„A nyelvet leltem meg”

‍A nyolcvanéves Franz Hodjak költészetéről

‍

Az íróként, költőként, fordítóként, kulturális közvetítőként, valamint a kolozsvári Dacia Könyvkiadó szerkesztőjeként és az Echinox háromnyelvű folyóirat német oldalainak szerkesztőjeként ismert nagyszebeni születésű Franz Hodjak impozáns életművet tudhat magáénak. Az idén nyolcvanadik életévét betöltő művész a romániai német irodalom meghatározó személyisége, munkássága jelentős hatással volt mind az 1989 előtti irodalmi élet alakulására, mind pedig a kortárs német, valamint román és magyar irodalmi körökre. Könyvei fontos és mindig aktuális témákat dolgoznak fel, és alkotásai országhatárokon átívelő elismerésben részesülnek, amit a számos fordítás, recenzió, kritikai elemzés és tanulmány is igazol.

Az alábbiakban Hodjak lírai életművének rövid keresztmetszetét igyekszem bemutatni, kiragadva néhány fontos aspektust, meghatározó témát, motívumot, a teljesség igénye nélkül.

Franz Hodjak 1970-ben debütált az irodalmi porondon a Brachland [Parlagföld] (Dacia Kiadó, 1970) című verseskötettel, egy relatív nyitottabb és megengedőbb időszakban (az ún. „olvadás” korában), amikor a fiatal költőgeneráció szabadabban írhatott a német expresszionisták, Bertolt Brecht, az amerikai beat-irodalom, ill. a Wiener Gruppe (Bécsi Csoport) munkáit tekintve követendő példaképnek. Különböző folyóiratokban már megjelentek rövid szövegei, melyekben már tetten érhetőek az említett hatások. Első kötetének verseiben még nem lelhető fel az a politikai felhang, mely a szerző későbbi verseit áthatja. A fiatal Hodjak ebben az első alkotói korszakában még keresi saját hangját, stílusát, amely a következő kötetekben éretten csendül fel: a Spielräume [Játékterek] (Kriterion, 1974) és az offene briefe [nyílt levelek] (Kriterion, 1976) című verseskötetekben már előrevetülnek költői eszköztárának legfontosabb kellékei, melyek a következő évtizedek köteteinek alapját képezik, s melyek egyaránt merítenek a klasszikus és a modern elemekből: a magas fokú intellektualitás, a konstruktív irónia, szarkasztikus humor, a társadalmi és politikai realitás metaforikus pellengérre állítása, a kreatív nyelvi játék jellemzik mind vers-, mind pedig prózai és drámai szövegeit. Fontos kiemelni, hogy Franz Hodjak nemcsak lírában alkotott maradandó értéket; három regénye (a Grenzsteine [Határkövek], 1995, a Der Sängerstreit [A dalnokverseny], 2000, ill. az Ein Koffer voll Sand [Homokkal teli bőrönd], 2003),¹ a Franz, Geschichtensammler [Franz, történetgyűjtő] című 1992-ben megjelent monodrámája, illetve számos elbeszélése, esszéje, gyermekverskötete egy sokoldalú íróról árulkodnak. Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni a műfajválasztást, mely mindig a témához és az adott politikai helyzethez igazodik: 1989 előtt Hodjak főképp verseket és rövidprózát írt, hiszen ezen műfajok által lehetett leginkább kijátszani a cenzúrát, és az olvasót „cinkossá” tenni (ahogyan az író több interjúban is említi). Ekkor készült műveit a tömörség, a redukció, a sűrítés, a kihagyásosság és a sejtelmesség jellemzi, mindez gyakran szarkazmusba és csattanó szellemességbe burkolva. Általánosságban megállapítható, hogy a diktatúra éveiben a romániai német irodalomban a szövegek lerövidülése és kódolása volt megfigyelhető.

