.svg)
Egy londoni kora reggel egy javakorabeli nő némi szorongással sétál a Nemzeti Színház felé, ahol aznap lesz a darabja, Az utolsó Dahomey-i amazon bemutatója. Este a nagysikerű előadás után a színház nagytermében folyik a prosecco és a társalgás, a politikailag elkötelezett, soha meg nem alkuvó, kísérleti színház után hősnőnk számára, íme, eljött a beérkezés, a siker pillanata. Nem egészen huszonnégy órányi regényidőbe bő száz év és tizenkét emberi sors sűrűsödik össze, miközben egy töredékes szerkezetű darab újabb és újabb felvonásaként sorra reflektorfénybe lépnek a szereplők, hogy elmondják, eljátsszák életüket.
Mert Bernardine Evaristo 2019-ben Booker-díjjal kitüntetett regénye (Girl, Woman, Other) szerkezetében, nézőpontok használatában a színház, a film, a szerepjáték világához áll közel. A Booker-díjat osztó zsűri kisebb vihart kavart döntése, miszerint a díj odaítélésének szabályzatát felrúgva nem egy, hanem két műnek ítélték a 2019-es Bookert (a Girl, Woman, Other mellett Margaret Atwood Testamentumok című regénye kapta) elsősorban a díjazottak személyére és írásaik témájára terelte a közfigyelmet. Mindkét regény a nők elnyomásának kérdésére fókuszál, mindkettőben érzékeny reflexiók fogalmazódnak meg a hatalom és a lázadás viszonyáról, mindkettőben fontos a peremre szorultak, a hallgatásra ítéltek hangjának, történetének megszólaltatása. Míg Atwood személyében egy mainstream, világszerte népszerű, mondhatni ikonikus szerzőt díjazott a zsűri, Evaristo kevéssé ismert, kísérleti prózát író szerző, akivel kapcsolatban a sajtó nem annyira műveiről írt, mint arról, hogy ő az „első színes bőrű nő, aki Bookert kapott”.
Bernardine Evaristo valamennyi eddig megjelent munkájában fontos szerepet kapnak a kívülálló, a sehová nem tartozó, a nehezen betagozódó szereplők, azt a sajátos, színes bőrű európai identitást ábrázolja a maga komplexitásában, amelyről Kelet-Európában talán kevesebbet tudunk.
Első munkája az 1997-ben kiadott, majd 2009-ben bővített, átalakított formában újraközölt Lara című verses, önéletrajzi elemekre épülő regény egy vegyes, brazíliai joruba, nigériai, német és ír etnikai elemekből felépülő identitás körülírására történő kísérlet. Míg a nigériai, apai örökséget feldolgozó első változat elsősorban az angol társadalom inherens rasszizmusára, a színesbőrűekkel szemben tanúsított diszkriminációra fókuszál, addig a protestáns német, katolikus ír gyökerekkel rendelkező anyai örökséggel kibővülő második kiadás, az első változattal szemben már egy általánosabb idegenellenességet, intoleranciát mutat meg a szereplők tapasztalatain keresztül.
Később egyes regényeiben a történelem sajátos újraértelmezésére vállalkozik. A The Emperor’s Babe (2001) afrikai származású légiók, kereskedők ókori angliai jelenlétét kimutató, kortárs régészeti feltárásokra alapozva azt a közkeletű vélekedést írja felül, miszerint Anglia lakossága igazából csak a gyarmatbirodalom felbomlása után, a huszadik század második felében vált faji szempontból sokszínűvé, mikor az anyaország határait megnyitva befogadta a korábbi gyarmatairól „hazaköltözni” vágyókat. A The Emperor’s Babe egy, a 200-as évek maihoz hasonlóan nyüzsgő és színes Londonjában felnövő, fekete bőrű lány története, akin egyszer a színházban megakad a császár, Septimius Severus tekintete, s így lesz belőle az, amit a címből már sejthetünk: a császár babája.
Ha ez a verses regény a távoli múlt egy ismeretlen pillanatát teremti meg fikciós eszközökkel, akkor a 2008-as Blonde Roots, (ki tudja, milyen szerencsés véletlennek köszönhetően ez az egyetlen magyarra fordított Evaristo-regény, Ófrika rulez! címen) úgy írja át a történelmet, hogy megváltoztatja az arról való beszéd perspektíváját. A rabszolgaság történetének e szatirikus ábrázolásában kicserélődnek a szerepek, itt a fehérek a rabszolgák és a feketék a rabszolgatartók, a történet hősnője pedig egy Európából elrabolt és egy fiktív afrikai királyságban szökést tervezgető fehér nő.
