A malom fantomja (Fantoma din moară) (részlet)

Részegh Botond munkája.
Talán ugyanazon a nyáron, habár erről a regény nem tesz említést, televíziót vásároltunk: egy 6-os Temp lámpás tévét, amelynek kétszer olyan magas oszlopot kellett építenünk, mint a házunk, hogy a tetejére illesszük az óriás gereblyéhez hasonlatos antennánkat. Az első film, amit megnéztem, a Tarzan volt. Aztán felfedeztem a rajzfilmeket, főleg a Chip ’n’ Dale-t, és onnan kezdve Csip és Delnek neveztük egymást a testvéremmel. Én voltam Del, mert ez már amúgy is benne volt az Adela névben. Meg voltam indulva a névváltoztatásért, és minden eszközt bevetettem, hogy elérjem a családomnál, de főleg a játszótársaimnál, hogy Delnek szólítsanak. Ám minden igyekezetem ellenére a környezetem továbbra is Adelának hívott, sőt gyakran Adeluțának is, ez a becézés pedig annyira megalázó volt számomra, hogy könnyeket csalt a szemembe. Valahányszor valaki Adeluțának szólított, összecsombolyodtam, mint egy galacsin, melyet egy súlyos láb eltapos. Ezért döbbentem le, amikor Pavel regényében, mely voltaképpen nem is az övé, magamra bukkantam a gyermekkoromban olyannyira vágyott nevemmel, melyet mindannyiszor elmondtam, valahányszor magamról meséltem.
Következő tavasszal Mircea, a szabó Buțescu fia megbolondult. Emlékszem, hatalmas botrány volt. Az utcán nagy visítozás, kiabálás támadt. Kimentem a kapuba, és megpillantottam Mirceát, aki anyaszült meztelenül rohant az út közepén, seprűvel hadonászva a feje fölött, torkaszakadtából üvöltve. Mindeközben a villanyoszlopokra helyezett hangszórókból egy férfihang dübörgött Dej haláláról. Néhányan, vasárnap lévén, kint voltak az utcán, kisebb csoportokban, mintha most látnám őket, némán, leselkedve, s ledöbbenve a vékony, fehér sziluett láttán, aki egy agyonhasznált, korhadt seprűt, mint egy hosszú, ecetfaágra aggatott pamacsot forgatott a feje fölött. Tudtam, hogy Mircea Buțescu teológiai líceumot végzett, de fogalmam sincs, mit csinált azt követően. Rég nem láttam, talán Max halála óta, most pedig itt kiabált a seprűvel hadonászva, anyaszült meztelenül. Mellém érve néhány férfi megállította és a malom elé vonszolta. Pokrócot hoztak és beletekerték, ő viszont továbbra is ordított: nem vagy a gazdám, nem kellesz! Elnyújtott magánhangzói hallatán az volt az érzésem, hogy hangja valahonnan a malmon túlról érkezik. Amíg a kertben ődöngtem, meg is érkezett érte a mentő, ő azonban tovább üvöltött és hánykolódott, s túlharsogta a hangszórót is, melyből indulók és munkásdalok hömpölyögtek. Aztán az autó elment és a tömeg szétoszlott, én pedig megpillantottam Maxot. A malom mellett ült, és várta, hogy feléje nézzek és észrevegyem. Megint másképp nézett ki. Homlokába belógott egy göndör, csillogó hajtincs, tekintetébe galád gondolatok vegyültek, melyeket immár nem is akart elkendőzni. Miközben bámult, szája nyüzsgött, mint egy halom földből kiforgatott giliszta, és kérdően felemelte szemöldökét. Nem kellett senkinek lefordítania, értettem, hogy a malomba hív, és határozottan vissza is tudtam utasítani: felemeltem az öklöm, s fityiszt mutattam, akkoriban ugyanis még nem tudtam, mi az obszcén, csak azt, hogy mi a jó és mi a rossz. Ez a gesztus pedig valamivel rondábbnak tűnt, mint a csókold meg a seggemet. Végignéztem az embereken, akik még mellettem ácsorogtak. Tovább hallgatták az indulókat, melyek a világ padlásán való trappoláshoz hasonlítottak a leginkább, ámde semmi jelét nem mutatták annak, hogy meglepte volna őket Max jelenléte. Már indulni akartam, de előtte még egy pillantást vetettem rá, és láttam, hogy növekedni kezd a malom vörös tégláján, akár egy puha, vékony karaj, majd lassan szürkévé válik, és plakátként tapad a téglákra, tovább bámulva engem, mosolyogva. Kifutottam a kapu elé, és feléje mutatva kiabálva kezdtem:
– Nézzétek csak, mi van a malom falán!
