A seb (Versek André Ferenc fordításában)

A seb

Rana

‍

Lehet, többé nem indulok harcba,

Lehet, csak a lázadáshoz nem értek.

De nem elég némán megsimogatni

A csecsemőt, aki egyre kövérebb.

Lehet a kígyó, amit, mint ösztönt, magamban hordok,

Csupán egy kés.

Mélyen bennem pedig a megbocsátás

Egy torz, sebzett összegömbölyödés.

Ám ha mégis valóban így van,

Sebem, az nem a te hibád.

Óriás, bőgő, naiv állatok közt

A seb: egy egész névtelen világ.

‍

A tested

Trupul tău

‍

A tested olyan vékonyra szelik a pengével,

Hogy kéken törik meg rajtad a fény,

Mint levágott állaton.

Szóval követni fogom

Botladozó járásod

A hibátlanul egyenes vonal mentén,

Ahogy estefelé,

Zaklatottan

Letapostad a búzamezőt.

Utol foglak érni,

Eleven fejed

Lóg a kimerültségtől.

Melled csontig lerágva,

Semmi hús nem maradt rajta,

Szemedről

Hiányzik a szemhéj.

És, miként a madár, amely órás magányában,

Visítva ejti el prédáját,

Úgy felejtelek el.

‍

Az én istenem

Zeul meu

‍

Az én istenem vagy,

Te, akit átjár az erő,

Miképp tűz lelke a fát.

Néha egyszerűen csak vad vagy.

Olyankor a vizek megragadják elfeledett halottaikat,

És idegen partokra vetik őket.

Te meg vonszolod magad alázatosan.

Pedig én figyelmeztetlek,

Hogy túl sok vérem követeled,

Hogy gyönge kezeimmel templomot emeljek neked.

Mert így is tiszták csupán a romjai maradnak.

***

‍

nő vagyok, aki le akarja csapolni a vért

a saját verseiből.

a vér csak az ő verseiből legyen,

ne teljen meg idegen információkkal.

van olyan vers, mely teljesen enyém,

„gyémántillatú”,

ez az én sorom, csak az enyém.

és állítólag gyűlölöm az anyagot,

pedig elmerülök az anyagban, mint anyám hasában,

amikor még rút, zsigeri magzat voltam, épp folyton változásban,

ami végbemegy égen és földön.

a változás, amit hiába élek át,

a szépség mintha rajtunk kívül létezne.

a szépség csakis bennünk lakozik.

„bennünk”, annyit tesz: őrület.

az őrület az egyetlen, ami képes megváltoztatni a világot.

tudósok szerint az őrület egy felhúzhatós játékpatkány,

végigbalettezik a bolygó tömör sötétjén.

‍

Nehezen haladok

Înaintez greu

‍

Nehezen haladok az ismeretlen, föld alatti búzamezőn,

amikor elönt a félelem, eszembe jut

a szex; kétségtelen, én vagyok a Dadogós.

hahó, bűn porával borított ösvény.

hahó, költészet vastörvénye.

hahó, homlokom égető fény.

az Építész nagy műgonddal tervezi

agyam köré, kissé költőien,

ragyogó napfényben

a vaskondért.

‍

Ez az este

Această noapte

‍

Előtör mellemből ez a szerelemre

szomjazó este, mint régen,

amikor még roppant fiatalon köptem a vért

a hegy tetején álló kórház füstös falaira.

A fenyők szegélyezte úton

beteges bolyongásaim során úgy hasította át a tüdőm,

mint faggyúba mártott ezüstnyíl,

vagy mint egy szó, amitől beindul a szeretkezés,

vagy, pontosabban: a színtiszta élvezet.

Mindenhová követ engem egy patkány.

‍

Júniusi este

Noapte de iunie

‍

Egy júniusi estén, amikor a levegő pengévé feszült,

valaki letépte maszkját. A helyén csak egy

Matt Üveg vicsorgott: a fejünk volt.

Így szólt: semmi sem marad abból, ami túl kevés,

túl erőszakos és túl mély.

Valaki épp megőrül, papírjait

a lángoló ősz füstszaga itatja át.

Mindenki ebbe a Feteke Alagútba tart, sürög, mint a legyek,

mondta a Nem Látható, és hosszú lépéseivel lemérte a Folyosót.

Háború után erre a két szelíd dombra húzódunk vissza,

szelídek leszünk, mint a birkák és tiszták, mint a hó,

szólt az Unatkozó, fejét alkoholgőz lepi be.

Ebben a bérelt szobában, a város peremén

le fogom vágni a KAKAST.

ANDRÉ FERENC fordításai

‍