A késő 1970-es, kora 1980-as évek verseiben, melyek az író második korszakát fémjelzik, Hodjak hangja élesebbé válik. Míg a Brachland [Parlagföld] című kötet zömében apolitikus, tájvers jellegű szövegeket tartalmaz, a későbbi, a cenzúra nyomása alatt írt versei burkolt jelentésekkel és célzásokkal telítettek, gyakran allegorikus hangvételűek, s helyes értelmezésükhöz szükség van egyrészt a sorok között olvasás képességére, másrészt pedig némi érzékenységre a szarkasztikus humor iránt. Az irónia mestereként is számontartott Franz Hodjak metaforákhoz, az elhallgatás költői módozataihoz vagy pedig a közvetett beszédmódhoz folyamodik, megteremtve azt a szűk határsávot a felismerhetőség és a rejtőzködés között, mely az avatott olvasónak odakacsint, ugyanakkor a kommunista cenzúra feltételeinek is látszólag megfelel. Fontos azonban megemlíteni, hogy a nyolcvanas években (vagyis abban az időszakban, amikor a cenzúra a legkeményebben működött) a romániai német írók nagyobb írói szabadsággal, több közlési lehetőséggel rendelkeztek, mint a román, illetve magyar szerzők. Ennek elsősorban történelmi-politikai oka van, de azzal is magyarázható, hogy – mint ahogyan az számos író, költő visszaemlékezéséből is kiderül – a német irodalom cenzorai jobban hajlottak a kompromisszumra, mint a román vagy magyar irodalom cenzorai (habár a megszorító intézkedések a német szerzőket sem kímélték). Hodjak esetében egy másik tényező is hozzájárult ahhoz, hogy burkoltan társadalom- és rendszerbíráló szövegeit is publikálhassa: kiadói szerkesztőként igen jól ismerte azokat a módszereket és játékszabályokat, amelyekkel a cenzúrát ki lehetett játszani.

Az allegória az egyik legfontosabb eszköz, amellyel a korszak művészei kódolt üzeneteket tudtak közvetíteni. Franz Hodjak is ehhez a költői álcához folyamodik, amikor kódolt, metaforikus nyelvezetével a háború, a diktatúra és a megaláztatás minden formája ellen lép fel. A gondolkodó olvasó előzetes ismereteire támaszkodva ironikus utalásokat rejt el verseiben, amelyekből politikai konnotációk tárulnak fel. Álljon itt példaként a nachricht aus dem garten [Üzenet a kertből] című vers:

túl sok gyomnövény burjánzik

a fa árnyékában

legfőbb ideje

a lombkoronát

megritkítani²

A kommunista diktatúra megerősödésével a nyolcvanas évek költészete is egyre szűkebb korlátok közé kényszerül. Ezzel egy időben válik Hodjak hangja határozottabbá. Az ebben a korszakban írott szövegek már egy öntudatos, társadalmi-politikai kérdésekre ironikusan reflektáló írót jeleznek. Ezt a (második) alkotói korszakot a rövid műfajok térhódítása jellemzi: epigramma jellegű versek, aforizmák, rövid elbeszélések, amelyek kíméletlenül (és az akkori viszonylatban vakmerően) tárják fel a szóban forgó időszak visszásságait.

Az 1989-es politikai fordulat hatalmas változást hozott a romániai németek irodalmi életében is. Bár az erdélyi szászok és a bánsági svábok Németországba való kitelepülése már a hatvanas évek végén elkezdődött, és a nyolcvanas években ez a folyamat felgyorsult, a forradalmat követő hat hónapban a számuk drasztikusan megcsappant: több mint 100 000 német hagyta el az országot ebben a rövid időben. Franz Hodjak egyike volt azon íróknak, akik utolsóként vándoroltak ki. A Németországba való kitelepedés (1992) után egymást követték a verses-, illetve prózai kötetek, többek között ekkor jelent meg a három regény is. Hodjak németországi recepciójáról, illetve irodalmi fogadtatásáról sokat elárul az a tény, hogy az 1989-es változás után az írónak, aki addig a hazai Kriterion és Dacia kiadóknál jelentette meg könyveit,³ gyors egymásutánban nyolc kötetét publikálta a nagynevű Suhrkamp kiadó Frankfurtban, ami egyértelmű bizonyíték arra, hogy nemcsak Romániában, de német nyelvterületen is felfigyeltek az eredeti hangú költőre.