Az emberek odapillantottak, én pedig megkönnyebbülten fellélegeztem, amikor Ioniță Trandafir kifakult kalapja alól kiszűrődő hangját meghallottam:
– Mintha egy fej lenne a malomra rajzolva.
– Rásüt a nap, azért tűnik úgy – vágta rá valaki.
Megfordultam, és otthagytam őket a karénekesek dübörgő, dühös, bosszúálló hangjának a társaságában.
Aztán egy ideig nem láttam Maxot. Csak a szikrázó gomb jelent meg néha-néha a szemem előtt a fügefáink között vagy egy-egy könyv oldalain. A Sötét években azonban nem találtam. Gyakran belenéztem a regénybe, anélkül, hogy értelmét leltem volna egyetlen emberről ejtett megannyi szónak. A könyv oldalai tiszták voltak, nyoma sem volt a narancssárga gombnak. Max noteszében sem szerepelt. Sokáig csak egy általam ismert helyen tartottam, két könyv között a polcon. Egy rongyos füzetben, melybe Max ceruzával másolta be egy obszcén ének szakaszait.
A tévé teljesen lekötötte a figyelmemet, főleg Az óriások bolygója, melyet mindig szörnyen vártam, és most is eszembe jut az a kétségbeesés, amely azokon a vasárnapokon kerített hatalmába, amikor pont a sorozat alatt elvették az áramot. Miképpen azok a pillanatok is elevenen élnek az emlékezetemben, amikor Laikával együtt a házunk előtti, öreg szőlővel befuttatott lugasban kucorogtam a rothadt szagú kanapén, és Adriano Celentanót, Rita Pavonét, Gianni Morandit hallgattam, no meg a Beatlest és Elvis Presleyt, amint meleg hullámokban csordogált a kultúrház hangszórójából. Arra a napra is megilletődve emlékszem vissza, amikor pionírrá avattak, igaz, nagyapám, aki meglehetősen zavarba jött, úgy nézett rám, mintha örökre elveszített volna. Neki kellett a nyakunkba kötnie a piros pionírkendőt, és az enyémet, amikor elém ért, kiejtette reszkető kezéből, majd odaszólt egy alaknak, aki egyébként több falu kiképzéséért felelt, hogy gyerünk, Pionír, kösd fel te. Pionír egy fiatal férfi volt, aki később tanár lett. Costică Iancunak hívták, de nagyapám csak Pionírnak szólította: hosszú ideig ő volt a pionírok fő aktivistája. Tetszett ez az ember, mert mindig vidám volt, és általa fontosnak érezhettem magam különféle szarságok miatt, például amikor egy nagy tasak kamillát vagy egy még nagyobb halom Scânteia újságot kellett az iskolába vinni.
Sok gyerekkel összebarátkoztam, de a legszívesebben Lucicával trécseltem. Természetesen Lucinak szólítottam, és úgy tekintettem rá, mint egy filmcsillagra. Feketére festett, begöndörített haját masnik fogták össze. Ráadásul mindent tudott abból, ami engem akkoriban a szexualitás terén érdekelt. Vele mentem a folyópartra meztelenül fürdőző férfiakat bámulni, fáradt, hajlott hátú embereket, akik kézzel takarták azt a kis húshalmocskát, amit valamelyik ironikus istenség akasztott a lábuk közé.
Luci egy nap fényképet kapott Elvis Presley-től, ami hetekre sztárrá avanzsálta őt. A hátán ez állt, románul: Lucinak, szeretettel, Elvis. Lennebb pedig, apró betűkkel rányomtatva: 2 lej.
