A műfordítók az írott kultúra hídemberei – Beszélgetés Szonda Szabolcs műfordítóval, költővel

Az irodalmi porondra lépésed pillanatában (1998) egyszerre voltál költő és műfordító, viszont az elmúlt években mintha szándékosan háttérbe szorítottad volna a költői éned, és csak a műfordító dolgozik, az viszont kitartóan és rendületlenül.

‍

Szándékosság nemigen volt abban, hogy nem írok verset, és azt hiszem, nem volt elegendő szándékosság abban sem, hogy írtam. Végiggondolva ennyi év után ezt a kérdést, talán ezért is maradt abba: nem vettem eléggé komolyan, nem tettem hozzá mindazt, amiből következetes, tervszerű építkezés lehetett volna versíró emberként, így a késztetés is lankadt a folytatásához. Lehet, azt is megéreztem, nem vagyok annyira jó ebben, nincs vagy nem lesz elég kitartásom ahhoz, hogy tényleg sajátosat, különlegeset alkossak ezen a téren… Hogy ezt befolyásolta-e a versköteteim viszonylagos visszhangtalansága, azt már nem tudom ennyi év után. Ami viszont jó, az az, hogy a vers töretlenül velem tart, és sokszor, sokféleképpen segít a műfordításban is, nemcsak a készség a megírására, hanem az a fajta érzékenység, világlátásmód is, ami ehhez szükséges. Talán az sem véletlen, hogy valóban, amikor kötetben debütáltam saját versekkel a Pont Kiadónál, akkor egy kis kötetnyi műfordítást is publikáltam ugyanott, szintén költői munkákat, Simona Popescu prózaverseiből.

‍

A műfordítók az irodalom láthatatlan emberei. Ezt lehet a szakma dicséreteként is értelmezni, mert azt jelenti, hogy az idegen nyelvű művet úgy olvassák, mintha eleve magyarul íródott volna, annyira gördülékeny, nincs fordításíze, viszont ugyanakkor nem árt, ha „látszik” a fordító, mert felhívja a figyelmet a szakma nehézségeire, szépségeire, sajátosságaira. Egyetértesz-e az állításommal? Mi a véleményed a fordítói szakma megítéléséről?

‍

A jól sikerült műfordítás összefoglaló, fő ismérve valóban az, hogy olvasása közben úgy érződik, mintha a célnyelven íródott volna. Ehhez a műfordítónak érdemes a lefordított szövegben láthatatlannak lennie, az irodalomban viszont jó, ha megvan a láthatósága, és van alkalma minél többször és érzékletesebben beszélni a műhelymunkáról is, amely a műfordítások mögött van. Szerintem az emberek szeretnek bepillantani a szakmai kulisszák mögé, főleg olyan esetekben, amikor valami magától értetődőnek vagy kézenfekvőnek tűnik számukra. Ilyenkor derülnek ki érdekes dolgok olyasmiről, ami adott, amire nem kérdezünk rá, hogy miképpen működik. A műfordító szépirodalmat fordít egyik nyelvről másik nyelvre, ez is evidencia, de ha a műfordításokat is olvasó arról értesül, hogy milyen szellemi-lelki történések húzódnak mindez mögött, még nagyobb kíváncsisággal, empátiával fordulhat a műfordítások felé. Hasonló ez ahhoz, mint amikor a közkönyvtár, a múzeum, a színház megismerteti közönségével, annak személyes tapasztalatává teszi a háttérmunkát is, amely az intézmény működését, kulturális hatását biztosítja.

Ha azt mondom, hogy az intézményes, állami támogatottság szempontjából a műfordítók munkája idehaza annyira van megbecsülve, mint általában véve a közművelődés helyzete, sorsának alakulása, akkor talán elnagyoltan fogalmazok, talán egy picit felületesen is, de… Tény, hogy hasznos és jó volna az államvezetés vonatkozó szférájának részéről egy megtervezett, átfogó, akár programszerűen megvalósított odafigyelés a műfordításra, akárcsak a kultúra sok más területére, amely az olvasóközönség javát szolgálná. Hiszen a műfordítók igazi kulturális közvetítők, az irodalom, az írott kultúra hídemberei is.

Ha egy régebbi kiadású, nem magyar nyelven íródott könyvet veszünk elő, akkor nagyjából a harmadik oldalon vagy az utolsó oldalak egyikén találjuk meg a fordító nevét. Szerencsére ez is megváltozni látszik, hiszen #NametheTranslator és #TranslatorsOnTheCover (vagyis „nevezd meg a fordítót” és „fordítókat a borítóra”) jelmondatokkal nemzetközi mozgalom indult, hogy a fordító neve a könyvek címlapján szerepeljen. Merthogy a mű szerző és fordító koprodukciója. Mennyire azonosulsz a szövegeiddel, mennyi kerül be Szonda Szabolcsból, mondjuk, egy Dan Lungu-kötetbe vagy egy Alexandru Mușina-versbe?

