A nyár, amikor anyámnak zöld szemei voltak (próza Császár Irma Tímea fordításában)

65

A víz mély volt, az áramlatok erősek, én túl fiatal, anyám túl gyenge. A kenuoktató azt mondta, hogy helyesebb lenne a parton ülni és nézni a gyerekek kajakversenyét. Az oktatót Ryannek hívták, de mindenki Rának szólította, mert rövidebb volt. Rának nem volt kisugárzása, pedig volt némi válla és feneke, ami úgy nézett ki, mint valami isteni maradvány. Az összes nő a parton – beleértve anyámat is, akit egy padon ülve hagytam, miközben épp csónakot akartam bérelni – nagyítóhoz hasonló szemekkel nézett rá. A tó és a strand tele volt mindenféle meztelen alakkal, csak ő nézett ki úgy, mint egy hatalmas káposzta a három réteg ruhájában és a térdig érő flottír harisnyájában.

Félrehívtam Rát és mondtam neki, hogy nekem tényleg szükségem van egy csónakra, olyan nagyra, hogy kész vagyok a dupláját fizetni érte. Azt hazudtam, hogy anyám a születésnapját ünnepli, és ez az én ajándékom – másom nem volt. Ra hunyorítva nézett anyámra, és röviden megkérdezte: „Rák?” Adott egy csónakot, és szépen kért, hogy ne haljunk meg az ő műszakjában, mert neki jó állása van itt.

Bepakoltam anyámat a kis csónakba, mint egy zsákot egy csapat banya csodálkozó tekintete alatt, kik egymást kenegették naptejjel. Anyám gyerekmellénybe öltöztetve tapsikolt. A felnőttméret lengett rajta, és Ra azt mondta, hogy anélkül nem enged ki minket a „nyílt tengerre”.

Úgy eveztem, mint egy fasz egy vödörben. Fél óra múlva még csak tíz métert haladtunk, és egy, az esőzések által kidöntött fa gyökerei közé ragadtunk a túlparton, és ott is maradtunk. Anyám el volt ragadtatva és folyton az kiabálta, hogy „ó, milyen szép, ó, milyen szép!” Nagyon mérges lettem és mondtam neki, hogy fogja be a pofáját, különben eleltöröm az evezőket. Addig hajtogatta, hogy „ó, milyen szép”, ameddig le nem járt az óránk és Ra utánunk nem jött egy kajakkal, hogy kiszabadítson minket a fából.

Ennél ostobább szórakozásom soha nem volt az életben, bár nem hiszem, hogy lett volna más szórakozásom. Kiérve a partra a banyák epekedő tekintete balzsamozott be újra, akik úgy bólogattak, mint műanyag macskák a kínai éttermekben.

Anyám túlzottan izgatott volt. Levetette a harisnyáját és két vastag blúzát, csak a turbánja maradt és a zsákruhája, amit otthon viselt pizsama helyett. El volt bűvölve – mintha egy múmia lépett volna ki barnulni egy szőttesben, ami tartotta.

Feküdtünk a homokon – ő hetet-havat összehordott mindenféle fontos dologról, én pedig megkérdeztem tőle, hogy meddig akar maradni, nem kell-e vécére mennie, nem kér-e főtt tököt vagy citromos vizet. Aztán történt valami, ami a legváratlanabb módon változtatta meg annak a napnak a menetét. Ra hirtelen közelített felénk, és hozott anyámnak egy égetett cukorból készült kakast. „Egy kakaska egy szép szájacskának” – mondta rákacsintva, és ő elkezdett vihogni, mint egy diáklány, először egyedül, aztán már mindketten vihogtak egészen addig, míg fel nem álltam és azt nem mondtam nekik, hogy megyek üríteni.