Lucin kívül Iulicával is sokat múlattuk az időt, akit egyébként a legjobban ismertem, lévén, hogy egy szűk sikátor választotta el a házainkat. Amikor vakbéllel műtötték, egy hetet ült kórházban, úgyhogy sok mesélnivalója volt. Rövidre nyírt, Rita Pavone-frizurával tért vissza, és Celentano Azzuro szövegével, románra fordítva. Többnyire kettejükkel üldögéltem a lugasban vagy a raktárban, egy háromszintes épületben; a földszinten volt a voltaképpeni raktár, egy hatalmas, fényes lécekkel lepadolt csarnok. Itt mindenféle régi dolgok álltak, egyebek közt két lovaskocsi, melyek ülésein sok időt töltöttünk el, s különféle képzeletbeli utazásokat tettünk. A düledező épület többi részében mosdótálak hevertek, rozoga székek, a háború idején kipurcant rádió, sétapálcák, közöttük egy oroszlánfej-markolatú is, illetve a csillár, mely, miután átadta helyét az újnak, ide került.
A raktár fölött volt a szénapadlás, szinte üresen. Téglafal helyett keresztbe rakott lécek álltak rácsszerűen, melyen át mint öntözőből szüremlett be a fény. Itt állt a várakozásba belerozsdázott cséplőgép, melyet még a kollektivizálás idején rejtettek ide. Az utolsó szinten pedig a galambdúc.
A raktár alatt is igencsak sok látnivaló volt. Egy csapóajtón át lehetett az alagsorba jutni, itt meg csak lehajolva járni. Itt aludták álmukat a lila tintával teleírt papírhalmok, felbélyegezve, többnyire szépiaszínű vagy zöld bélyeggel, mely sötét szemüveges pilótát ábrázolt. Továbbá mezőgazdasági regiszterek, vásárlási bizonylatok, adásvételi szerződések és részvények is hevertek itt.
Lucival és Iulicával főleg a lovaskocsiknál szerettünk játszani. Itt tartottuk a babákat, régi kalapokat, két doboznyi, használatból kivont gyöngyöt. Néha eljött George is, aki, mivel a malom mögött lakott, naponta többször is elhaladt mellette, ezért pedig igencsak fontos volt számomra. Négy kalandor természetű lélek, akik különféle expedíciókat terveltünk ki. Elmentünk például a Zsilre, hogy a magas partról a folyó közepébe ugráljunk. Vagy éjnek idején, titokban elindultunk biciklivel, kilométereket pedálozva dél felé, ahol a Zsil találkozik a Dunával. Vagy a környék erdőiben bolyongtunk, hogy aztán kagylókat halásszunk a mocsarakból, és néha Copanița szigetére is elmerészkedtünk, mely abban az időben még nem a bolgároké volt.

Egy májusi napon, talán 1969-ben, rávettük magunkat a nagy kalandra: miután egész nap disznóságokat firkáltunk a kultúrház hátsó falára, a bandával átvágtunk az úton és beléptünk a malomba:

Ugyanaz a hatalmas csarnok volt, de ezúttal még nyomasztóbb a lyukszerű ablakain át beszüremlő fénnyel, az éggel fölötte. Hirtelen rémület fogta el. Del még őrizte Max emlékét, aki ott feküdt a fényesre csiszolt kőkerék mellett, melyen a narancssárga gomb virított.
– Nézd, Iuli – mondta, rászánva magát, hogy vallomást tesz –, látod azt a pöttyöt, melyen a Max neve áll?
– Melyiket, azt ott a keréken?
A válasz meglepte. Iulica úgy mutatott egy vesszővel a narancssárga pötty felé, mint egy magától értetődő dologra.
– Látod?
– Hogyne látnám! Azt a foltot a keréken, nem?
Közben a többiek is odamentek, hogy közelebbről is megnézzék.
– Ezt a pöttyöt – kezdett mesélni Del – már régebbről ismerem, és ha megnyomom, előjön Max.
Hitetlenül mosolyogva néztek rá, főleg Luci, aki hol Georgéra pillantott, hol Iulicára, mintha cinkostársaivá akarná őket avatni.