‍

Teljesen helyénvaló gesztusnak tartom, hogy a műfordító, aki ugyanúgy megdolgozik a szöveg minden szavával, mint az, aki megírta azt eredetileg, „társszerzőként” fel legyen tüntetve a könyvborítón. Ez sok kiadó számára annyira természetes, hogy nem is kérdés. Így van ez a marosvásárhelyi Lector Kiadónál is, ahol a legutóbbi két műfordításkötetem megjelent: nem is kellett erről beszélnünk, a borító már eleve úgy készült el, hogy a könyv szerzőjének és fordítójának nevét is tartalmazza.

Én is úgy vagyok nyilván, hogy azt tudom jól lefordítani, ami olvasóként is tetszik, illetve amivel ily módon közösséget érzek, a témával, szöveggel, stílussal stb. Mivel átszűröm magamon az eredeti alkotást, az így keletkező változat engem is „tartalmaz” abban az érzékeny egyensúlyban, amely létrejön a műfordítás során az eredeti és a másik nyelvű szöveg között, és amelyben a műfordítónak lépten-nyomon döntései és opciói vannak, főleg mikroszinten, jelentések, szóárnyalatok kiválasztása tekintetében, mert összeadódva, a teljes kép kialakulásakor legfőképp ezek adják majd azt a „hangzást”, amely miatt a fordítás pontosan olyan, amilyen, és nem olyan, mint ha egy másik fordító készítené el. És amellett, hogy a műfordító minden egyes újabb munkával tanul valamit a világról és annak a szerzői univerzumokban történő tükrözéséről, az életről, ehhez dokumentálódnia is kell sokszor a legváratlanabb témakörökben, a saját alkatát, kisvilágát is beleviszi munkájába, akár öntudatlanul, ösztönösen is. Dan Lungu regénye, a Tyúkok a mennyben, illetve Alexandru Mușina Dáktör Niku-prózaversciklusa esetében például a szóbeliség különböző rétegeire vonatkozó személyes ismereteimet is kellett aktiválnom a lakótelepi nyelvezet vagy a kocsmai „nagydumák” közvetítésekor a magyar olvasó felé.

‍

Kizárólag román nyelvből fordítasz magyarra. Arra visszaemlékszel-e, mi volt az első román irodalmi élményed? Mióta és mi vonz téged, mint fordítót, a román irodalom felé?

‍

Visszanézve, most gondolva ezt, azt tudom mondani, hogy volt néhány szépirodalmi szöveg már az iskolai románórákon, amelyek valamennyire át tudták törni a kötelező feladat falát, de ezek azért még nem lehettek élmények egy akkori tizenévesnek, hiszen időben tőle távoli szerzőktől származtak. Azt hiszem, az affinitás megteremtésében voltak hasznosak számomra, mint ahogyan az iskolai nyelvtanulás is ennyit tudott tenni, valamiféle medret vájt, de vízfolyamot nem tudott létrehozni abban, ezért amikor Bukarestbe mentem egyetemre, tulajdonképpen újratanultam románul, a beszélt nyelvet ráhelyezve arra az irodalmi nyelvre, amelyet az iskolában nyelvtanítás ürügyén próbáltak ránk erőltetni.

A hungarológiai tanszéken a magyar főszak mellett nekem a román volt a mellékszakom, ahol szintén sok jó tanárhoz volt szerencsém, akik sok esetben fontos írók, költők, esszéisták, irodalomkritikusok is voltak. Az óráik gyakran jelentettek élményt és tapasztalatot az irodalomhoz való másfajta közelítésben, annak másfajta felfogásában, értelmezésében, amiben nagyon sok élet is volt – ilyen szempontból nem véletlen, hogy a román irodalom ún. nyolcvanas nemzedékének több markáns tagja is a katedra mögött állt akkor, abból a generációból, amelynek alkotásaiban a hétköznapok világa és az irodalom szorosan, különlegesen fonódik össze.

