A patkánykirály és a varázslónő

Árpád nem szerette a patkányhúst. Sokan, főleg az idősebbek, féltek és undorodtak ezektől a négylábúaktól (egyesek szerint jó eséllyel más négylábú nem is élt már rajtuk kívül a Földön), és azért is szorgalmazták irtásukat, mert tartottak attól, hogy ha eddig sikerült is nagyjából megúszni a járványokat, megeshet, hogy e dögök révén idővel mégis el fognak kapni valamilyen kórságot. Például a pestist, amely évszázadokon keresztül rettegésben tartotta az emberiséget. A fiatalok viszont másként tekintettek a patkányokra. Ez volt az egyetlen lehetőségük arra, hogy húst, sőt úgy egyáltalán, az alagútrendszerben megtermő gombán kívül mást egyenek. Például amikor a törzsek vezetői találkoztak egymással, a patkányhús jelentette az ínyencséget, mint ahogy szárítással tartóssá téve is komoly csereértéket jelentett.

Akiknek volt közelebbi dolguk vele – mond­juk hivatásszerűen vadásztak rájuk –, tudták, hogy a patkány intelligens állat. Ha az emberiség továbbra sem vigyáz magára, és elődjeihez hasonlóan meggondolatlan marad, a közte és a négylábúak között folyó territoriális harcnak utóbbiak lesznek a győztesei. A vándorpatkány már megnyert egy háborút. Hajdanán kiszorította a városokból az addig őshonos házi patkányt, amely vidékre volt kénytelen menekülni, és falusi házak kamráin meg csűrjein kellett osztozkodnia egerekkel és más rágcsálókkal. A városi alagutak, csatornák és pincerendszerek pedig soha nem látott fejlődést hoztak el a vándorpatkány-populációknak, amelyek korlátlan úrként birtokolhatták ezeket a helyeket. Egészen addig, amíg az ember ugyanitt meg nem jelent.

Egy időben azzal kísérleteztek, hogy háziasítják a patkányokat: befogtak párat, és elkezdték szaporítani, mondván, így nem kell rájuk vadászni. Csakhogy ez az állat túl gyorsan szaporodik ahhoz, hogy a populációt féken lehessen tartani, ráadásul a leglehetetlenebb helyekről is kirágja magát. Domesztifikáció helyett maradt a folyamatos küzdelem.

Árpádnak sose ízlett a patkányhús. Amúgy is néhány falat volt csupán, az alagutakban a patkányok is szűkölködtek a táplálékban, fő fogásként nem is lehetett fölszolgálni, csak kiegészítő ínyencfalat gyanánt a szokásos étrend mellé. De Árpád így se kedvelte. Ha mégis beleharapott, érezte szájában a rothadás pocsolyaízét.

Néhány nappal – vagy ki tudja megmondani, mennyivel – ezelőtt Árpád fültanúja volt egy beszélgetésnek, miközben harmadmagával kaparta a koszt a Nagyvárad téri metróállomás tartóoszlopairól. Ez is csak afféle látszatmunka volt, leginkább önmaguk lefoglalására és megnyugtatására, hogy tisztán tartják az alagútrendszert. A vizet nem akarták takarításra pazarolni, maradt a kapargatás, aminek igazából nem volt sok foganatja. De azért csinálták. És legutóbb, amikor egy takarítóbrigádba osztották be, Árpád hallgathatta, amint egyik társa, aki patkányokra szokott vadászni, elmesélte, hogy a minap talált egy patkánykirályt.

– Az micsoda? – kérdezte egy erősen középkorú nő, akinek mozdulatain látszott, hogy még élnek benne a hajdani nagytakarítások emlékei. Az ujjaiban volt a rutin, csak éppen a megfelelő eszközök hiányoztak.

– Nem tudni, pontosan hogyan és miért jön létre – a patkányvadász a nukleáris csapás előtt egyetemen tanított, hatalmas tudása mellett választékosan is beszélt –, mindenesetre meghökkentő és bizarr alakzat. A patkányok a farkuknál fogva összekapaszkodnak. Mozdulni se bírnak, úgy egymásba vannak csavarodva, akár az indák. Vagy mint annak idején a vezetékek. Azt se értettük, miért gabalyodnak össze, amikor mi egyszerűen csak egymás mellé tettük őket. A fizika és az anyag törvényei ilyenek. Ami össze tud gabalyodni, az össze is fog. De hogy a patkányok miféle késztetés nyomán fonják össze a farkukat, azt senki nem bírja megmondani. Egyúttal kinyírják magukat, hiszen nem tudnak mozdulni, és előbb-utóbb éhen halnak. Addig is kínjukban egymásból harapnak.

– Nem semmi – mondta az asszonyság, aki most éppen nem kapargatta, hanem egy vasdarabbal ütögette az oszlopot, hátha lepereg róla a sokéves mocsok.

