A név kátyú, vaddisznó­dagonya, omladék, szerelem – 20.

1984. július 15-én, a Bastille ostroma százkilencvenötödik évfordulójának másnapján, egy Bois de Boulogne-i kempingben W. Imre reggel nyolc felé ébredt egy ketrecbe zárt, sárgás szőrű macska nyávogására. A péksütemény névre keresztelt cica gazdája, K., a francia lány, a szomszéd sátorban aludt W. Imre barátjával.

A halottak emlékezete, azt hittem, pernyeszerűen széthulló, a hamuszürke poron átszűrődő napfény, a csontok felzengő búcsúja a test ragyogó szerkezetétől végképp elzárja a véletlenszerűen kóborló idegi emlékezet útját a valóságtól. De én emlékszem. És ez a valóságszerű, képsorokban megőrzött létlenyomat most is érzésekkel ajándékoz meg.

Ott feküdt W. Imre a sátorban, és eszébe jutott, hogy előző este, a forradalom évfordulóján, egy pillanatra két tenyerébe vette K. melleit. Oly puhán és esendően simult hozzá az addig sohasem érintett test, mintha erre a pillanatra készültek volna örökké. K. állt fel előbb a tábortűz mellől, elindult a mosdó felé, W. Imre a következő mozdulattal indult utána, félúton találkoztak. Tűzijáték villódzó fényében álltak, összesimulva. Délután, ahogy sétáltak hárman, K. mindkettőjük kezét fogta, így suhantak végig Szent Mihály útján. W. Imre nem értette, mi történik. Miért súgja neki K., kettőjük között állva, hogy je t’aime. Mit jelent ez? Barátjától, G.-től, akivel a szombathelyi laktanyában ismerkedett meg, kérdezte, hogy ez mit jelent. Szeretlek, mondta G.

G. talán a legjobb barátja lehetett volna. Hamar leszerelt, apja diplomata volt, mesélte, hogy akarták megfojtani az anyját, de túlélte. A magyar történelemről magyarázott neki W. Imre, amit G. egyáltalán nem ismert. Az Árpád-ház történetét akkor kívülről tudta a kronológiából, bemagolta, ezt mesélte. G. angol szavakra tanította, W. Imre rögtön verset írt a pár szóból. G. detektívregényt akart írni, W. Imrét sohasem vonzotta ez, de most már ő is szeretett volna ilyet írni. Mikor G. elment gólyatáborba, W. Imre otthon maradt. K.-nál aludt, és vitte magával az írógépét, Winternitz Dixi hajdani tulajdonát, hogy majd K.-nál írja a detektívregényt.

Je t’aime, azóta bukdácsol a szó a test nélküli emlékezet labirintusában, az érintés forrósága a nem létezés megnevezhetetlen szószövet-rendszerében. Szégyen, bánat, szorongás festménye egy láthatatlan vásznon. Én látom. Hallom barátom hangját az Árpád fejedelem útján, a Duna-parton sétálva, hogy nem tehetem ezt, hagyjam el K.-t. Sírva mondom, hogy nem lehet, szeretem.

A Bois de Boulogne-i kempingben történtekről nem tudja W. Imre, hogy mit tudott G., de még aznap átköltöztek egy olcsó szállóba, az arab negyedbe. Feszült volt a hangulat, W. Imre este ott hagyta őket és sétálni ment, vett egy csomag mezítlábas, kék dobozos Gauloises-t, amit Semprun miatt kezdett szívni Tiszakécskén, amikor cukorrépát szedtek és hallgatta a Walkmanjét, órákig kószálva a környéken. Elment egy letakart arab halott mellett, akit nemrég szúrtak le, a rendőrök igazoltatták, fújta a füstöt kétségbeesetten, és nem tudta, mit csináljon, hogy je t’aime, mit tesz egy szó az élettel, vele, akinek húszévesen fogalma sincs a női testről. Előző évben a 86-os buszon megszólította egy nő, Erzsébet, Erdélyből jött, egyetemista, hogy nagyon egyedül van, közel laktak egymáshoz Óbudán. Találkozzanak. W. Imre az apjával sakkozott indulás előtt, hátha kap valami útmutatást, de semmi, csak a lakótelepi egerek rágcsálták a csövekben az időt.

Úgy indultam el, mintha egy szimbólummal kéne találkoznom. Ez is iszonyúan hangzik innen hallgatva, miért nem szervezi másképp a halál az életet legalább visszafelé, de nem, könyörtelenül lökdös tovább. Én lennék az egyetlen, akivel ez történik? Vagy minden szereplő az életemben végigjárja a közös stációkat?

Erzsébettel a Vörösvári úton találkozott W. Imre, aki hiába sakkozott az apjával, semmilyen lépése nem volt az egyetemista lány felé. Szimbolikusnak vélte a találkozást, mindennap gyötörte magát a történelemmel, anyai nagyapja miatt is, aki észrevétlen ráhagyta a két világháború közötti múltat. Könyvek, revizionista kiadványok, ország-város-híres ember. Erdély mindennek a közepén, minden, ami elveszett, szerelem, rokon, barátság, benne van ebben a szakadékos szóban. Kiragyog a felejtésből. W. Imre készült rá, hogy feladata lesz, vett egy román nyelvkönyvet, lapozgatta, megtanulta belőle, hogy kell mondani románul: megyek és veszek sárga lovat. Mert szót kell érteni. Erzsébet nem lelkesedett. Elmesélte, hányszor köpték le az utcán, mert magyarul beszélt. W. Imre kudarcot vallott. Nem fog sárga lovat venni románul, és Erzsébetnek sem tudott szeretetet adni, szerelmet. W. Imre azóta sem sakkozott.

Álltam a hotelszoba előtt éjfél körül, és megtorpantam. Hogy lehet holtan megtorpanni? Hallottam, hogy szeretkeznek, angolul beszélve, lefeküdtem a küszöb elé, aztán a lépcsőre, és emlékszem, nem sírtam. Minden sejtem megfagyott, nem volt, ami zuhoghatott volna, hogy oldja a dermedt párizsi éjszakát.

Másnap reggel kilenc körül bekopogott W. Imre a barátjához és K.-hoz, hiszen idő előtt utaznak haza repülővel, kérdezték, hol volt. W. Imre megvonta a vállát, és égszínkék Gauloises-felhőt fújva azt mondta, az arab portásnál aludt, remek este volt.

‍