Evaristo 2019-es regénye, a Girl, Woman, Other látszólag széttartó, bonyolult cselekményű, polifón mű, ugyanakkor roppant fegyelmezett szerkezetre épül, és már-már sebészi precizitással arról szól, amit a cím ígér: lányokról, nőkről és másokról. Vagy inkább másságról és annak különféle megnyilvánulásairól.
A regény szerkezete egyszerű: négy nagy fejezetre oszlik, amelyek mindegyike három-három, egymással valamilyen módon szorosabb kapcsolatban álló nő portréját kínálja. Először Ammát látjuk, a sikeres, leszbikus, feminista írót és színházi rendezőt, majd lányát, a kamasz Yazzt, aki barátaival egyszerre látja tűpontosan az előző generáció vétkeit és hisz naivan abban, hogy majd az ő nemzedékük helyrehozza azokat, végül Amma munkatársát és barátját, a lendületes, tehetséges Dominique-ot, aki a számára nyomasztó, múltba forduló angol világ elől az Egyesült Államokba költözött. A következő fejezet már nem a feminista, aktivista művészvilág, hanem a londoni szegénynegyedek lakói felé fordul, a magát és gyerekét kőkemény munkával fenntartó, nigériai bevándorló, Bummi, lánya, a külvárosi létből a City-beli bankvilágba feljutó ambiciózus és érzelmileg soha meg nem nyíló Carole, majd volt osztálytársnője, a hajdani menőcsaj, jelenleg háromgyerekes, egyedülálló, fennmaradásért küzdő LaTisha élete kerül fókuszpontba. A harmadik fejezet a külvárosi iskola két tanárnőjének (Shirley-nek, Penelopénak, illetve Shirley anyjának, Winsome-nak életén keresztül) visszavisz a múltba. Az 50-es évek Angliájának leplezetlen rasszizmusa rajzolódik ki Winsome és férje munkavállalói tapasztalataiból, akik első színes bőrűként Scilly szigetén megjelenve mára már elképzelhetetlen nyílt elutasítással találkoztak, nemcsak munkát nem kaphattak, de szállást, ülőhelyet, ételt sem, valósággal elkergetik őket a szigetről. Az örökbefogadott gyerekként fehérek közt, fehér nőként felnövő Penelope élettörténete viszont azt a küzdelmet példázza, amelyet a saját tanári karrierjének megvalósítása érdekében kellett olyan középosztálybeli nőként megvívnia, akit üzletember férje azzal az indokkal nem engedett munkába állni, hogy akkor „két főnöknek kellene engedelmeskednie egyszerre, a férjének és az iskolaigazgatónak”.
A negyedik fejezet elején a transznemű influenszer, Megan/Morgan szétesésének és magára találásának történetét követve visszatérünk az ezredforduló idejére. Őt gyerekként csaknem öngyilkosságba kergette a szülei által ráerőltetett, „lányos”, cuki kislányszerepnek való megfelelés kényszere, egyedül különc, northumbriai farmon, állandó természetközeliségben élő dédanyja, Hattie fogadta és fogadja el olyannak, amilyen. A kilencvenes éveiben járó Hattie-t afféle matrónaként látjuk egy családi karácsonyon, „egyre terebélyesedő genetikai örökségének” gyűrűjében visszagondolni életére, hogy végül Hattie anyjának, Grace-nek századfordulós történetével érjen véget a portrésorozat. Grace története a hősnő által oly szívesen forgatott viktoriánus regények világát idézi, jólelkű és szigorúan pragmatikus szüfrazsettek által fenntartott árvaházban nő fel, ahol tisztességes cselédmunkára nevelik, mindig szem előtt tartva, hogy „túl erős személyiség illetlen egy lány számára.”
Ez a harmonikus, ugyanakkor mértani pontossággal kimunkált szerkezet úgy működik, mintha ugyanazt a történetet látnánk újabb és újabb szemszögből megjelenítve a színpadon: a történelmi pillanattól, társadalmi helyzettől függetlenül adott egy szereplő, akinek identitása két meghatározó elemével, nemi és faji identitásával kapcsolatban fontos, gyakran fájdalmas döntéseket kell meghoznia, kemény harcokba kell belevágnia és ebből a küzdelemből valamiképpen mindannyian győztesként kerülnek ki.
Az ütközések, nehézségek többnyire kívülről érkeznek, abból fakadnak, hogy a külvilág külső jegyek alapján ítél. Így a szereplők mindegyike társadalmi helyzetük által is meghatározott mértékben, de mondhatni napi rendszerességgel találkozik a hétköznapi szexizmus és rasszizmus apró megnyilvánulásaival.
