„A szentekkel benépe­sített mindenség a világ beláthatóságát igazolja” – beszélgetés Géczi Jánossal

János kalendáriuma (november, részlet)

2024 májusában, a hetvenedik születésnapja alkalmából készítettem Géczi Jánossal egy interjút. Mindketten szívesen folytattuk volna a beszélgetést, és kerestük a kiterjesztés lehetőségeit. Aztán télen, hosszas morfondírozás után azt vázoltam fel Jánosnak, hogy összeállíthatnánk egy asszociációkra sokat bízó, rendhagyó napsorolót. A vállalásunk, hogy az év minden napján küldök neki egy kérdést, ami lehetőség szerint az adott nap történetéhez, és valamiképpen hozzá is kötődik. Ő pedig válaszol. A munkamódszer persze a Géczi-életműben hangsúlyos kollázs/dekollázs technikára, valamint a mozaikos építkezésre is kacsint. Nem kis túra ez, de abban bízunk, hogy év végére összeáll majd János kalendáriuma.

(november 1.) Mindenszentek napja van. Ilyenkor a megdicsőült egyházat ünnepeljük mi, katolikusok. Vagyis mindazokat az üdvözült híveket, akikről a kalendárium név szerint nem emlékezik meg a megszámlálhatatlan sokaságuk miatt. A szentség és a szentek a műveidben visszatérő motívumok, úgyhogy érdekelne, mik számodra a 21. századi – akár profán módon megvalósuló – életszentség kritériumai.

A küzdelem napjának fontosságát értem. Ugyanakkor azt is, hogy miért különbözik az egymást követő két nap – az elseje és a másodika – értelme. A szenvedés napjaként ismert mindenszentek után következő Commemoratio omnium Fidelium Defunctorumot, vagyis a halottak napját ugyanis különbözőnek állítja a katolikusok eszmerendszere. Azonban az, aki ugyan laikus közegben, de mégiscsak protestáns mentalitást adó nevelést kapott, és lutheránussal elkevert kálvinista lelkiségű ateista, mint én, leginkább a kettő izgalmas közösét és kollázsolással létrejött univerzumát érzékeli a saját sorsában, illetve a keresztényi világéban.

Az igazakra, az összes vértanúra kizárólag jelképekként vagyok képes gondolni. Akikből lett amelyekként, hiszen túlestek már a kanonizáláson, és a szakralizáció különböző fokaira kerültek. Az egyikükben az vonz, hogy Gergely pápa előtt ezt, az utána következő korszakban azt, a katolikus új világban amazt, a Kárpát-medence eklektikus népi vallásosságában emezeket az értelmeket öltötték rá, a másikukban az az érdekes, hogy miként figyelnek rá a spanyolok, miként az írek vagy éppen a szaracénok. Költőként izgat a szentek ránk hagyományozott, alig-alig tárgyiasított, leginkább szavakban létezéshez jutott világa, mert megfejthetetlen rejtelmességükről csakis a poézis eljárásaival tudok igazat láttatóan beszélni. Hiszen a szentekkel benépesített mindenség a világ beláthatóságát igazolja, azt, hogy az ember mindenhova eljut, a szavaival hozzáfér az univerzumhoz, és átformáz mindent a maga elképzelése szerint. Az eljárás arról – sokszor pedig kizárólag arról – tudósítja a megfigyelőt, hogy milyen körülmények, környezeti, illetve ökológiai viszonyok között érzi magát otthonosan a Homo sapiens catholicus, azaz a kontinensünket leginkább megformázó lény.

Ha az egyik világvallás legnépesebb ága képes volt kétezer év alatt nevezetessé tenni az univerzumunk valamennyi antropomorfizálható pontját és a locusok szerepét rítusokkal, kultuszokkal indokolni, akkor nem lehet szentségtörés, hogy magam a világmindenség valamennyi létezőjét, s a hozzájuk kapcsolt, ellentmondásokban nem szűkölködő elgondolások garmadáját tisztelem. Nem keveset pedig szentségnek vagy a szentség hatalma alatt tartottnak gondolok.