– De hiszen ez egy olajfolt, semmi több, nézd, mi történik, ha ezt csinálom – és azzal Iuli dörzsölni kezdte a vessző hegyével az olajos foltot. – Látod? Eltűnt.
Most mindjárt megjelenik Max, gondolta Del, de nem merte hangosan kimondani. Az üvegfényes kövön egy barnás folt maradt.
– Gyertek, mondok egy viccet – váltott Iulica témát.
– Micsodát?
– Egy viccet. Még soha nem hallottatok?
Senki nem tudta, miről van szó, úgyhogy Iuli törökülésben felült a kőre, a többi gyerek ugyanúgy. Négy emberpalánta ücsörgött a malomkövön, és várta, hogy meghallgassa élete első viccét. Fölöttük az ég kéklett a fekete rácson keresztül, melyben itt-ott ködös ablakok bújtak meg, vagy egyszerűen csak üvegdarabok, kiesésre készen.
– Egy ember, aki világéletében szófogadó volt – kezdett neki Iulica –, meg akarta tudni, mi a különbség a menny és a pokol között, ezért arra kérte Istent, hogy mutassa meg neki a poklot.
– Nem is létezik Isten! – tiltakozott George a fogát vicsorítva, tágra nyílt szemmel, Iulicára sandítva.
– Igaz, de ez csak egy vicc.
– Hagyd, hogy mondja végig. Gyerünk, mondd tovább – kérte Luci, úgy állva ott, akár egy királynő abban a meggyszínű ruhájában, mely teljesen elfedte lábát, s azokkal a masnikkal a fekete hajában.
– Szóval: az Isten megmutatja neki a poklot. Az ember pedig mindenféle dolgot lát ott: Hrus­csov ott fő a szurokban, és Amerika elnöke, na, hogy is hívják, elevenen ég.
– Nixon?
– Igen, szóval Nixon elevenen ég. És az emberünk egyszer csak egy tisztásra ér, ahol Ceaușescu keféli Brigitte Bardot-t. Elképedve kérdezi Istentől: Hogy lehetséges, Uram, hogy a Szovjetunió és Amerika vezetői ennyire szívnak, miközben a mienk… Mire Isten ezt válaszolja: Hát ez nem a Ceaușescu büntetése. Hanem a Brigitte Bardot-é.
A gyerekekből kitört a röhögés, egyszerre mind a négyből, mintha parancsszóra, s a csarnokot betöltötte a hangjuk.
– Mondjál még egyet!
– Nem tudok többet, de ha hallok még, mondok.
– S ezt hol hallottad?
Iulica nem akarta elárulni, ez az ő titka volt, és már-már megharagudott, amikor a többiek győzködni kezdték – habár mindannyian sejtették, hogy Mițutól tudja, a bátyjától, aki egyetemista volt.
Del megfeledkezett a kezdeti rémületről, s Max küszöbön álló látogatásáról úgyszintén. A malom telis-tele volt mászást segítő helyekkel, és hamar felértek az üvegtető közelébe. A kitört ablakokon át csak úgy áradt befelé a nyár illata. Del felkapaszkodott egy gerendára, majd felcsimpaszkodott, hogy benézzen Săn­dina kertjébe, tekintete azonban lefele szegződött. Alatta hevert az óriási kerék, amelyen az imént ültek, és rajta, mintha belevésve, Max arca körvonalazódott.
Szinte reszketve szállt le, de ahogy közelebb ért hozzá, az egykori malomkerék nem látszott egyébnek, mint egy kerek, fényes kőtömegnek. Félt, és miharabb ki akart innen jutni. Hirtelen rádöbbent, hogy önszántából jött egy olyan helyre, ahol Maxnak hatalma van fölötte. Először mintha valami surranást érzett volna, füst-ujjakat. Aztán egy meleg, puha nyelvet, melyet ezután még sokszor érzékelt. Tarkója nedves volt, mintha valamiféle balzsam kenődött volna rá. Párszor belenyilallt, az volt az érzése, mintha a fejére köpöly helyezkedett volna. Látta a gondolatait, a legtitkosabbakat is, vízszerűen siklani a csatornákon át, langyos ködbe burkolva, mely ellepte az agyát.