Amikor visszatértem, Ra elment egy gyerekcsoporttal, és mindannyian eveztek, mint a bolondok, a parton. Anyám a kakast nyalogatta teljesen felborzolva, mint egy galambocska. „Itt egy férfi, aki tudja, hogyan kell boldoggá tenni egy nőt, Aleksy”, mondta. „Te is tanulj meg szeretni egy nőt, ne légy olyan, mint apád – rideg, nyálas és rossz –, jó férfi legyél, hallod? Szeress és hozd le a csillagokat, ne nyércprémeket vegyél.”

Nyilvánvaló volt, hogy a nap nem tesz jót neki, de hagytam, hogy a világegyetemről és a nyércekről fecsegjen. Egész nap a tónál maradtunk. Megettünk vagy négy jégkrémet és ugyanennyi pálcikás vattacukrot, pétanque-ot játszottunk, vettem magamnak egy távirányítós helikoptert és bosszantottam vele a pasztellbugyis banyákat, akik estére gyökeresen megváltoztatták rólam a véleményüket, és távozásunkkor „brit bunkónak” neveztek. Életem egyik legszebb napja volt.

Amikor anyám szólt, hogy éhes, de nem tököt akart, hanem tésztát, és talán még egy sört is, újra feladtam rá az összes blúzát, és hazarepültünk a biciklivel, mintha egy varázsszőnyeggel mentünk volna: én a helikopterrel a hónom alatt, anyám a végsőkig nyughatatlan kakassal. Az asztalnál nagyon derűsen mondta: „Aleksy, nekem tényleg van egy csillagom, a Kismedvében, a farka végén. Kicsi, de a legfényesebb az egész sorban. Minden éjjel látom, tudja, hogy az enyém, és rám kacsint.”

Megértettem, hogy ez a vége. Anyám abban a pillanatban indult el azon az úton, ahol most is tart. A Kismedvében lévő csillagához, az égen függő napraforgómezőjéhez vagy talán egy másik univerzumba, ahol csak egy Nagy Smaragd Teljesség létezik, amely időről időre szétmorzsolódik és zöld szemek formájában más világokhoz ér el.

„Talán tévedtek”, mondtam gombóccal a torkomban.

„Talán”, válaszolta derűsen, és egy héttel később meghalt.

‍

66

A pszichiáter, akinek 235 eurót fizetek óránként, hogy hetente kétszer meghallgassa, hogyan szeretkeztem először Moirával, és hogyan öltöztettem anyámat fehér ruhába, hogy gyönyörűn temessem el, azt mondta nekem, hogy „a vallomásaim nem váltottak ki tisztánlátást”. Egy másik válasz mélységesen kiábrándító lett volna.

Megígértem neki, hogy folytatni fogom az írást anyám utolsó napjairól és az azt követő önpusztító hetekről. Végül is – mondtam neki – így könnyebb lesz megszerezni a pénzemet, nekem meg könnyebb teljesen megőrülni. Megértően mosolygott, akár egy prostituált, keresztbe téve hosszú, szőrtelenített lábait, amelyek egy diákbérlet méretű zokniban végződtek. Káromkodtam és ordibáltam vele, hogy vén kurva, aki attól fél, hogy elveszíti az aranytojást tojó ügyfelét. Nyugodtan válaszolt, hogy csütörtökön vár engem, és hogy nem is annyira öreg, meg hogy az ügyfeleknek mindig igazuk van. Nem kívánom, hogy valaha is egy nevető pszichiáterhez kerülj.

Sacha és Maria otthon vártak rám, akár a bűzösborzok. Megint veszekedtek, az egész házat teletömték a hülyeségeikkel. Nem is figyeltem rájuk. Megmondtam nekik, ha nem jönnek ki egymással, mindkettőjüket kirúgom. Megkértem Sachát, hogy vigyen fel a szobámba, és Mariát arra, hogy hangtalanul hozza fel a konyhából a zacskó füvet.

Szeretnék meghalni, vagy ha már az nem megy, legalább betépni.