Az egykori egyetemi tanár folytatta:

– A középkorban ómenként tekintettek a patkánykirályra. Úgy gondolták, veszedelem előjele. Háborúké, járványoké vagy természeti csapásoké. Egyszer, még odafönt, a felszínen, a támadás előtt, olvastam, hogy a század elején, a Covid-járványt megelőzően is találtak egy patkánykirályt. Az állatok mindig is megérezték a veszélyt. Lehet, hogy a patkányok is ezért akaszkodtak össze. Olyanok lettek így, akár a középkori szekérvár. Szóval, a minap a Népligetnél találtam egy patkánykirályt. Először azt se tudtam, mi a franc ez. Úgy nézett ki, mint valami véres koszorú.

– És mit csináltál vele?

– Elvittem a törzsfőnöknek. Elmagyaráztam, mi ez, és hogy a régiek szerint veszély leselkedhet ránk. De ő csak a képembe röhögött, és örült a pompás falatoknak.

Árpádnak ez a minapi sztori jutott eszébe a földalatti Vörösmarty téri állomásán hirtelen fölbukkant patkánycsorda láttán. Eredetileg az volt a feladata, hogy üzenetet vigyen feletteseitől, a Nyék törzs vezetőitől a Megyer törzsnek, amely annak idején, a terület felosztásakor megszállta az alagútrendszer központi részét, noha egyesek szerint már csak a név miatt is a város északi része illette volna meg őket. Arrafelé viszont, a gyepűn túl nemigen voltak alagutak: a nukleáris csapás idején galacsinná gyűrődött lakótelepek pincéiben törvényen kívüliek bujkáltak, akik nem akarták magukra vonatkozóan elismerni a törzsszövetség rendjét. Időnként azonban belopództak egy-egy törzs szálláshelyére, elemózsiát kunyerálni, az általuk termesztett illegális varázsgombákért cserébe.

Úgy tűnt, az itt, a Vörösmarty téri állomáson megismert és fura gúnyájával mesebeli varázslóra hajazó – Árpád haloványan emlékezett a mesekönyvekre és a rajzfilmekre – Saci anyó se látott még egyszerre ennyi patkányt. Mégse veszítette el a lélekjelenlétét. Megragadta a fiú kezét, és vonszolni kezdte az állomás túlsó vége felé.

– Elhiszem, hogy lenyűgöz a látvány – mondta közben. – Tényleg beszarás. De muszáj mennünk, mielőtt ezek a dögök fölfalnak bennünket. Egyszer egy cimborámat fölzabálták. Ettünk egy kis speckó gombát, amiből mindjárt te is fogsz fogyasztani, addig nem hagylak békén, amíg meg nem kóstolod. Nem érdekel, hogy dolgod van, a feladatok azért vannak, hogy hagyd a picsába őket… Na, de nézd már ezeket a rohadékokat, még a végén ezt is fölfalják! – Saci anyó dühödt mozdulatokkal rázta a színes rongyokból összefércelt szatyrát, amelyről három patkány is lógott lefelé. Kettő leesett vagy inkább leugrott, a harmadik azonban csak akkor volt hajlandó arrébb menni, amikor Saci anyó a farkát megragadva rángatni kezdte. – Szóval – mondta aztán a varázslónő, mintha mi sem történt volna –, gombazabálás után leheveredtünk kicsit szunyókálni. Majd meglátod, olyankor igazán zsongító, édes az álom! A fiúcska azonban vagy nem bírta a gombát, vagy a kelleténél többet evett, mert csak akkor ébredt föl, amikor két patkány már lerágta az egyik karját. Azóta én is óvakodok ezektől a férgektől. Úgyhogy menjünk, mielőtt nagy szarban leszünk.

Kétségkívül bölcs javaslat volt: a patkánycsorda immár belepte a földalatti hajdani megállóját, és apró, de annál hegyesebb fogaikat egyre sűrűbben mélyesztették Árpád bokájába. A némaságuk volt a legrettenetesebb. Lábaik surrogása betöltötte a Vörösmarty téri végállomást, de a torkukból egyetlen hangot sem hallattak. Olyanok voltak, akár a hidegvérrel ölő, néma gyilkosok.

– Tavaszi szél vizet áraszt – kántálta Saci anyó, miközben fölfelé, a víz bejövetelének irányába tekintgetett –, vagy mi a bánatos kisfaszom van odakint? Azt hiszem, kénytelenek leszünk venni egy jó kis fürdőt. Remélem, nem bánod túlságosan. Fürödtél már életedben?

Árpád megrázta a fejét. A nagyanyja persze mesélt arról, milyen volt, amikor egy kis műanyag kádban fürdette az ő drága kis­unokáját, ám az olyan rég történt, igaz se volt talán. A műanyag kád pedig minden bizonnyal azonnal masszává olvadt, és belefolyt az általános apokalipszisbe a nukleáris támadás nyomán.

