.svg)
Hogyaszongya, lejárt a könyvnek; vége a könyv világuralmának, kihunyóban a Gutenberg-galaxis! Az effajta jóslatok gyakran csak hangoskodó okoskodások. Például a lőpor európai elterjedése után csak négyszáz évvel később szorítja ki teljesen a szúró-vágó fegyverzetet; Szent Lászlóék kilencszáz éve „tűzcső” segítségével foglalják el Belgrádot, a mongolok meg a Sajó hídját Muhinál. S még néhány évvel az atomfegyver bevetése után is előfordult a koreai háborúban, hogy egy-egy várost szuronyrohammal vettek be! Ilyenformán feltételezhető, hogy könyveket még akkor is fognak kiadni, amikor minden lakásban hat „internet” is lesz!
A könyvet, éppúgy, mint a színházat, a huszadik század legelején a filmtől, vagyis a mozitól kezdték félteni. Ám ennek, legalábbis majdnem egy évszázadig, az ellenkezője következett be. A XX. század két „saját műfaja” (ahogy Németh László írja), a burleszk – „börleszk” kiejtve – és a detektívregény éppen a film, azaz a MOZI révén futott fel példátlan mértékben. És a modern képzőművészeti irányzatok közül a mozi elsősorban az expresszionizmus és a szürrealizmus eszköztárából szívta meg magát!
A „bohózat” a börleszkre túlságosan finomkodó kifejezés! A főeszköze a grimasz, a fintor. Találóbb volna a „fintorgia” vagy „csúfondáridó” néven emlegetni; olykor meg egyszerűen hülyéskedésnek is minősíthető. A bohózat műfaja azonban nem is olyan új! Például a népi alakoskodás egyik fajtája, amit a néprajzosok dőréskedésnek neveznek, ide sorolható. Népnyelven „maszkurajárásnak” vagy „maszkurázásnak” mondják.
A filmbörleszket zseniális művészek futtatták fel magasabb művészi régiókba, de természetesen sok sekélyes terméke látható mai napiglan. Ugyanakkor a ponyvairodalom – és a félponyva, mindenekelőtt a szirupos, érzelgős „bestseller” –, egymást támogatták a szédületes tömegsiker terén.
És ekkor, a szédületes sikerkorszak, a ponyva- és félponyva-dömping után valóban kezd megrendülni a könyv világuralma, de nem a gépiesítés, nem az elektronizálás miatt! (Egyébként már az internet előtt is volt amolyan műkönyv: a mikrofilm! Ám a szükséges felszerelés és a költségei miatt csak tudományos és hivatali intézmények használták, így nem lett vetélytársa a könyvnek.)
A nyomtatott könyvek alakjai, méretei, kötési és fűzési technikájuk évszázadok során, nemcsak a nyomda, hanem a papíripar célszerűségei, praktikus szempontjai miatt alakultak éppen olyanná, amilyenné; a bútorok is, a könyves szekrények és polcok is bizonyos előre ismert méretű könyvekre számítva készültek.
A bomlás az ifjúsági könyvekkel, ezen belül főleg a gyerekkönyvekkel, meséskönyvekkel kezdődött. Megjelentek és elszaporodtak a rajzfüzet (vagy hangjegyfüzet) alakú, hosszúkás könyvek, amelyek a könyvespolcokon kilógtak a sorból. És jönnek az egyre hosszabb, magasabb és szélesebb vagy éppenséggel keskenyebb könyvek. A könyvespolcon nem lehet rendet tartani, a könyveket egymás hegyére-hátára szokás manapság dobálni, avagy a szekrény aljába halmozni, ezért a családi könyvtárak állománya áttekinthetetlen, terhes, mindenki várja azt a nagy-nagytakarítást, amikor megszabadul tőle. (A tankönyvekről most ne is beszéljünk.)
A világ „könyviparában” a tankönyv a legnagyobb üzlet, mivel azt meg kell vásárolni mind; vagy a szülőknek, vagy az iskolának! Tömni kell bele a színeket, ábrákat, táblázatokat, mert azt mind el lehet számolni!
Foglalkozzunk inkább a színes „tudományos” magazinokkal, mert a népesség egyre nagyobb részénél az szorítja ki vagy pótolja ma a könyvet. Elképesztő, megdöbbentő, sikoltó címek, és – incselkedés az olvasóval: „Tizenkétezer éves kőcimbalom!”... „Agyidegtű!”... „Miért nincs sikere nálad a borostyánköveket imádó milliomos lányoknak?”... „Valóban impotens volt Nietzsche, Napóleon, Julius Cézár?”
Mindezt talán sohasem fogja megtudni az olvasó, mert a szöveget fényezett papírra nyomták, vagy szürke alapon halványkékkel, apró vagy újszerű betűkkel... Az olvasó már a cikk felénél erősen könnyezik, folyik ki a szeme!
