„A költő ne azt írja, amit tud, hanem amit akar” – „Öhletek” és kódolt államtitkok a Csíkszeredai Könyvvásáron

A Csíkszeredai Könyvvásár második napján a nagyszínpadon Kovács András Ferenc, Markó Béla és Várady Szabolcs pódiumbeszélgetését hallgathatták meg az érdeklődők a 21. századi magyar költészetről, amit Kőrizs Imre moderált.

A beszélgetés, amit egyébként hatalmas érdeklődés övezett, azzal kezdődött, hogy a moderátor a közönség felé fordulva feltett pár kérdést, amire kézfelemeléssel kellett válaszolni: Ki olvasott idén verset? Ki olvasott ebben a hónapban verset? Ki olvasott verset kortárs költőtől? és Ki az, aki nem kötetben olvasott verset, hanem valamilyen más felületen? A jelenlévők zöme magasba lendítette a kezét, mire Kőrizs Imre elégedetten konstatálta, hogy közönsége is tökéletesen képben van. A meghívottak felé fordulva egy másik kérdést fogalmazott meg: Ki az, aki idén írt verset? mire mindhárom költő felemelt keze volt a válasz, bár Várady Szabolcs bevallotta, nem emlékszik pontosan, hogy az az egy vers, amit legutóbbi kötetének megjelenése óta írt idén született-e vagy még a tavaly.

A következő (immáron szóbeli válaszra váró) kérdés arra vonatkozott, hogy az ihlettől függ-e az, hogy az ember ír-e verset vagy nem, vagy egyáltalán van-e olyan, hogy ihlet. Markó Béla, nagyon racionálisan elmondta, hogy szerinte inkább egy ötlet, egy kép kell legyen a szöveg kiindulópontja. Az ihlet a költészet patetikus értelmezését sugallja, a ma embere pedig próbál megszabadulni attól az emelkedettségtől és fellengzősségtől, ami valamikor jellemző volt a költészetre. Várady Szabolcs úgy fogalmazott, hogy az ihlet az lehet egy szikra, vagy egy sötétben tapogatózó ember zseblámpája is. Az írásnál fontos, hogy a szerző ne azért alkalmazzon egy adott írásmódot, nyelvezetet, mert másra nem képes, hanem tudatosan használja azt, amit az anyag megkíván. Ezt Kőrizs Imre a jelenlévő újságírók kedvéért úgy foglalta össze, hogy „a költő ne azt írja amit tud, hanem amit akar”. Kovács András Ferencnek a szikráról egy ismeretlen szerző versrészlete jutott eszébe: „isteni, isteni, isteni, megvan a szikrám, néha kipattan, néha baszik rám”. Továbbá hozzátette, hogy mindkét előző válasz fele hajlik egy kicsit. Szerinte az ötlet kicsit kevés a vershez, az akár évekig magunkban hordozott pillanatok többek mint ötletek, ő ezt azonosítja az ihlettel. Kőrizs Imre kompromisszumos javaslata az volt, hogy ezentúl használjuk ilyen esetekben az „öhlet” szót az ihlet és az ötlet egyvelegére.

Ezután a költőknek arra a kérdésre kellett válaszolniuk, hogy hogyan, azaz pontosabban mire írnak. Kovács András Ferenc elmondta, hogy ő, amikor ír, kézzel ír, van amikor nagy papírra, van amikor vonalas papírra, sőt régen olyan is előfordult, hogy kockás papírra vetette a verseit. Amikor már elkészült a szöveg első változatával előveszi a „hülye, vén” laptopját és ott még esetleg átdolgozza. Ez attól is függ, hogy milyen típusú verset ír az ember, mondta Markó Béla, aki szintén többnyire kézzel ír, főleg ha szépirodalmi szövegekről van szó. Bevallotta, hogy ha az első sort elrontja, kénytelen eldobni az adott papírlapot, mert annak „a grafikai képe elviselhetetlen”.  Elmesélt egy rövid anekdotát is, arról, amikor anno még más státusza (is) volt és egy repülőúton haikukat írt egy noteszbe, mert oda pont jól elfért és egy légiutaskísérő ijedten futott utána a kis noteszével, amiről azt feltételezte, hogy kódolt államtitkokat tartalmaz. Várady Szabolcs beismerte, hogy ő most már jó ideje számítógépen ír és már ezt is preferálja. Valamikor nagyon szeretett kézzel írni, de mióta áttért a digitális szövegbevitelre annyit romlott a kézírása, hogy néha még ő maga sem tudta kiolvasni.

Kőrizs Imre afelől érdeklődött, hogy a meghívottak, mint tapasztalt szerzők és szerkesztők hogyan látják, pályafutásuk kezdete óta mennyiben változott a verskultúra, illetve milyen a fiatalok költészete. Várady Szabolcs bár már csak múlt időben szerkesztő, 25 évig felügyelte a Holmi folyóirat versrovatát. Az elején azt hitte, hogy az évek és a rutin majd könnyebbé teszik a munkát, de 20 év után tudatosult benne, hogy sosem lesz könnyű megfogalmazni egy elutasítólevelet. Amíg szerkesztőként dolgozott, úgy látta, hogy a mai fiatal költők nagyrésze valamilyen módon a Nyugat hagyományát folytatja, ezen a költői anyanyelven alkot, amin mind felnőttünk, aki pedig más irányba indul el az pont ezt a hagyományt parodizálja sokszor. Szerinte mára már ez a hagyomány (bármelyik formájában) sokkal kevésbé eleven, ezért néha nehezen barátkozik meg egy-egy új verssel. A szerkesztői ízlésre vonatkozóan Markó Béla megjegyezte, hogy egy szerkesztő általában nem engedheti meg magának, hogy a minőség helyett egy adott ideológia alapján válogasson. Megemlítette Székely Jánost, az Igaz Szó egykori szerkesztőjét, aki időt és energiát nem sajnálva válaszolt mindig a fiatal költők verseire, elemezte azokat, tanácsokat adott nekik és ez több költőnemzedéknek is megalapozta a későbbi munkásságát. Ő így definiálna egy jó szerkesztőt. Szerinte az egyik legalapvetőbb változás a verskultúrában a versformák trendjeinek váltakozása, illetve a szürrealisztikus versköltészet visszatérése. Kőrizs Imre egyetértve ezzel úgy fogalmazott, hogy amíg az acélkorszakban a három „t” a tűrtet, a támogatottat és tiltottat jelentette mára már inkább a test, a táj és a trauma fogalmakra lehetne vonatkoztatni. Kovács András Ferenc pályakezdőként előszeretettel írt szürrealista, dadaista szövegeket, sőt még kollázsokat is gyártott és azóta is szívesen olvas ilyesmit. Ő szerkesztőként volt, hogy engedékeny volt, volt hogy nem, de egy dologban biztos: a szerkesztő kellően át kell lásson mindent és esélyt kell adnia mindennek, csak azt kell tudatosítani, hogy a spanyol viaszt nem kell még egyszer felfedezni, és hogy a költészet nem verseny.

‍

Fotók: Tamás Zsófia