A falon, bekeretezve, anyám turbánja figyel. Mellette a nap alakú tükör, mely az idők során feketedni kezdett, és az éjjeliszekrényen a tulipán formájú lámpa. A szekrény felső fiókjában az összes ruhája – egymásra rendezve, akár egy összepréselt nyár. A rézkád és a szitakötő arcú vécé is itt van – Sacha talált egy csapat munkást, akik leszerelték a falusi házból és elhozták Párizsba, miután világossá vált számomra, hogy nem maradhatok egy helyen Moirával.

A baleset után tettem magamnak egy ígéretet, amit mai napig betartok – soha többé nem megyek be kerekesszékkel a hálószobába. Tudom, ez nagyon felzaklatná anyámat, mert ő lát, mindent lát. Néhányszor rajtakaptam, hogy a szemei körbe-körbe cikáznak a szobában – zölden és fürkészőn –, kikukucskálnak az ablakon, átlapoznak egy könyvet, majd mellette a párnán landolnak, hogy közelről megnézzenek.

Egyszer anyám tekintete megállt a festményen. Hosszan és élesen bámulták a szemek, egy másodpercig a szokásosnál is fényesebben csillogtak, aztán tovaszálltak anélkül, hogy világossá vált volna számomra, hogy tetszett-e neki vagy sem. „Anya…”, mondtam halkan, hogy meg ne ijesszem, „te vagy az, te – a smaragdszemű tengeralattjáró”.

Maria bejött, és álszenteskedve az ágyamra dobta a füves zacskót. Kiáltottam, hogy csukja be maga mögött az ajtót és menjen, amerre csak lát. Az a szép abban, ha nyomorék vagy és gazdag, hogy senki sem haragszik rád eléggé. Ha csak nyomorék vagy, az már más kérdés. Akkor nem vagy más, mint egy arrogáns koldus, aki egyszer majd megrohadhat a szarban, mert a lábak, szemek vagy kezek hiánya nem jogosít fel arra, hogy mocskosan beszélj a körülötted lévőkkel. Senki sem fog rád megharagudni annyira, hogy elmenjen. No need for harakiri in this house.

[…]

‍

75

Augusztusban Moira visszajött a faluba, hogy segítsen Johnnak a bérlőkkel, de hozzám nem jött el. Én sem mentem hozzá. A ház három hónapja az enyém volt, de úgy éreztem, mintha soha nem is mentem volna el innen. Az emberek emlékeztek rám és a sajátjukként fogadtak. Odille sírt és kenyeret adott nekem. Karim a tenyerét csapdosta. A pap meghívott, hogy menjek el a templomba, amikor csak szükségét érzem. A piacon a férfiak megütögették a vállamat, a nők pedig folyton bólogattak és beszéltek, beszéltek, beszéltek. Hogy milyen bátor, milyen szép, milyen kedves volt anyám. És hogy miért a legjobbak halnak meg, miért nem mások. És hogy erős legyek, és jó, hogy jöttem.

Folytattam a festést – a fészert műhellyé alakítottam –, szerettem kibontakozni a vásznon. Bármit megtehettem a festékekkel, anélkül, hogy letartóztattak vagy elmegyógyintézetbe küldtek volna. A színek voltak az új drogjaim. John csak néhány dolgot vitt el a házból, minden más pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor anyámmal éltem ott. Csak a kukoricásvödröt töltöttem újra.

Átéltem újra minden nap az én és anyám nyarát. Hogy hogyan kerültem ide, és hogyan árasztottak el a hangyák. Hogy hogyan mentem a piacra, és hogyan törtem össze a kezem a küszöbön. Az anyóka a nyulakkal, a traktor, a repce és a napraforgók. Anyám titka és mi szétszórva a virágok között.

Az út menti pipacsok újra kinőttek – vörösek és egyenesek –, az utat véresre változtatva. A csigák azonban sehol sem voltak, valószínűleg elmentek más világokat meghódítani. Minden nap kilométereket tekertem a biciklivel. Így, mivel már senki nem várt otthon, hagytam magam értelmetlenül cipelni, amíg úgy éreztem, nem tudom már forgatni a pedálokat.