Régebben a szerkesztőségi előszobákban mindig cigarettáztak vájtagyú féltehetségek, akik néhány cigarettáért valóban szemborzoló címeket találtak ki. Címbarom volt a nevük; ma titleboy; aki nem folyamodik hozzájuk, úgy járhat, mint néhai Beke György. Ilyen címek ékeskednek riportjai homlokzatán: Számbavenni jó!, vagy A miniszoknya sem fenékig tejfel. Esetleg a szerkesztőségi titkárnők prédája lett ilyen címekkel: Nekünk a jövő jövő, avagy Ne csak csurranjon, hanem cseppenjen is!
Ezek a nagy, tarka-barka, képes magazinok elég széles rétegek életében elfoglalták már a könyvek helyét, ám mivel ezeket sem lehet függőlegesre állítva a polcra helyezni, egymásra fektetik őket: a legközelebbi nagytakarításig. Egyes néprétegeknél csakis a vallásos könyveket tisztelik. A kolozsvári Akadémiai Könyvtárban, egy érettebb korú takarítónő (femeia de servici) nagyon buzgón és fürgén szállította a kikért könyveket az alagsorból az asztalomra. Egy téli délutánon megszólít: akarok még ma könyvet felhozatni, mert nemsokára sötétedik? – Miért, kérdem, nincs villany az alagsorban? – Az van, felelte, de ugye, ott van az a sok vallásos könyv!...
Egy magyar költőnő, aki a lappoknál (számiknál) volt odafönn tanulmányúton, mesélte, hogy egy lapp vénasszonynál volt szállásban, de sötétedés után sem olvasni, sem írni nem volt szabad!
Érdekes, hogy a magyar nyelvet az egész középkoron át, öt–hatszáz év során milyen ritkán emlegették. Teméntelen sok oklevélben, amikor latin szövegbe ékelve magyar név, szó bukkan fel, mindig az áll előtte latinul, hogy „vulgó”, vagyis „közönségesen!” (El tudom képzelni, hogy a „vulgarist” is össze-összetévesztgették a „bulgarus”-szal is és szép történettudományi értekezéseket írtak belőle!).
Igazán különleges és megható eset, hogy Hunyadi János, több mint félezer évvel a honfoglalás után, amikor mindenki csak latinul gügyögött, a kormányzói esküjét magyarul teszi le! Nagyon szép nyelvemlékünk ez a szövege. Furcsa, hogy fél évszázaddal később egy szerző, Werbőczi István a székelyekről írva hangsúlyozza „szkitha” voltukat (megkülönböztetésül-e?). S nem sokkal rá, egy másik szerző követendő példaként említi éppen a székelyek szép magyar nyelvét, amiből akár úgy tűnhetne, hogy a „magyar” mivoltot éppenséggel a beszélt nyelv határozza meg!
Évszázadokkal később, a „magyaráz, magyarul, magyarán” ellenére, pl. Horvát Istvánék, a „magyar” jelentését a „földmíves”-ben határozták meg. Azt hiszem, főleg azért, mert Otrokocsi Fóris Ferenc óta elterjedt volt az a nézet, hogy magyar nyelven még jó néhány etnikum is beszélt, pl. székely, kún, besenyő, palóc... Úgy tűnik, többnyire a „mag” szóból indultak ki. Viszont Nagy Géza bebizonyítja, hogy a megye szó nem a szláv eredetű „mesgye” szó változata; nem „határ”, hanem „föld” jelentésű; mivel minden finnugor nyelvben a MA, Mad, Mat, Motu szavak földet jelentenek, sőt, még a szumírban is; magyar változatai a „mány” (Lágymányos) a „mégy” (Homokmégy), a „mét” (Kecskemét). Ám a szolgalelkű szerkesztő emiatt Nagy Géza nevét kihagyja a Néprajzi Lexikonból, mint ahogy a „könyv” szót is! Mivel a szlovén–német Miklosich szerint a magyarok a kultúra legalsó lépcsőfokáról léptek be a Kárpát-medencébe. Holott a könyv, olvasás, törvény, tanul, egyház, alma, körte, szekér, dió, ország, város, falu nem szomszédszláv szavak; sőt az írásra három szavunk is van, írni, róni, körmölni (!), és a köröm, karom, megegyezik a görög gram-mal; lásd autogram, telegram, és az ember felujjong, amikor látja, hogy Rigában a könyvesbolt neve Gramatas, és eszébe jut, hogy prof. Rusu szerint a dákok az ősi balti népek rokonai, s az a kajánság, amit bukaresti értelmiségi kollégáimtól halottam: Mit mondott Decebal, amikor legyőzték a rómaiak? Azt, hogy „joj, isténém”, és nem azt, hogy „uvü bozsemoj!”