Emlékszem Mircea Cărtărescu egyik szemináriumára, ahol egy tizenkét soros Ion Barbu-versről észrevétlenül elrepülő másfél órát beszélgettünk, de közben nem csak irodalomról és alkotásról, hanem életről, emberi viszonyokról, a szövegkompozíció kapcsán matematikáról – hiszen a szerző képzettsége szerint matematikus volt –, arányokról stb. Ilyen élmények nyomán és közepette nem is csodálkozom ma sem, hogy szinte természetszerűen éreztem úgy: bizonyos szövegeket le akarok fordítani magyarra, elsősorban magamnak, szeretném elolvasni az anyanyelvemen. Innen indult az egész számomra. De azt a Barbu-verset, nem tudom, miért, csak nemrég fordítottam le, legalább két napot dolgozva rajta, annyi minden van belesűrítve, ráadásul rímes szöveg, úgyhogy nem meglepő, hogy annak idején ilyen alaposan lehetett értelmezni, kivesézni. És nem vagyok meggyőződve, hogy sikerült teljesen visszaadni az eredeti szöveget magyarul, ezért nem is küldtem még közlésre sehová.

Simona Popescu, Dan Lungu, Alexandru Mușina, Dan Sociu, Florin Irimia, Ștefan Manasia, Ioana Zenaida Rotariu, Cătălin Lazurca, Romulus Bucur, Radu Țuculescu, Mitoș Micleușanu – nyilván nem teljes a névsor. Mi a közös ezekben a szerzőkben, akiket eddig fordítottál? Mi alapján döntöd el, hogy kinek melyik alkotását szeretnéd átültetni magyar nyelvre?

‍

A névsor eddig közel negyven szerzőt tartalmaz, nagyrészt kortársakat, tehát szeretek főleg mai alkotóktól fordítani, kiváltképpen azoktól, akik szívesen mondanak történetet is, akiknek az írásaiban, a fikció, absztrakció, egyéb alkotói módszerek, eljárások és spéci megoldások mögött, között ott lüktet a tapintható közelségben lévő élet, sors is, olyasmik, amikkel azonosulni lehet olvasóként a saját hétköznapokból is, illetve el lehet gondolkodni rajtuk, össze lehet vetni a sajáttal, lelkileg-tapasztalatilag is gazdagodva ebből. Azt, hogy kitől választok szöveget, néha preferencia kérdése csupán, néha besegít ebbe az élet: mostanában többször fogtam bele úgy egy-egy könyv fordításába, hogy a szerző keresett meg, kért fel erre, és miután elolvastam a szöveget, úgy éreztem, ez jó munka lesz számomra is, olyasmi, amit szívesen ültetek át magyarra. Persze, közben magam is sorakoztatom fel, mi az, ami olvasóként megfogott, és azt gondolom róla, jó volna, ha magyarul általam válna olvashatóvá. Ez a nagyon hosszú és bőséges lista – mert ilyen a kortárs román irodalom is – egyelőre jóval hosszabb, mint amennyi kapacitásom van műfordítóként működni, az erre fordítható idő és energia függvényében.

‍

Eddigi fordítói munkád során ki volt az a szerző, akit a legnagyobb kihívás volt fordítani, és milyen nehézségekkel kellett megküzdened?

‍

Nem tudok egyvalakit kiemelni ebből a szempontból. Sokaknál, akiket fordítottam, főleg teljes könyvvel, találtam olyan megfogalmazásokat, kifejezéseket, szerzői megoldásokat, amelyek igazi kihívások voltak. Ezeknek az esetében általában nem elegendő a lexikális megfeleltetés, a konkrét lefordítása az eredetinek, hanem leleményt kérnek ezek a dolgok, ki kell találni, működésbe kell hozni ezeket magyarul, leggyakrabban át- és újraírás segítségével, természetesen ügyelve, figyelve arra, hogy a megfelelő mértékben és módon legyen összhangban az eredeti szöveggel, az attól való eltérést pedig mindig meg tudjam indokolni a magam számára, és engedje meg, illetve igazolja vissza a szöveg is.

Nem is nevezném emiatt nehézségeknek, hanem inkább különlegesebb részfeladatoknak, olyan hoppoknak, amelyeken elégtétel túljutni. Ilyen volt Simona Popescunál a gyakori egyéni szólelemények újraalkotása, a kamaszlány és az érett nő beszédmódjának váltakoztatása, Dan Lungunál a külvárosi kocsmában egymás szavába vágó nagydumások szólamainak megteremtése egy látszólag összemosódó hangzavarban, Alexandru Mușinánál a kivédhetetlen, közelgő elmúlás tudatát fekete humorral és iróniával, öniróniával kiegyensúlyozó versbeszélő „megszólaltatása” magyarul, Florin Irimiánál a felnőttben élő, onnan beszélő gyermek emlékeinek jelenvalósága, az ebből alakuló sorsláncolat felfedése.