A kivándorlást követően Németországban született szövegekben (mind a versekben, mind pedig a prózai művekben) központi témává válik az identitás, ennek képlékenysége, illetve az otthontalanság érzése. Erre utalnak már a verseskötetek címei is: Siebenbürgische Sprechübung [Erdélyi beszédgyakorlat], 1990; Landverlust [Országvesztés], 1993; Ankunft Konjunktiv [Megérkezés feltételes módban], 1997. Ezeknek a köteteknek a megjelenésével, illetve a kitelepedés évétől datálható a harmadik alkotói korszak kezdete. A Weltwoche hetilapban 1995. október 10-én megjelent Weder Flucht noch Ankunft [Se menekülés, se megérkezés] című esszéjében Hodjak a hontalanságról többes számban beszél („Heimatlosigkeiten”):

„Soha nem volt hazám, és soha nem is hiányzott. Talán kétszeresen is hontalan vagyok, ami persze badarság lenne, mert a szótárakban a hontalanság csak egyes számban szerepel. Nincs olyan zárójel, amely megengedné a többes számot, a (ritkán) hontalanságokat. Ezt még a mannheimi Duden is kihagyja, bár én mindenekelőtt ezt a szabványművet becsülöm, még ha engem figyelmen kívül is hagy, olyan okokból, amelyeket soha nem fogok megtudni, mert nem vagyok olyan szemtelen, hogy megkérdezzem egy ilyen fontos tekintélytől, miért hagyja figyelmen kívül annak a lehetőségét, hogy valakinek két hontalansága is lehet. Azért hangsúlyozom a kettőt, mert a két hontalanság mindegyike mást jelent. Az én román hontalanságom egészen más, mint a német hontalanságom. Tehát vannak olyan esetek, amikor a hontalanságnak többes számra is szüksége van, még ha csak nagyon ritka esetben is.”⁴

A mindenütt idegen, otthon és identitás nélküli ember – mint önmeghatározás – jellemzi Franz Hodjak kitelepedés utáni, harmadik alkotói korszakát. Ahogy az ebben az időben született versekben, regényekben gyakran elhangzik: számára a szabadság az „identitásnélküliség szabadsága”, de ugyanakkor annak a szabadsága is, hogy beszélni tudjunk saját, a fiktív világok kitalálásával folyamatosan átformálódó és újrateremtett identitásainkról. A régi haza fokozatosan az emlékezetbe szorul, de az új lakóhely, ebben az esetben Németország, nem tud (új) otthonná válni a költő számára. Az otthontalanság érzését az Ankunft [Megérkezés] című vers sűrítve és nagyon szemléletesen fejezi ki:

a hely, mi nincs a térképeken

a te helyed, ott laksz, ott fázol

idegen bőrben, ágy nélkül, táj nélkül

mint egy sajtóhiba, jövő és cél

nélkül, ami amúgy is csak meggyőzni akarna.

hajók közelednek, nem futnak be soha.

nincs ott semmi, ami van, az nem kiút,

nem visszaút, északi sark,

az iránytű körbeforog, és ami nincs,

elveszett nyelvedet hozza vissza már.⁵

Az otthontalanság, idegenség érzése végigkíséri a későbbi kötetek hangvételét is. Évtizedekkel a kitelepedés után a megérkezés még mindig nem történt meg.