– Úgy látom, kisapám, nem tudsz választani a patkányharapás és a vízbe fulladás között. Akkor választok helyetted is. Menjünk szépen fölfelé, aztán meglátjuk, mi lesz. Ott még lehet némi remény, hogy túléljük, itt viszont csontvázig lerágják rólunk a húst, ha túl sokat szarakodunk.

A lépcső csúszós volt, és Árpád a cipője rég elkopott talpán keresztül érezte, hogy a víz mennyire hideg. A patkányok ide nem jöttek utánuk, sőt amelyik meglátta vagy megérezte a vizet, éktelen sikoltozásban tört ki. Ettől még hátborzongatóbbnak és kísértetiesebbnek tűnt a jelenet. Épp ideje volt kiszállni belőle.

A földalatti kijárata el volt torlaszolva, Saci anyó azonban tisztában volt vele, mihez kell nyúlni. Néhány csavarás, pöccintés, pakolászás a törmelékek között, és az annak idején sebtében összetákolt ajtó kinyílt. Saci anyó kipréselte testét a keskeny nyíláson, majd kézszorítással jelezte, hogy Árpád is igyekezzen. A jeges víz ömlött befelé. Voltak pillanatok, amikor Árpád azt hitte, meg fog fulladni. Saci anyó egy erőteljes rúgással úgy-ahogy visszanyomta helyére az ajtót, amely már nem illeszkedett tökéletesen, de lassította a víznek az alagútba áramlását.

– Tudsz úszni? Persze, miért is tudnál, te még nagyon kicsit voltál, amikor… Nyugi, nem kell úszni. Egyelőre nem. Leér a lábunk. Gyere, menjünk a Gerbeaud-ba!

Nem messze egy épület kupacba rakódott romjai magasodtak. A víz a mellkasukig ért, és szinte láthatóan folyamatosan emelkedett. Árpád úgy érezte, élete végéig lebegni tudna ebben az újonnan megismert közegben, közben csodálkozva tapasztalta, mennyire meg kell dolgoztatnia izmait ahhoz, hogy mozogni tudjon. A víz fogva tartotta, sőt majdnem elsodorta, lebegés helyett nemcsak meg kellett vetnie a lábát, de tartani is kellett magát, nehogy elvigye az ár.

Úgy tűnt, Saci anyónak nem volt ismeretlen a helyzet. Lehet, hogy megmártózott már a Dunában? Egyáltalán, hogy kerül ide a Duna? Vagy ez mégse a sokat emlegetett folyó? Árpád a vízzel küszködve figyelte, ahogy Saci anyó elér a romkupachoz, majd fölkapaszkodik rá. A produkció azzal a veszteséggel ért véget, hogy a szatyorban lapuló különleges gombák pillanatok alatt jeges péppé változtak

– Gyere már, édesem! Meddig akarsz ott ácsorogni? Ítéletnapig? De hát az már bekövetkezett.

Beletelt néhány pillanatba, mire Árpád kitapasztalta, hogyan tudja egyszerre megtartani magát és közben haladni is. Végül sikerült fölkapaszkodnia a romkupacra. A ruhája teljesen átázott. Didergett, úgyhogy jólesett neki, ahogy a nő egész testével körbefonja.

– Hát ezt jól megjártuk, nem, kisapám? Tisztára, mint a Bibliában. Előbb a dögök, aztán az árvíz. Tudod, hol vagyunk? Ez volt egykor Budapest egyik legmenőbb cukrászdája és kávéháza. Voltam itt néhányszor, persze csak akkor, amikor megengedte a pénztárcám. Mit mondjak, nem sokszor engedte meg: miután apám kitagadott, csóró voltam, de le is szartam a pénzt. Aztán feleségül mentem egy menő íróhoz, akinek olykor itt voltak a könyvbemutatói. Nagyon elegáns hely volt. Pont akkor is bemutatóra készültek. Legalábbis ide indult hazulról – Saci anyó egy pillanatra megállt, majd messzeségbe révedő tekintettel folytatta, mintha nem is Árpádhoz beszélne. – Aznap a könyvkiadó egyik emberével eljött leegyeztetni a kávéház illetékeseivel a programot. Valószínűleg itt volt, amikor… Úgyhogy az is elképzelhető, hogy szegénykém itt porlad valahol alattunk. Vagyis inkább most már ázik.

Úgy tűnt, mintha Saci anyónak megremegett volna a hangja, és nem lehetett tudni azt se, a szeme sarkában könny csillog-e, vagy vízcseppek. Árpád tüsszentett egyet, mire a varázslónő még szorosabban magához ölelte, és a karjait dörzsölgette.

– Meg ne fázz, aranyom, meg ne fázz. Saci anyó jól átmelegít. Azt hiszem, itt a tavasz, bár a támadás óta megszűntek az évszakok, viszont a régóta elhanyagolt gátak ezek szerint eddig bírták a víz nyomását. Ne félj, én rendszeresen kijárok a felszínre, egy kis sugárfürdő nem a világ, annak már úgyis vége van. Hát, üdvözöllek a szép Budapesten.

‍