény, kisregény, elbeszélés, bő lére eresztett novella… A szerkezete mindenképpen példás és lenyűgöző. Salamon király és a pásztorlányka, Szulamit hétnapos szerelmének a megörökítésére egyetlen napot sem szentel. Amit cselekményesít, az a találkozás nagy pillanata, és a lány meggyilkolását megelőző pár óra.

Írhatnám, némi tiszteletlenséggel, az egymásban föltalált örömöknek, a gyönyörök végtelen láncolatának hét napja csakúgy elhallgatással érzékeltetődik meg, mint a legolcsóbb tanga-regényben a „lényeg”, ahol a nemi aktus után a szeretkezők férfirésze rágyújt, vagy az ablaknál állva bölcsességekre ragadtatja magát, a kötelező „később” vagy az „egy (kis) idő múlva” mondat- vagy bekezdéskezdő szó után jelezvén, mi történt az előző mintegy negyedórában. Ám a Szulamit-regényben nyoma sincs ennek a finomkodó malackodásnak. A „Hét nap múlt el a reggel óta, amikor Szulamit belépett a palotába” nyitósor nem arra utalás, hogy mennyit ölelkeztek, szeretkeztek, mennyit kényeztették egymást ezek a szép szerelmes emberek, hiszen ez a megteremtett, érzéki nyelvi közegben valahol természetes, hanem arra, hogy még ez a gazdagságában csak a Salamon javaihoz hasonlítható nyelv sem képes felnőni a történtek nagyszerűségéhez és megismételhetetlenségéhez; tehát képtelen a leképzésére ennek a szinte pusztító lángokkal telő intenzitásnak. Az egyedülálló egyszeriség nyilvánvalóan csak utalás-, semmiképpen sem ábrázolásszinten képzelhető el, illetve ragadható meg. Mindeközben a legbujább erotikus látomások képződnek meg a szövegvonalak metszéspontjain, valamilyen nonverbális megszólíttatás nyomán.

És mégis, vagy éppen ezért tehát, mindegyik mondat újra és újra erről a határtalan szerelemről énekel. Énekelnek még a végtelen, máshol és másként, bizonyára unalmas felsorolások is. (Elrettentésül: Salamon a palotája építéséhez 35-féle anyagot rendelt, legalább ennyi országból, mindez elénk tárva, tételesen felsorolva; 27-féle állatot vagy nemes fűszerszámot hozatott az építmény berendezéséhez és pompájának a növelésére.) A kérdés mármost, miért nem unalmasak ezek a végtelenített, fölöslegesnek feltűnhető, részletező leltározások. Akár, ha arról is szól a mese, hány nőt szeretett, miféléket és milyeneket – sok száz felesége és több ezer ágyasa mellett vagy azokon túl – ez a szerencsés Salamon. Ilyenkor is, mi a titka Kuprinnak? Utánajárhatatlan!

Megdöbbentően kevés a párbeszéd a műben. Ha vannak, azok nagy része is az Énekek énekének valamifajta parafrázisa. A történések – a szerelem pillanatát és a merénylet perceit leszámítva – nem velük és nem a kettőjük közelében mennek végbe. Külön fejezet, történet a nemtörténésekben szentelődik Salamon bírói bölcsességének, illetve az Ízisz-szentély borzalmas fekete mágiájának.

És persze megint csak a nyelv! Melyen keresztül mindenhol a színek nyugtalanító és lenyűgöző tánca, illatok érzéki felgomolygása és térfoglalása az agyban, formák és méretek felfokozott ritmikája, mennyiségek és minőségek érzékeny kombinációja vagy feldübörgése, hullámzása, áradása és visszahúzódása a titkok homályos, fenyegetően gomolygó távoli birodalmába. Mintha minden csak látomás vagy jelenés lenne az emlékezetben, állandó a lebegés és a csapkolódás valamiféle horizont irányába, a rettenetes, véget nem érő felsorolások magukkal sodornak és az elveszettség érzetével ajándékoznak meg, a hatalmas paloták és a gyermeklánynyi ember egyként emelkednek és süllyednek a föltalált nyelv tengerhullámzásában. És halkan szivárognak fel a halk, tétova beszédek, kicsorrannak, akár a könny, az érzelmek, a vágyak átitatják a történések vásznát, a történések mind nagyobb árnyukat vetik a vágyakra és az érzelmekre. Zeng ez a nyelv, mint a Biblia nyelve, de más fölcsendülés ez, más, mint a vallás drágakő-üzeneteinek összekoccanása… Zeng a Biblia nyelve, de kiszabadítva (megmentve) a nyelvi jelentések a liturgia testtelenné fosztó purgatóriumából. Tűnődés: ha ennek filmi megvalósításában gondolkodnék, talán Huszárikra bíznám a történet újraálmodását. A lehetetlent a lehetetlenre.

Hogy miről is szól az a vézna, de annál súlyosabb könyvecske, ha beszélnünk kellene róla? A határtalan szerelemről, a határtalan szenvedélyről, a határtalan gyűlöletről és az ártatlanul kiomló vérről. A kétféle vérzésről. A lét és a létezés külső-belső pompájáról. (A pompa mint nem hivalkodás, a pompa mint kellék a nem mindennapi emberek mindennapi létéhez…)

És Salamon bölcsességéről: „Gyermekem, ezerszer szerethet az ember, de igazán mégiscsak egyszer szeret. És tenger sok ember gondolja, hogy szeret, de csak kettőnek küld az Úr igazi szerelmet.” Ez utóbbi kijelentés nyilván még kevésbé igaz, mint az első, de mert az ember szeret kiválasztott lenni, szerényebben, a kiválasztottaknak járó kitüntető élményekben részesülni, ez a kijelentés is a természetesség önzésével kell hasson.

És megint a nyelv, és megint ezek a mondatok! (Nem tudom, ki volt Gellért György – de feltételezem, hogy a magyarra átültetés legkevesebb kongeniális munka volt a részéről!)

Sok évszázad pergett le azóta. Jöttek országok és fejedelmek, s eltűntek nyomtalanul, mint a sivatagon végigsöprő szél. Jöttek hosszú, kegyetlen háborúk, melyek után a hadvezérek nevei évszázadokon át ragyogtak, mint a véres csillagok, de az idő emléküket is elmosta. De a szegény szőlőbeli leányka és a hatalmas király szerelme sohasem múlik el, és nem megy feledésbe, mert erős, mint a halál, a szerelem, mert minden szerető asszony királynő, mert a szerelem gyönyörűséges!

‍