(november 2.) Halottak napja van, és épp ötven éve, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el Pier Paolo Pasolini Ostiában, a tengerparton. Többször hivatkoztál rá az év során, és az írásaidban is gyakran feltűnik a neve. Mit jelent neked ez a sokoldalú, máig támadások kereszttüzében álló alak?

Nem hinném, hogy a Pasolini-képem jelentősen különbözne a nemzedéktársaimétól. Ő a kevés kortárs alkotó egyike, aki – elsősorban a filmjei révén – jelen volt a mindennapjainkban. Az összetett, érthető szabályokkal és felvállalt szabálytalanságokkal élő, magára reflektáló személyisége számomra példát adóan érdekes. Világából a filmekben és a versekben szinte semmilyen részlet sincs ugyanis eltagadva, elkendőzve. Ezzel indokolom egyben azt, hogy nem vonzott Pasolini teoretikus munkássága: inkább kívántam szertelenül felfedezni és értelmezni, semmint az ő útmutatásával.

Az életmódját feltehetőleg azért nevezik botrányosnak, mert a mindennapjai, az eszméi, a gondolatai azok voltak, s mindezeket beforgatta a műveibe is. Tanúsította a korosztályom számára, hogy ha az teóriák mentén teljesedik ki, megvalósíthatatlan a tiszta értelmiségi lét. Hogy bármely biológiai, szociális, kulturális szerepvállalás egyszerre beszennyezi és megtisztítja az embert, és talán azt is jól példázta, hogy a föld egyetlen élőlényének sincs a jövővel valódi kapcsolata.

Pasolini sokban hasonló Danilo Kišhez. Amit gondoltak – eltérő szimbólumokban elbeszélve – a szabadságról, a kultúráról, az államról, a hatalomról, a hatalomhoz való személyes viszonyról, az igazságosságról, a programosságról és a pogromokról, a közösség terrorjáról, a közösség nevében történő beszédről, az önhittségről, az elitről, a felelősségről, a lelkiismeretről, a művészi hitelesség mibenlétéről, hajtóerejéről, valamint veszélyeiről, abból majdnem minden előképe annak, amit én gondolok a szabadságról, a kultúráról és így tovább, a többiről.

S ezeknek az eszméknek mérhetetlen számú a szentje, nem egy eszméhez több is társul. És ugyanolyan sok és sokféle a halottja is. Köztük az én családtagjaim, szeretteim.

(november 3.) A magyar tudomány ünnepe és a japán kultúra napja van. Mi mást kérhetnék tőled, mint egy haikut, amelynek a címzettje Széchenyi István.

ugyanaz lehetsz / élénk kanárisárgán / mint epeszínben

(Széchenyi István gróf Teleki Józsefnek írt levele [Pozsony, 1835. december 22. körül] nyomán. In Czinege Szilvia szerk. „… a Tudós Társaság dolgában”. Válogatás Széchenyi István gróf levelezéséből. MTA, Budapest, 2024, 112.)

(november 4.) 1966-ban ezen a napon a Wikipédia szerint víz alá került Velence belvárosa. Azért hozom szóba az esetet, mert van egy számomra nagyon emlékezetes szöveged. Az, amelyben a cölöpökre épült városban megpillantott verébtetemről írsz. „A velencei veréb csőrét körbekötözte, nyithatatlanná zárta a feltekeredett, majd rászáradt földigiliszta, így végül a táplálék, amelyet éhsége elverésére kutatott föl, pusztította el.” Velence metonímiájaként szoktam gondolni erre a szerencsétlenül járt verébre, a városéra, ami a tengerből evett évszázadokon át, és félő, hogy hamarosan elnyeli a víz. Dekollázsváros-e számodra Rómához hasonlóan Velence is?