Iulicát megpillantva csak ennyit mondott elhaló hangon: Max.
Ezután a köpöly mintha levált volna róla, és a csarnok hátsó ablakán át Del észrevette Max bosszúra éhes bohóc-fejét.
– Mi van? Csak nem Max szellemét láttad?
A gyerekek ott álltak előtte és locsogtak, mintha nem is féltek volna. Aztán megijedtek, látván, hogy Del pillanatokig mozdulatlanul áll, tágra meresztett szemmel, üres tekintettel.
– A bácsi is látta – szólalt meg Iulica –, de állítólag csak éjszakánként jön.
– Hát ha kísértetről van szó, ám legyen: nézzük meg! – játszotta meg a nagyot Luci, karját keresztbe fonva a mellén.
– Nincs semmiféle kísértet – nyugtatgatta George a többieket. – Higgyétek el, én éjjel is, nappal is járok errefelé, és meg mernék esküdni, hogy bár mindenféle furcsaságok vannak a malomban, kísértetek nincsenek. Egy hete Paulát láttam.
– Melyiket?
– Aki az iskola mellett lakik.
– Paula Mateinek hívják – tette hozzá Del.
– Igen, őt, egy ismeretlennel járt itt.
– Vagyis?
Del még egyszer rápillantott a raktár végében levő ablakra, s Max még mindig ott volt.
– Vagyis egy csávóval. Rányomta a falra, ott hátul.
– Tiszta véletlenül nem az volt, aki most épp benéz az ablakon?
Az összes szempár a Del által megadott irányba szegződött. Del arra számított, hogy Max hirtelen eltűnik, vagy hogy a többiek azt mondják, hogy nem látják, de ehelyett Georgét hallotta, aki minden egyes szó kiejtésével egyre mélyebb hangon szólalt meg:
– Mit akarsz, te, mit bámulsz minket?
– És miért ne bámulnálak? Mi van, tán a ti malmotok? Mondjátok csak, mit kerestek itt!
Max felmászott az ablakra, melynek már rég nem volt kerete. Már csak egy itt-ott korhadt bemélyedés volt a helyén. Az ablak előtt, bent is, kint is nagy cementdarabok sorakoztak, amik segítették a mászást. A férfi alakja, akin fehér ing volt és csíkos nyakkendő, ahogy csak a hivatalosságok öltözködtek, zavarba ejtette őket. Épp indulófélben volt a cementlépcsőn lefelé, amikor George jelt adott:
– Gyerünk! Tűnés! Ez szívás!
És mivel ő kezdett el elsőként futni az oldalsó ajtó irányába, a lányok a nyomába eredtek, anélkül, hogy valamelyikük is hátrapillantott volna. Lélekszakadva Delék lugasába futottak. Del szólni akart a nagymamájának, mire a többiek rémülten ellenkeztek:
– Felejtsd el, még a végén elbúcsúzhatunk a malomtól meg minden egyébtől!
– Még hülyének néznek!
– Legalább nem ismer minket – mondta George.
– Honnan tudod?
– Hát nem idevalósi volt. Biztos valami ügyben jött ide.
– Nem igaz!
Iulica ismerte Maxot, látta már valahol:
– Mintha a disznófarmon dolgozna, közgazdász vagy valami főnök.
– Maxnak hívják – szólalt meg Del.
Néhány mozdulatból felmásztak a lugas tetejére: a malomban semmi mozgás. Az út aszfaltja csak úgy csillogott a déli napsütésben, szürke nyelvként ereszkedve a házak közé. Săndináék háza előtt egy fekete kocsi állt. SZENKOVICS ENIKŐ fordítása

Doina Ruști Bukarestben élő román prózaíró, egyetemi tanár, forgatókönyvíró. Első regénye, mellyel egyből ismertté vált a román irodalomban, a Fantoma din moară (A malom fantomja). Első kiadása 2008-ban jelent meg a Poliromnál, több díjat is nyert vele. Magyar fordítása előreláthatóan 2021-ben jelenik meg a budapesti Orpheusz Kiadónál.