A 2008-ban, a weilerswisti Ralf Liebe kiadónál megjelent Die Faszination eines Tages, den es nicht gibt [Egy nemlétező nap varázsa] című kötetben a létezés, az otthontalanság és a halál ontológiai kérdései és az ember világok közötti határhelyzete mellett a mindennapok banalitásai hol emelkedett, hol parodisztikus hangnemben kerülnek feldolgozásra. A Hodjak korábbi verseiből is ismert ironikus-szarkasztikus hangvétel, a merész nyelvi akrobatika és minden (formai és tartalmi) kényszer elleni költői lázadás ezekben a versekben még erőteljesebben jelentkezik. A kötet verseinek hangulatát egyfajta rezignált és kiábrándult felismerés határozza meg: sehol sem találjuk meg az otthonunkat. Ez a kiábrándultság egyúttal lehetőséget is nyújt a világ újraértelmezésére, ám ez a világ elsősorban olyan banális elemekből tevődik össze, amelyek sem a megszokottság biztonságát, sem a menekülés lehetőségét nem kínálják fel az ember számára. Hodjak versei maró iróniával ábrázolják a mindennapi életet, kezdve az aktuális politikai és társadalmi eseményekre – például a drezdai árvízre vagy az eschedei vasúti balesetre – tett utalásoktól, a szupermarketek és szemetesek térhódításán át egészen az erdők pusztulásáig, a pollenveszélyig és a luxusutazásokig. A szarkazmus mögött azonban ott rejlik a mulandóság, a rezignáció, a félelem melankóliája és szomorúsága is.

Az őrangyalok, amelyek már az Ankunft Konjunktiv [Megérkezés feltételes módban] című verseskötetben megjelentek Hodjak műveiben, még hangsúlyosabban vannak jelen az új versekben. A bolhapiacon kínált groteszk, lázas, jéghideg, határozatlan, bukott, sebesült, megölt vagy meggyilkolt őrangyalok mellett – ahogy a Fieber [Láz] című versben is olvasható – egy új alak tűnik fel, az „őrördög” („Schutzteufel”): „Ő a szabadságodért aggódik, ezért / nem engedi, hogy megérkezz” (8 Uhr 37 Gedicht [8.37 órai vers]).⁶ Az egyik legszuggesztívebb őrangyalvers talán a Morgengedicht [Reggeli vers]:

Mihez kezdesz

egy őrangyallal, aki reggel,

mialatt te kényelmesen

kávédat szürcsölöd

és a világot rendezed, amit

tegnap összekuszáltál,

lezuhan az égből, erkélyedre

toccsan, végleg elterül.

Először azt hiszed, hál’istennek

nem ütött agyon.

És aztán?⁷

Hodjak sajátos parodisztikus stílusa és szarkazmusa a vallási-szakrális témákat sem kíméli. Az őrangyal, aki elvileg az embereket védené, holtan zuhan le az égből, és egyúttal halálos fenyegetéssé válik. Az ezt követő zavarodottság és tanácstalanság („És aztán?”) keserű felismeréshez vezet: az embernek egyedül, saját erejéből kell tovább élnie, anélkül, hogy bármilyen földi vagy égi hatalom védené.

A mindennapok apróságai, lényegtelen és felületes történései a szakrális teret is banálissá alakítják. Semmi nem érinthetetlen, és a nyelv is tehetetlen, védtelen és idegen a kötet verseiben bemutatott, jelentéktelen dolgokból álló világban. Ahogyan a Rolandseck című versben olvasható: „A nyelv magányos, a maradék teljes”.⁸ A Wiener Elegie [Bécsi elégia] pedig még tovább megy, amikor a nyelvet a „lejárati idő bélyegével” illeti, kifejezve ezzel a nyelv mulandóságát és korlátozottságát. Ugyanebben a versben olvashatjuk a következő, a költői lét identitását meghatározó sorokat, melyek végigkísérik a teljes hodjaki életmű hangulatát:

Ajtókeretben lakom

Kint sem vagyok bent sem⁹

Az író negyedik alkotói korszakában, melynek kezdeti határvonala nem húzható meg olyan egyértelműen, mint az előző korszakok esetében (itt inkább a megváltozott hangnem, illetve bizonyos témák hangsúlyos jelenléte értékelhető cezúraként), központi szerepet kapnak a halálról, elmúlásról, a bizalom kérdését körbejáró és a nyelvre reflektáló gondolatok, érzések. A kivándorlás és az ezzel járó otthonkeresés már ritkábban jelenik meg ezekben a versekben, bár a megérkezés még mindig (vagy már nem is) történt, történhet meg. Az erdélyi táj is fel-felvillan a szövegekben, gyakran a gyermekkor helyszíneként, emlékekből rekonstruálva az erődtemplomok, az almafák és vissza-visszatérő vándormadarak világát.