Egy nap beugrottam meglátogatni Rát – még mindig ott tanította a gyerekeket evezni. A parton pasztellszínű nyanyák nyüzsögtek, mintha a tavalyi nyár óta nem mozdultak volna. Ettem egy vattacukrot, de undorító volt.

Egy hétvégén elmentem az óceánhoz. Ezúttal senki sem fütyült rám útközben, mert végre kibéreltem egy fekete Audit, mint ahogy azt a múltkor is szerettem volna. Estére érkeztem, de a partot lezárták a magas hullámok miatt. Egy szikla alatt, filmszalaggal betakarva, akár egy csomag, döglött delfin feküdt. A vízimentők húzták ki a partra, miután kettévágta egy hajócsavar. Szerettem volna többet megtudni, de az őr nem volt valami beszédes. A delfin fényesen és mosolyogva feküdt, tágra nyílt szemekkel. Különös teremtmények ezek a delfinek – mindig mosolyognak, még holtan is. Eszembe jutott anyám, ahogy a parton kagylók borítják, és elindultam haza.

Jól éreztem magam, nagyon jól, bár nem szedtem semmilyen gyógyszert. Néhányszor kísértésbe estem, hogy hátha találok néhány olyan ötszöget, mint az anyámé, de feladtam. Ehelyett magam húztam ki a drótot a fogaim közül egy csavarhúzóval. Szűz maradtam, mint az utolsó idióta a világon.

Nem törődtem senkivel és semmivel, nem gondoltam sem a jövőre, sem a jelenre. A múltból éltem, ahogy a szegények a száraz morzsákon. Arra gondoltam, hogy egyszer majd munkát kell keresnem a faluban, de nem igazán tudtam, mit tudnék csinálni.

Hetente egyszer elmentem anyámhoz a temetőbe – nem azért, hogy kicseréljem a virágot és sírjak. Még csak nem is azért, hogy beszéljek vele. Csak odamentem, egyszerűen mintha elhaladnék valaki háza előtt és arra gondolnék: „Itt lakik Jim, vajon itthon van?” Anyám mindig otthon volt, mert a sírját mindig fű borította.

Próbáltam megérteni, hogy miért történt minden úgy, ahogyan történt. Azon tűnődtem, hogy az a nyár anyámmal egy nagyobb terv része volt-e, és ha igen – kié? Nehezen tudtam elhinni, hogy ez Isten terve volt – vagyis a lengyel Istené, mert mást nem ismertem–, ugyanazé, aki Mikát elvette, mint egy pár kesztyűt, aki megvakította a nagyit, és aki anyámnak gyógyíthatatlan rákot adott. Bár gondolom, máshonnan jött a nyarunk. Talán arról az új bolygóról, amiről anyám beszélt, vagy talán a Wiosnáról.

Augusztus második felében összegyűjtöttem a szilvát. Bőségesen húsos volt, ahogy anyám szerette. A háznak újra zöld redőnyei voltak, és a kiszáradt almafa helyére, amit kivágtam, egy új, fiatal fa nőtt.

Moira eljött és maradt, akár egyetlen válasz az összes kérdésemre.

‍

76

Minden nap emlékszem anyámra, ahogy az óceán partján megígértem neki. Próbálok nem hazudni.

Anyám szemei tévedések voltak

Anyám szemei egy gyönyörű anya maradványai voltak

Anyám szemei belül sírtak

Anyám szemei egy vak nő vágyai voltak, melyeket a nap teljesít

Anyám szemei törött szárak halmai voltak

Anyám szemei az el nem mondott meséim voltak

Anyám szemei egy smaragdzöld tengeralattjáró ablakai voltak

Anyám szemei a fákon nőtt kagylók voltak

Anyám szemei hegek voltak a nyár arcán

Anyám szemei várakozó rügyek voltak

‍

‍

CSÁSZÁR IRMA TÍMEA fordítása

A műfordító a műfordítás elkészítésekor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály-ösztöndíjasa volt.