„Amma alacsony volt, afrikai csípővel és combokkal
tökéletes rabszolgalány alapanyag, mondta a rendező, amikor meghallgatásra jelentkezett egy, az Emancipációról szóló színdarabba,
mire fordult is azonnal kifele”
A Nigériából érkezett Bummit viszont az bántja, hogy az emberek aszerint ítélik meg és kategorizálják, amit tesz (takarít) és nem számít az, hogy ki ő igazából (egyetemet végzett, művelt nő).
„nem tudták, hogy valahol ott van feltekerve egy diploma, amely igazolja, hogy az Ibadani Egyetem Matematika Karának végzettje
ahogy ő sem tudta, amikor sok száz ember közt kisétált az emelvényhez, hogy átvegye a szalaggal átkötött, feltekert iratot és kezet rázzon az egyetem rektorával, hogy a Harmadik Világból származó első osztályú minősítés semmit nem fog jelenteni az új hazájában
főleg úgy, hogy az ő neve és nemzetisége kapcsolódik hozzá.”
Ehhez a már-már mértani arányossággal kimunkált portrésorozathoz adódik a kétszeres zárlat: a színdarab bemutatóját követő fogadáson elhangzó szaggatott, egymásba kapcsolódó, vagy egymást kioltó beszélgetések láncolata, melyet a hajdani harcostársak, Amma és Dominique kiábrándult beszélgetése követ a késő éjszakában arról, hogy „megette a fene azt a komoly politikai mozgalmat, amelyik szépségre alapoz, hogy eladható legyen”. Ez a szaggatott, spontán beszélgetés a pezsgő, vidám fogadásjelenet után mintegy azt hivatott jelezni, hogy Amma beérkezése a színpadi világba siker ugyan, de nem végpont, a beszélgetésekhez hasonlóan az alkotómunka és a szereplők élete is folytatódik valahol.
Ezzel a realista reflexióval ellentétben az Epilógus végül váratlan, már-már mesebelien irreális lezárást kínál a regénynek, szinte zavarba hozva az olvasót.
A nyolcvanadik születésnapjára készülő, ízig-vérig pengeszájú angol Pénelopé, gyökerei után kutatva kipróbál egy otthon végezhető genetikai tesztet, melynek következtében nemcsak azzal a megdöbbentő információval találja szembe magát, hogy genetikai állománya alig 20 százalékban angol, a többi ír, skandináv, zsidó, de azzal is, hogy 14 százalékban egyenesen afrikai eredetű.
A saját gyökereit oly régóta kereső, identitásának genetikai lenyomatával szembesülő Penelope először a bárszekrény ajtaját nyitja ki, majd megpróbálja átgondolni saját életének tapasztalataival, identitásának, ízlés- és képzeletvilágának elemeivel összevetni az új adatokat. „az, hogy zsidó, egy dolog, de soha semmilyen körülmények közt nem számított arra, hogy Afrika jelenik meg a DNS-ében, ez volt mind közül a legnagyobb sokk, a teszt pedig csak kérdéseket sugallt, válaszokat nem kínált
elképzelte, ahogy az ősei egy szál ágyékkötőben rohangálnak az afrikai szavannán, dárdával a kezükben oroszlánra vadásznak, közben meg sábeszdeklit viselnek, rozskenyeret esznek meg paellát, és sabbatnapon nem hajlandóak vadászni (…)
talán új identitásának szellemében beszerezhetne egy rasztaparókát és drogot árulhatna
legalább most már érti, miért barnult le mindig az első napsütésre
alig 17% angol, ez nagy csalódás, igazából inkább ír, mint angol, ami bizonyára azt jelenti, hogy az ősei krumplitermesztő parasztok voltak
a skandi elem rendben van, már ha vikingnek vesszük, de mit lehet tudni? Lehet, azok is krumplitermelő parasztok voltak, Nyugat-Európa magyarázattal szolgálhat arra, miért vonzotta mindig is a gyönyörű Provence”
A sztereotípiákba kapaszkodó ironizálást azonban feloldja az anyával való találkozás felszabadító élménye, annak a felismerése, hogy ez immár „nem az érzésekről szól, vagy a szavakról, hanem arról, hogy egyek vagyunk”.
Az elhanyagolt northumbriai farm udvarán egymást végre átölelő két idős asszony, anya és lánya alakja egyszerre megható és szembeszökően színpadias, az olvasó szinte hallani véli az elégedett közönség felzúgó tapsát.