A lírai szövegekben hansúlyosan központi szerepet kap a világ apró rezdüléseinek érzékeny megfigyelése, miközben Hodjak párhuzamosan reflektál a társadalmi eseményekre is, egyszerre szatirikus és humoros, életigenlő és szkeptikus, egyben mélyen humánus, a nyelvet bravúrosan használó attitűddel.

A kétezres évek első két évtizedében a műfaji hangsúly a líráról a rövidprózára tevődött át. 2006 és 2014 között két aforizma- és egy elbeszéléskötetet publikált az író: Was wäre schon ein Unglück ohne Worte: Aphorismen und Notate [Mit érne a szerencsétlenség szavak nélkül: Aforizmák és jegyzetek] (Leipziger Literaturverlag 2006); Der, der wir sein möchten, ist schon vergeben: Aphorismen, Notate & ein Essay [Akik lenni szeretnénk, már foglalt: Aforizmák, jegyzetek és egy esszé] (litblockin Verlag 2013); Das Ende wird Nabucco heißen: Erzählungen [A vég neve: Nabucco: elbeszélések] (Leipziger Literaturverlag 2014. Magyarul az Exit Kiadó gondozásában, Szenkovics Enikő fordításában jelent meg 2016-ban). Majd egy hosszabb szünet után, két év leforgása alatt bámulatos mennyiségű verssel lépett Hodjak az olvasók elé: 2022-ben négy, 2023-ban pedig egy verseskötetet¹⁰ publikált. Fontos megemlíteni, hogy Szenkovics Enikőnek köszönhetően nem sokkal a német kötetek megjelenése után napvilágot látott egy magyar nyelvű lírai gyűjtemény ezekből, illetve néhány, még kéziratban levő versből (Lélegzetvételek, Exit Kiadó, Kolozsvár, 2023).

Franz Hodjak legújabb versei újra felidézik, ugyanakkor újraértelmezik a korábbi (lírai és epikai) műveiből ismert témákat, mint a szabadság és annak határai, valamint a „nélküliségek” (otthon- és identitásnélküliség), amelyek kiemelt szerepet játszanak költői világában. Hodjak számára az identitás, az otthon, az illúziók és a szabadság mindig a hiányuk révén válnak érthetővé, távol a nyelv szűk korlátaitól. Az új lírai szövegekben ezekhez a központi témákhoz olyan kiegészítő motívumok is társulnak, mint a búcsúzás, a remény, az illúziók, a szerelem, a bánat, valamint az álmok és a boldogság léte és mulandósága. Bár ezek a motívumok korábban is jelen voltak, Hodjak könyörtelenül őszinte, a világ összefüggéseit és múlékonyságát feltáró szemlélete mindig új perspektívát kínál. Szövegeinek hangneme a folyamatosan változó világ dinamikájához igazodik; megfigyel és kommentál, anélkül, hogy ítélkezne. Kifinomult célzásokkal és intertextuális utalásokkal kínálja fel látásmódját a rohamosan változó világról, ezzel gondolkodásra, megállásra és önreflexióra késztetve az olvasót.

Ezekben a versekben előtérbe kerül Hodjak ironikus játékra való hajlama és a rend, valamint a normák szándékos megszegése. Ez a költői attitűd különösen jól tükröződik az Apfelbaum [Almafa] című versben: „A megszokott utat fordított / irányban járni, s látni, hogy / a dolgok más sorrendje a tekintetet / megváltoztatja-e.”¹¹ Ezt a verset akár költői hitvallásként is értelmezhetjük, amelyben a költő az eltérő, szokatlan, szabálytalan és normáktól eltérő világ iránti vonzalmát fejezi ki. Ez a preferencia a következő sorokban is megjelenik, például: „a végétől kezdtem olvasni / a leveleket”, „a szavakat hátulról kezdtem el / mondani. S ha buszra szálltam, / előbb a végmegállóba mentem, s csak aztán / a cél felé.” A megérkezés elkerülése vagy késleltetése Hodjak számos korábbi lírai és prózai művében is központi szerepet kapott, s ezzel párhuzamosan a kívülállókkal, álmodozókkal és keresőkkel szembeni szimpátia is: „Jobban szerettem / azokat, akik mások voltak, az éjszakázókat, / szerencsétlen flótásokat, hontalanokat.”¹²

