A magyar film nagykönyve

Kíváncsi arra, melyik ország államosította a világon elsőként a teljes film- és moziipart? Szeretné tudni, ki volt az első színész, aki egy magyar filmben megszólalt magyarul, és azt hallani is lehetett a nézőtéren? Esetleg érdekli, melyik volt az első magyar film, amelyet Oscar-díjra jelöltek, és egyben elnyerte a magyar filmművészet első nagydíját Cannes-ban?

Nem véletlen ez a teaser-trailerre emlékeztető felütés. A Magyar Művészeti Akadémia gondozásában 2021-ben megjelent Magyar filmek 1896–2021 című kötet ugyanis első ránézésre nehezen megrágható fogásnak tűnik a maga 750 oldalával. A tárgyat több helyen is kézikönyvnek nevezik, ami fájdalmas mosolyt csal a potenciális olvasó arcára: ember (esetleg Toldi) a talpán az a könyvmoly, aki ezt a kötetet huzamosabb ideig a kezében tudja tartani.

Na de komolyabbra fordítva a szót: a könyv értelemszerűen nem csak a fent kiemelt kuriózumokról, legekről szól, sőt! Talán a legkomolyabb magyar filmes tárgyú lexikon, ami a kezemben járt. Nézzük a számokat: a kötet 314 nagyjátékfilmről, 75 dokumentumfilmről, 64 animációs filmről, 28 rövidfilmről, 25 kísérleti filmről és 10 ismeretterjesztő filmről írt szócikket tartalmaz, mégpedig megegyező, 5000 leütéses terjedelemben. Utóbbi adat egyrészt azért fontos, mert ilyen terjedelemben elemző leírást lehet adni az egyes alkotásokról, másrészt tükröz egy szerzői, szerkesztői szándékot, nevezetesen, hogy nincs különbség film és film között.

A lexikon sajátosságai közé tartozik egyébként az is, hogy nem alkotók nevei mellé rendelt módon, hanem művek szerint veszi számba a magyar filmtermést kronológiai sorrendben, továbbá nem csak a szélesebb közönség által ismert nagyjátékfilmekre összpontosít.

Ezen a ponton nem lehet elkerülni a mély meghajlást a kötet szerkesztői és szerzői előtt, akik valóban gigászi munkát végeztek a művek válogatása, a szócikkek megírása, szerkesztése, az egész anyag összeállítása során. A négy szerkesztőt külön kiemelném, hiszen ők jegyzik a legtöbb szócikket is: Gelencsér Gábor, Murai András, Pápai Zsolt, Varga Zoltán.

S akkor tovább: jöhet bárki kötekedő kedvű olvasó, hogy halló, hát az én kedvenc filmem miért maradt ki a mustrából. Nagyon nehéz lehet eldönteni, hogy mi az, ami bekerülhet egy mégoly hatalmas anyagba is, és mi az, ami kimarad. A szerkesztői-szerzői szándék szerint egyrészt befutók lettek az esztétikai szempontok alapján kiemelkedő alkotások, de az esetenként gyengébb színvonalú, viszont a korukat jól reprezentáló filmek is. Hogy egy-egy rendezőtől miért pont ez, és nem amaz… a magam részéről abszolút megbízom a szerzők gargantuai tudásában és hozzáértésében.

Amit személy szerint igen fontosnak érzek: a szerkesztők bevallottan igyekeztek – hogy pontosan idézzem – finomítani a fennálló filmes kánonon, mégpedig a korábbi lexikonokban mellőzött szórakoztató, avagy populáris filmek beemelésével. Persze, az elmúlt évtizedekben nem egy komoly dolgozat született a magyar populáris filmről, csak azért ne feledjük, egy ilyenfajta testes lexikon a könyvtársadalom felső tízezerének legfelső rétegéhez tartozik. Itt volt az ideje, hogy a populáris film elnyerje méltó helyét a pódiumon a szerzői film mellett.

Na de hogyan olvassuk ezt a hatalmas könyvet? Kézre áll a válasz: ahogy egy lexikont szokás. Látunk valahol egy filmet, megnézzük, benne van-e a nagykönyvben, ha igen, elolvassuk. Vagy fordítva: beleolvasunk a lexikonba, ha felkelti érdeklődésünket egy film a szócikk alapján, utánanézünk. De van itt egy másik olvasási módszer is, amit már csak azért is ajánlanék, mert ha alkalmazzuk, felsejlik előttünk a szövegtest egyébként rejtve maradó rétege. A szócikkek, ugye, filmekről szólnak, kronológiai sorrendben. Na mármost, ha vesszük a fáradságot és könyvként kezdjük olvasni a kötetet, szócikket szócikk után, hamarosan fény derül a szerkesztők, szerzők igazán óriási erőfeszítésére. Oldalról oldalra haladva egyre világosabban áll előttünk a magyar film történetének egyfajta szinopszisa (aprólékosan kidolgozott forgatókönyvekért nyilván a megfelelő időszakokat taglaló munkákhoz kell fordulni), a maga sikereivel, lejtmeneteivel, történelmi, gazdasági, társadalmi kontextusával, aktoraival, intézményeivel. És ez messze túlmutat egy bármilyen vastag, de átlagos lexikon szintjén. Külön kiemelném a némafilmes korszakot bemutató szócikk-korpuszt, amelynek zömét Pápai Zsolt szerkesztő-szerző írta. A harminchárom szócikk nagy részét ő jegyzi, és azok számára, akik a kuriózumokat kedvelik: igen sok némafilmről a könyv oldalain olvashatunk első alkalommal elemző jellegű leírást. Nem mellesleg: ha könyvként olvassuk a lexikont, előbb-utóbb felismerjük az egyes szerzők „kézjegyeit”, hiszen nem az volt a cél, hogy száraz adathalmazt tegyenek közzé. Mindegyik szerző a maga saját, magas színvonalú, ugyanakkor olvasmányos stílusában ír.

És akkor ne hagyjak cliffhangert a vége főcím előtt: itt vannak a válaszok a teaser-trailerben feldobott kérdésekre. Magyarországon államosították elsőként a teljes film- és moziipart, mégpedig a Tanácsköztársaság idején. Jávor Pál volt az első magyar színész, aki füllel hallhatóan megszólalt magyarul egy magyar filmben, mégpedig Gaál Béla Csak egy kislány van a világon (1929) című alkotásában, igaz, csak pár szó erejéig, mert az első igazi magyar hangosfilm Lázár Lajos 1931-es Kék bálványa. Az első magyar film pedig, amelyet Oscarra jelöltek (és 1965-ben elnyerte a cannes-i filmfesztivál nagydíját rövidfilm kategóriában), Vadász János Nyitány című ismeretterjesztő (ugyanakkor kísérleti) filmje.

Magyar filmek 1896–2021. Magyar Művészeti Akadémia, 2021. Szerkesztők: Gelencsér Gábor, Murai András, Pápai Zsolt, Varga Zoltán.

‍