Velencét megjártam néhányszor. Hogy helyes úton-módon-e, azt nem igazán tudom, de a bizonytalanság és az azt övező ambivalencia kétségkívül jólesik. Jártam ott egyedül, asszonnyal, rokonokkal, barátokkal és tanítványokkal. Stendhal, Goethe, Vas István, Thomas Mann vagy Brodszkij jegyzeteit olvasva, vagy fényképezőgépet, illetve minőségi kamerával felszerelt mobiltelefont tartva a szemem előtt, hogy felvételeket gyűjtsek a helyi plakátroncsokról. Egyébként Velencében szembesültem vele, hogy a sok nációból összeálló turistahad plakátrombolási szokásai eltérnek a helyi lakosokétól.

Az ott-tartózkodásaim során mindig elmegyek a San Michele-­temetőben Ezra Pound sírjához, Sztravinszkij nyughelyéhez, illetve a hajdani hajóépítő üzem csarnokaihoz. S hogy elfogyasztok a gettóban egy adag fekete, szépiás rizottót. És hát a mai napig irigylem azt a drágakőszelencét, amelyet Lord Byron ajándékként kapott Teresa Guiccioli grófnőtől, hiszen a ragyogó csecsebecsében a hölgy intim szőrzete volt. Azt hiszem, megyek még Velencébe, mert a továbbiakban is sok ottani rejtélyre illene fényt derítenem.

Velence természetesen a pusztulás varázsával táplálkozó dekollázsváros. Minden értelemben az, ám olyasféle, mint a miniatűr művészkönyv – persze egy sok százezer antik tekercset, kódexet és középkori kéziratköteget magába fogadó kolostori könyvtárban –, amelyet többen forgatnak, mint a testesebb kiadványokat.

(november 5.) „A világ s benne a magam lényének és létének birtokbavétele érdekel, amelynek során természetesen magamról is lesznek nem várt tapasztalataim” – ezt a Helikon 2016. március 25-i számában olvasható interjúban mondtad. Érdekelne, hogy az alatt az idő alatt, mióta készül a kalendárium, észleltél-e valami nem vártat, újszerűt magaddal kapcsolatosan?

A napokban a testünk megváltozásáról beszéltünk az egyik barátommal. Az akadémikus pszichológus elképedve számolt be szeme újabb funkcióvesztéséről. Elpusztultak a szeme vörös és zöld színt érzékelő csapjai, s mint mondta, a színfoltok helyein űröket érzékel. Kizárólag tudatosan képes ezeket színként megnevezni, s az emlékezetére hagyatkozva mondja az egyiket zöldnek, a másikat pirosnak. A látásom romlása napról napra új rémületet kelt bennem is, hiszen ezt semmilyen eszközzel nem lehet korrigálni. Öregkorinak mondják, és természetes folyamat eredményének – ezzel kapcsolatban persze lenne néhány pikírt megjegyzésem a Teremtőhöz vagy az evolúcióhoz.

A makuladegeneráció okozta homályos látás folyamatosan frusztrál tehát. Akadályozza a térbeli mozgást, hogy a tekintetemet nem tudom rajta tartani sem a közeli, sem a távoli dolgokon. Megértettem, hogy a folytonosan rebbenő tekintet nem egyéb igyekvésnél, hogy a szem bármibe is, de kapaszkodjon. Hogy felfüggeszkedjen a látványra.

Aztán új, ahogy belendítem – a derékfájás miatt – a lábamat. Hogy sósabb a megszokottnál a konyhasó.

(november 6.) Ugyancsak a tegnap idézett interjúban kerül szóba, hogy elégett az első kéziratod. Lassan egy éve beszélgetünk, de én eddig nem tudtam ezt. Mi történt? Maradtak-e vázlatok, vagy az egész füstbe ment?