A boldogságot ezekben a versekben a szerző mindig tünékenységében ragadja meg, és a szabadság, a búcsú, a halál és az örökkévalóság egyaránt egy olyan élet egymást kiegészítő alkotóelemeiként jelenik meg, amely csak a köztes térben érzi jól magát. Más versek az emlékezés képeiből bontakoznak ki, vagy pillanatnyi impulzusok váltják ki őket, akár a szavak, akár a zene, mely hangsúlyosan jelen van az új versekben (Bartók, Mahler, Sosztakovics, de Louis Armstrong, Frank Sinatra és Tina Turner zenéjére is történik utalás).

Franz Hodjak ez idáig utolsó verseskötetének címe – Im Ballsaal des Universums [Az univerzum báltermében], danubebooks Verlag 2023 – már önmagában is többértelmű utalást hordoz. Egyrészt az élet végtelen metaforikus körtáncára, másrészt pedig arra, hogy ez a „tánc” egy magasabb szintre emelkedik: az egyetemes eszmék táncává válik, amelyek minden résztvevő számára univerzálisan jelen vannak, ugyanakkor mindenkinek személyes jelentést és élményt kínálnak. Hodjak, a nyelv bravúros mestere olyan kötéltáncosként mozog a megélt és túlélt idők és terek hangjai között, aki egyszerre irányítja a táncot és szemléli annak kibontakozását.

E versek mögött az ironikus megfigyelő, a szabad művész, a cinikus gondolkodó és a nyelvi virtuóz alakja sejlik fel, aki hol „csavargóként” („Vagant”), hol „alvás, álmok, ellenvilágok / és sok más teremtőjeként, / melyek nélkülünk nem léteznének”¹³ (Man kommt [Jövünk]), máskor pedig „a másként gondolkodók, / a másként hívők, a más színűek”¹⁴ kollektív mi-jeként jelenik meg (Cherubim). A kívülállás érzése minden szövegben ott visszhangzik, és legyen az élet akár kaotikus zűrzavar, akár rendezett tánc, a nyelv marad az utolsó menedék, mely biztos támpontot nyújt: bár „fejjel át lehet menni a nyelven”, mégis „a nyelvben van valami, ami erősebb az időnél” (Frühlingsblüten [Tavaszi szirmok]).¹⁵

Franz Hodjak gazdag és változatos életműve, amely a hazátlanság élményéből a hontalanság mélyebb megtapasztalásáig vezet, a nyelvet emeli az egyetlen szilárd menedékké. Ez az alkotói világ, amely folyamatosan újraértelmezi a létezést, és amely generációkat hívott és hív meg erre a belső utazásra, továbbra is inspiráló erővel bír.

Jegyzetek

           1. A Határkövek és a Homokkalteli bőrönd Szenkovics Enikő fordításában magyarul is olvasható.

           2. „zu viel unkraut wuchert / imschatten des baums // da wirds höchste zeit / die baumkrone / zulichten”. In: Hodjak, Franz: offene briefe. Krite­rion, Bukarest, 1976,74. [Saját fordítás – J. R.]

           3. Egy kivételtől eltekintve: a Sehnsuchtnach Feigenschnaps [Vágyakozás fügepálinka után] című kötetét akelet-berlini Aufbau kiadó jelentette meg 1988-ban.