Evaristo regénye nyelvét tekintve valahol a próza és a költészet határterületén mozog ugyan: ünnepélyesen felmondható, lendületesen deklamálható vagy akár elrappelhető szabadvers-részletek váltakoznak benne pontos környezetfestő leírásokkal, lélektani megfigyelésekre alapozó mesterien megírt mini-novellákkal (pl. Dominique élete abuzív partnere mellett), azért a színpadi látvány, a szerep bűvköréből egy pillanatig sem lép ki. Mintha az elsőként látott hősnő, Amma valamelyik kísérleti-színházi előadásához asszisztálnánk, mintha ugyanaz a színész öltené magára az újabb és újabb szerepeket, újabb és újabb oldalát megmutatva annak, hogy milyen volt és milyen ma színes bőrű nőnek lenni.
Itt, ebben az alig álcázott színpadiságban rejlik egyébként a regény egyik jellemző, hol erőteljesebben, hol rejtettebben megnyilatkozó alaphangjának, a humornak is a forrása. Mert noha az ábrázolt női sorsok, élethelyzetek gyakran tragikusak, időnként meg épp csak elviselhetőek, Evaristo regénye mégsem a tragédia, hanem a világ működésének inherensen komikus értelmezése felé hajlik. Itt van például az a jelenet, amikor a hippikorszak fénykorában a független, érdekképviseleti színházat („a mi szabályaink szerint vagy sehogy”) csináló Amma egy romos gyárépületben talál menedéket. Az épület sokak számára szolgál lakásként, és mikor a filantróp hajlamú tulajdonos hivatalosan nekik adja az épületet, a változatos félvilági elemekből, lázadókból és csavargókból álló „lakóközösség” egy vasárnap délelőtt megpróbál egyezségre jutni arról, milyen keretek közt szervezzék meg az életüket. Mindannyian a korlátozó társadalmi normák és szabályok elől menekültek ide és a teljes elfogadást hirdetik, Freedonia köztársaság utópiája azonban nem valósulhat meg.
„a marxisták követelték, hogy állítsák fel Freedonia Munkásköztársaság Központi Bizottságát, ami Amma szerint enyhe túlzás, tekintve, hogy többségük a ’kapitalizmus szabadon vágtázó ebeivel szembeni tudatos ellenállásként’ amúgy sem dolgozott semmit
a hippik azt javasolták, hozzanak létre egy kommunát és osztozzanak meg mindenen, de olyan lazák voltak, hogy mindenki átbeszélt a fejük felett
a természetvédők be akarták tiltani az aeroszolok, a műanyag zacskók és a dezodorok használatát, mire mindenki ellenük fordult, még a punkok is, pedig azok nem a mentaillatukról voltak híresek
a vegetariánusok húsevést tiltó intézkedéseket követeltek, a vegánok mindezt ki akarták terjeszteni a tejtermékekre is, a makrobiotikusok meg azt javasolták, ezentúl mindenki párolt káposztát reggelizzen
a rastafarik követelték a cannabis legalizálását, és hogy legyen egy saját területük, ahol Nyabinghi szertartásokat tarthatnak
a Krisna-hívők azt akarták, még aznap délután mindenki menjen velük dobokat verve felvonulni az Oxford Streeten
a punkok üvöltő zenét akartak hallgatni, de lehurrogták őket
a meleg srácok követelték, hogy legyen antihomofób szabályzat az épületközösség alkotmányában, mire mindenki azt kérdezte, miféle alkotmányban?
a radikális feministák egy szövetkezet által irányított kizárólag női részleg felállítását követelték
a leszbikus, radikális feministák, ugyanilyet akartak, külön a radikális feministák részlegétől, amelyet szintén szövetkezet irányítson
a színes bőrű, leszbikus, radikális feministák ugyancsak ezt kérték, azzal a kitétellel, hogy fehérek egyik nemből se tehessék be oda a lábukat
az anarchisták egyszerűen elhúztak, mert bármilyenfajta kormányzás megtagadta volna mindazt, amiben hittek”
Bernardine Evaristo regényében a lírai reflexiók könnyedén váltanak át prózába, humoros, vagy akár szarkasztikus részletek váltakoznak visszafogott, érzelemmentes vagy akár nagyon is retorikus szekvenciákkal, ahogy az éppen aktuális beszélő függvényében az angol normatív köznyelv váltakozik a cockney-val, illetve a különféle jamaicai, afrikai eredetű nyelvváltozatokkal. Mégis a fragmentált szerkezete, epizódszerűsége, sajátos központozása (a mondathatárokat nem jelöli pont, a tulajdonnevek kivételével nincs nagybetű) ellenére a Girl, Woman, Other mégsem töredékes szerkezetű regénynek tűnik, hanem összefüggő, a várt hatást mindig pontosan kiszámító előadásnak. Olyan regény tehát, aminek optimális közege nem a betű és az olvasás, hanem a hang, a színpad.
Bernardine Evaristo: Girl, Woman, Other. Penguin, 2019.