Elfüstölt az egész. Az emléke is. Ha nem idézed fel, eszembe sem jut.

A katonaság ideje alatt, Hódmezővásárhelyen szorgalmasan írtam egy regényfélét, ami amúgy semmi értéket nem képviselt volna, ha fennmarad. Egy szigetre került ember magányát követte a cselekmény. Amikor harminc évvel később elolvastam Abu Bakr ibn Tufajl, vagy ahogy mi nevezzük, Abubacer A természetes ember című művét, megszűnt minden újrateremtési szándékom a velem együtt katonáskodó évfolyamtársam által elporlasztott, mintegy száz kéziratoldalnyi vázlat újraírására. Különös, lelkiismeret-furdalásra okot adó motívum, hogy a pusztításvágy elhatalmasodott az írói ambíciómat kéziratégetéssel minősítő egykori haveromon, és néhány évvel később, amikor már abbahagyta az egyetemi tanulmányait, öngyilkosságot követett el.

(november 7.) Halottak, szentek, árvíz és tűz. Komoly szélsőségeket érintettünk az elmúlt hat nap alatt. Most, a hetediken, pihenésként arra kérnélek, skicceld fel, miképpen van jelen számodra Kolozsvár. Mik ott a kedves helyszíneid, kik (voltak) a fontos embereid?

Murteren, a mediterrán udvari kertemben, a hasábkőpad végénél egy kerek márványlapos, egylábú asztal áll. A régi, úri presszók asztalkáinak rokona, két széknél több nem húzható oda hozzá, s mert minden évszakban a szabadban van, az időjárás viszontagságait jól viselve, ha tehetem, ennél iszom meg a reggeli kávémat. A gyűjtőszenvedélyem nem ismer határokat, ezért az asztalon mindenkor található az előző napokból egy-egy uszadékfadarab, tengerből kisodródott római mozaikkocka, letört pisztáciaág, esetleg virágzó gizgazok. Eddig amolyan közelmúltra emlékeztető helyszínem volt. Most tudatosult, hogy Kolozsváron vásároltam ezt az asztalt, akkor, amikor egy hétig Petőfi S. János tanszékén tarthattam vendégelőadásokat. Így hát a város asztal képében tud jelen maradni a szigeten – remélem, a délszaki klíma nem túlzottan párás neki.

S annyi más még! Kádár Tibor csupa kék ablakfestménye a murteri ablaktalan előszobában. Szilágyi István, Király László, Szőcs Géza és Szilágyi Domokos elmaradhatatlan könyvei az almádihoz képest nagyon csekély folyóméterű polcomon. Egy herbáriumlap másolata a konobában.

Ezeken túl a többi helyszín, s a szeretett emberek némelyike?

Házsongárd, a legszebb fekvésű temető. Minden fontos emberem sírjához események sora tartozik. Találkák, találkozások, jelenések, hangulatkitörések, Cs. Gyimesi Éva, Brassai Sámuel, Bretter György, Apáczai Csere János, Aletta van der Maet, Szilágyi Domokos és Hervay Gizella, Szenczi Molnár Albert meg a többiek. A botanikus kert s benne a herbárium. A Fellegvár, persze Szőcs Géza lassúdad alakmásaival. A kávézók, kocsmák és éttermek, majd pedig a folyópart. A Farkas utcai templom hátas padjai.

Az, hogy a Bulgakov kávéházban több hónapig tartott Címképek című kiállításom, amelyről egyetlen mű sem érkezett épségben vissza. Visky András és a családja. Beszélgetések – Petőfi S. Jánossal, Szőccsel, OJD-vel, Balázs Imre Józseffel. Sándor Kati felszabadító tanulmánya a képverseimről. Jó séták és hallgatások. Kedves lapok. Hűvös sarkok. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban a véletlenek összjátéka miatt nem jártam sosem, holott Tompa Andrea Omertája óta ismét nagyon vágyom oda.

‍