.svg)
Egy frissen érettségizett diák, Balázs Hanna Imola írt idén nyáron egy cikket a kolozsvári Apáczai-líceum Világnégyzet című iskolaújságjába, a következő címmel: Az érettségi tananyag fölöttébb aggasztó voltáról. Többek között ezt nehezményezi írásában: „Idén év végén kíváncsiságból összeszámoltam, hogy hány nő szerepel az érettségi tananyagban. Az eredmény egy gyors, kerek 0 volt.” De miért fontos ez az arány? Érdekes egyáltalán a szerzők neme? Miért számít ez? (Például mert öntudatlanul is azt a képzetet kelti az épp pályaválasztásra készülő diákokban, hogy bölcs költő, nagy művész csakis férfi lehet?)
Talán ha több női szerző lett volna a tananyagban, ez a helyzet sem állt volna elő, amit a szerző a továbbiakban említ: „Sajnos alig voltak olyan kötelező olvasmányaink, amiben összetett, kidolgozott nőalakok jelentek volna meg.”
Ez is miért baj? Miért gond, ha sztereotip egy szereplő ábrázolása?
Hódosy Annamária általános iskolásoknak kínált kötelező olvasmányokat vizsgál egyik tanulmányában, és azzal érvel a téma fontossága mellett, hogy ezek a szövegek „azonosulási mintákat kínálnak a kisgyerekek számára” (Paternális beavatás az írásbeliségbe, avagy nemiszerep-sztereotípiák a kisiskolások kötelező olvasmányaiban, TNTeF, 2013/1). Hódosy úgy találja, ebben a fogékony korban, amikor még kialakulatlan a gyerekek világképe és értékrendje, nem mindegy, milyen szereplehetőségekkel találkoznak. Ráadásul a diákok, megbízva a hierarchiában fölöttük álló tanáraikban, többnyire kritikátlanul elfogadják, hogy amikkel a tankönyvekben találkozni, az értékes alapanyag – mindenestül. (Én legalábbis kultikusan viszonyultam kiskamaszként Madáchhoz, emlékszem, még az emlékes füzetekben is tőle idéztem. Teljes volt a hódolatom iránta, és a többi tanulmányozott költő iránt is.)
Hódosy Annamária hatására kezdtem immár reflektáltabban újraolvasni egyes kanonikus szerzőket, megnézni, milyen társadalmi nemi szerepek, értékítéletek rajzolódnak ki az írásokból. Madách Leány és nő című versében például ezt olvashatjuk: „Táncteremben hosszú sorban lányok ülnek, / Bájmosolygás játszik arcán mindeniknek; / Mind megannyi angyal, tiszta liljomszállal, / Hogy lábukhoz esnél ájtatos imával. / Meg sem foghatná az ember, hogy mint támad / Az az elterjedt faj, az asszonyi állat, / Melynek arcán nincsen költészet zománca, / S elhalványult lelke nem angyalok társa; / Hogyha nem tudnók, mint lett angyalból ördög, / Hogyha nem látnók, mint lesznek lányokból nők.”
A vers angyalról és ördögről beszél fiatal lányok és házas asszonyok vonatkozásában – minden joga megvan hozzá! Még értékelem is az őszinteségét. Ugyanakkor olyan olvasóként, aki immár középkorú nőnek mondhatja magát, nem tudom kikerülni azt, hogy az ördöggel lévén azonosítva, ne érezzem kényelmetlenül magam.
Fontos-e, hogyan érzi magát az egyszeri befogadó egy magasztosnak mondott mű olvasása közben? Vagy teljességgel érdektelen? Azt gondolom, egy szempontból semmiképp sem az. Ha azt szeretnénk, hogy gyerekeink könyvet vegyenek kezükbe, akkor talán olyan köteteket érdemes a kezükbe adnunk, amelyeknek az olvasása közben jobban fogják érezni magukat a bőrükben, és nem rosszabbul. Nem várhatjuk el, hogy egy kvázi őket/az alteregójukat úgymond „bántalmazó” könyvben elmélyüljenek, méghozzá örömmel.
Eszembe jut például az Emil és a detektívek, melynek olvasásakor szinte traumaként ért, amikor rájöttem, hogy bár végig Emillel azonosultam, hisz az ő útja az igazán izgalmas, nekem mint kislány olvasónak Kalapocska szerepét szánja, azonosulási felületként, a könyv. Tényleg így kéne viselkednem? Hisz én is kislány vagyok. Akkor volnék „normális” lány…?!