           4. „Ich habe nie eine Heimat besessenund nie eine Heimat vermißt. Vielleicht bin ich doppelt heimatlos, wasnatürlich ein Nonsens wäre, weil es in den Wörterbüchern die Heimatlosigkeitnur in der Einzahl gibt. Keine Klammer, die den Plural einräumen würde,(selten) Heimatlosigkeiten. Auch der Mannheimer Duden unterläßt das, obwohl ichdieses Standartwerk über alles schätze, selbst wenn es mich ignoriert, ausGründen, die ich nie erfahren werde, weil ich ja nicht so vermessen bin, eineso wichtige Instanz zu fragen, weshalb sie die Möglichkeit ignoriert, daß manzwei Heimatlosigkeiten besitzen könnte. Ich betone, zwei, da jede dieser beidenHeimatlosigkeiten etwas anderes bedeutet. Meine rumänische Heimatlosigkeit istetwas ganz anderes als meine deutsche Heimatlosigkeit. Also gibt es doch Fälle,in denen die Heimatlosigkeit auch einen Plural braucht, wenn auch nur ganzselten.” [Saját fordítás – J. R.]

           5. „der ort, den es nicht gibt, dort /wohnst du, fröstelnd, in fremder // haut, ohne bett, ohne landschaft,wie / ein druckfehler, ohne zukunft, die sowieso // nur auf dich einredenwürde, pausenlos, schiffe, / nähern sie sich, finden nicht hin, dort gibtes // nichts, was es gibt, keinen ausweg, / keinen nordpol, keinenrückzug, // die kompaßnadel dreht sich wie verrückt / im kreis. und was esnicht // gibt, gibt dir die verlorne / sprache zurück.” [Halmosi Sándorfordítása]

           6. „Er ist um deine Freiheit besorgt,deshalb / läßt er dich nicht ankommen”. [Saját fordítás – J. R.]

           7. „Was machst du /mit einemSchutzengel, der / morgens, während du gemütlich / Kaffee trinkstund / die Welt ordnest, die du // gestern etwas / durcheinanderbrachtest, aus / dem Himmel stürzt und auf den Balkon / klatscht undtot liegen / bleibt. Zuerst denkst du, // Gott sei Dank, er hatmich / nicht erschlagen. Und dann?” [Halmosi Sándor fordítása]

           8. „Die Sprache / ist einsam, derRest global”. [Halmosi Sándor fordítása]

           9. „Ich wohne in einem Türrahmen /Ich bin weder draußen noch drinnen”. [Halmosi Sándor fordítása]

           10. 2022-ben: Alles wurde privatisiert, selbst die Funklöcherund die Schatten in Platons Höhle [Mindent privatizáltak,még a holtzónákat és az árnyékokat is Platón barlangjában] (Schumacher-Gebler Verlag Dresden), Gedenkminutefür verschollene Sprachen [Egyperces csend az elveszett nyelvekért] (Leipziger Literaturverlag), Hin und nichtzurück [Oda és nemvissza] (Vorwerk 8 VerlagBerlin), Was nie wieder kommt [Ami sohasem tér vissza] (Stadtlicher Presse Verlag Wenzendorf). 2023-ban: Im Ballsaal desUniversums [Az univerzum báltermében] (danubebooksVerlag Ulm, az IKGS intézettel együttműködésben).

           11. „Den üblichen Weg inumgekehrter / Richtung gehen, sehen, ob eine andere / Reihenfolge derDinge den Blick / auf die Dinge verändert.” [Szenkovics Enikő fordítása]

           12. „ich begann, die Briefe von /hinten zu lesen”; „Ich begann, die Wörter von rückwärts nach / vorne zusprechen”; „Stieg ich in einen Bus, / fuhr ich zuerst zur Endstation unddann / erst zum Ziel”; „Mir waren alle lieber, die anders / waren alsdie anderen wie etwa Nachtschwärmer, / Pechvögel, Heimatlose” [SzenkovicsEnikő fordítása].

           13. „Wir sind die Schöpfer von Schlaf,Träumen, / Gegenwelten und vielem anderen, das es / ohne uns nichtgäbe.” [Saját fordítás – J.R.]

           14. „Aus allen Richtungen // kamen wir,Andersdenkende, / Andersgläubige, Andersfarbige.” [Saját fordítás – J. R.]

           15. „mit dem Kopf durch die Sprache”;„in der Sprache ist etwas, das stärker ist als Zeit.” [Saját fordítás – J. R.]

‍