‍

Florin Irimia A kínai kisautók rejtélye című, általad lefordított regénye a kommunizmus idején játszódik. Amikor eldöntötted, hogy le fogod fordítani, volt ebben olyan megérzés is, hogy ez a könyv a hetvenes években születettek kommunizmustapasztalatát, -életérzését bemutató regény?

‍

Úgy tartják, és van is ebben valami szerintem, hogy negyvenéves kor körül, után az ember kezdi más szemmel-ésszel nézni, átgondolni élete korábbi történéseit – vagy egyáltalán, ekkor kezdi el ezt tenni igazán. Azt látom, hogy a román irodalomban – beleértve a Pruton túli termést is – néhány éve egészen sok szerző érez személyes késztetést erre a könyveiben, amelyekből egészen érdekes panorámája bontakozik ki a „gyermek/kamasz voltam a nyolcvanas években” témakörnek. Florin Irimia regényszerű novellafüzére is ebbe a vonulatba tartozik, de az előbb említett okból sem a kizárólagos prózai alkotás ebben a tárgyban, viszont fontos, lényeges eleme az idevágó könyvtermésnek. Megejtő az, ahogyan a gyermek narrátor, a felnőttkorban újraképződve, onnan önmagára tekintve, olvasás közben valamiképpen felnő, és ebben a megértést az olvasóval együtt végzi el, sok olyan életes, mindennapi történést fejtve fel, amely nemcsak egy román ember, hanem sok-sok közép-kelet-európai személyes tapasztalata, élménye is. Ezért is örülök, hogy ez a könyv azóta megjelent már lengyelül is.

‍

Fordítottál már „daloskönyvet”, verseket, regényt, novellát. Tényirodalmat, gyerekkötetet, drámát még nem. Van-e olyan műnem, amiben ki szeretnéd magad próbálni?

‍

Teljes kötetnyi gyermekirodalmat és tényirodalmat valóban nem fordítottam még, csak egyes írásokat folyóiratokba, utóbbira viszont jó pár évvel ezelőtt azzal „gyúrtam” rá, hogy írtam egy román nyelvű egyetemi jegyzetet a romániai magyar irodalom főbb történéseiről, vonulatairól, szerzőiről, lényeges fogalmairól. Azt viszont itt mondom el, hogy színpadi szöveget magyarítottam már, még ha nyomtatásban nem is jelent meg egyelőre. Radu Afrim nemrég a marosvásárhelyi román társulattal készített Ierbar címmel egy eseményszámba menő előadást, amelynek szövege nagyrészt Simona Popescu Cartea plantelor și animalelor című verseskötetén alapul, de amelybe intarziaként épülnek be a rendező által hozzáírtak is, ezek nagy része a beszélt nyelvből, a szlengből származik. A produkció szövegkönyvét a színház felkérésére fordítottam le magyarra, hogy feliratozhassák az előadásokat. Nagyon izgalmas, érdekes, tanulságos munka volt.

Amit szívesen kipróbálnék majd, az teljes kötetnyi gyermekirodalmi szöveg, például egy jó ifjúsági regény fordítása.

‍

Tudom, hogy a regényírókhoz hasonló szigorúsággal naponta fordítasz, hogy „edzésben” maradj. Elárulod, hogy mi az, amin most dolgozol, és azt is, hogy ezúttal miért ezt a szerzőt, illetve miért ezt a művet választottad?

‍

Nemrég adtam le a budapesti Typotex Kiadónak Daniel Bănulescu bukaresti író Cel mai bun roman al tuturor timpurilor című könyvének fordítását, Minden idők legjobb regénye címmel. Ez a négyszáz oldalas munka egy négy kötetből álló – a szerző elnevezésével – regényklán része, amelynek első két darabja már olvasható magyarul korábbról, Demény Péter fordításában. A romániai kommunizmus fojtogató légkörét, a vegytiszta balkáni életérzést sajátosan fanyar humorral és mágikus realizmussal megjelenítő, markáns alvilági figurákat és emlékezetes történéseket, helyzeteket teremtő könyv, amelyet lefordítottam, egyszerre kalandregény, krimi és társadalomkép, meglepően aktuális vonatkozásokkal.

Legutóbb pedig Gabriela Adameșteanu néhány rövid(ebb)prózáját fordítottam le, a Vară-primăvară című kötetéből, ezekkel kapcsolatban az volt a nagyon érdekes, ahogyan látszólag teljesen hétköznapi helyzetekből, beszélgetésekből a lélek vonalán kibontakozik valami megrázóan, mélyen, szinte általánosan érvényes emberi, amit hosszú ideig visz magával az olvasó. Most nem választottam: történetesen mindkét esetben, amelyekre itt utaltam, a szerző keresett meg, ajánlva fordításra ezeket az alkotásait.

‍

‍