Erős kijelentés, ha azt mondom: a könyvek sokat tehetnek arról, hogyan érezzük magunkat a világban?
Berán Eszternek van egy nagyszerű tanulmánya, amelyben azt vizsgálja, a sajtóban megjelent cikkek milyen elfogadható életvezetési mintákat kínálnak fel manapság a nőknek (ő úgy nevezi: milyen kulturális forgatókönyveket). Nők karrierdiskurzusokban: szexista ideológia a kulturális forgatókönyvekben című munkájának egyik fontos észrevétele, hogy azok a szövegek, amelyek olyan szerepek mentén beszélnek a nőkről, amik nem találkoznak a női olvasó énképével, szinte kiradírozzák az adott olvasót a világból, nem létezőnek tekintik. Ezáltal pedig rossz érzéseket keltenek benne, önmagával szemben (Replika, 2006/dec.).
Ahhoz tehát, hogy létezőnek tekintse a fentebb említett Madách-vers a női olvasóját, és az olvasónak se legyen kellemetlen a vers tükrébe nézni, csupáncsak hajadonnak kell lennie. Ilyen egyszerű.
Éva szereplőként ezt a követelményt teljesíti is.
Lucifer így minősíti először a nőt s a férfit: „Óh, megállj, kecses hölgy! / Engedd egy percre, hogy csodáljalak. (…) / Ez is jó ős a büszke férfinemnek. (…) Üdvöz légy, szellem-testvér!” Szóval Éva szép, néznivaló, Ádám büszke, hozzászólnivaló. (Évának külcsínje van, Ádámnak belbecse.) Igaz, később Évához is lesz egy-két szava Lucifernek. Például amikor azzal csábítja a halhatatlanság fájához, hogy: „Ettől örök ifjú marad kecsed.” Tényleg, az örök életről (!) egy nőnek kizárólag a külső szépség konzerválódása juthat eszébe?!
A női princípium persze más tulajdonságokat is magában rejt (és ebben az írásban csak azokra a színekre közelítünk rá, amelyekben Ádám tisztán csak Ádám, és Éva is Éva, és nem más alak). „A férfiúnak, e világ urának, / Más dolga is van, mint hiú enyelgés. / Nő azt nem érti, s nyűgül van csupán.” Ádámnak tehát az uralkodás az erőssége, meg a családi fészken kívüli fontos dolgokkal való foglalatoskodás. A nőnek viszont nem megy a gondolkodás („nem érti”), annál inkább az érzéki létezés. Meg a függés, az alárendelt mivolt elfogadása. „ÉVA: Ah, élni, élni: melly édes, mi szép! / ÁDÁM: És úrnak lenni mindenek felett. / ÉVA: Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk…”
A férfi fölérendeltsége, teremtőereje és aktivitása a következő képben is megmutatkozik, amelyben ő a szikrázó naphoz lesz hasonlítva. Éva ezúttal is infantilizálva van, mélyen párja, a nap alatt találjuk, egyszerű játékszer szerepben: „Mint – fényárjában a fejdelmi nap – / A mindenségben árván hogy ne álljon – / A víz szinére festi önmagát / S enyelg vele, örül, hogy társa van.” Éva tehát passzív, egy felfogó felület, egy illúzió. Ádám (immár mint a hang forrása is) mondja: „Mi a hang, hogy ha nincs, ki értené? / Mi a sugár, ha szín nem fogja fel? / Mi volnék én, ha mint visszhang- s virágban, / Benned szebb létre nem feselne létem, / Melyben saját magam szerethetem?”
A nő és a virág kapcsolódása a Leány és nő c. versben is felbukkan, ott liljomszál képében. Más helyen olyasmit is olvasunk a Tragédiában, hogy Ádám Évát „istenűl oltárra helyezi”. (De Éva istenként továbbra is, valójában, láthatatlan marad…!)
Még maga az Úristen sem látja meg – férfi csakis a férfival állhat szóba, ugye. „Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz…” Nem: „léteTEK”súlyától „legörnyedTEK”. Bár ketten állnak ott, csak Ádámhoz, a férfihoz beszél az Úr.
Korábban is: az emberpár falatozik az almából, tehát KETTEN állnak ott. Mire:
„AZ ÚR SZAVA: Ádám, Ádám! elhagytál engemet, / Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.”
Kedves Madách Imre, elhagytál engemet. Elhagylak hát én is. Kilépek: „Nőhívatása megjelölt köréből.” Mert szűk ez a kívülről körém rajzolt kör. Hadd járjak egyet én is.
