A hontalanság utcája

Ha a Szünőföldem a szülőföld elveszítéséről és felszámolódásáról szóló novellafüzér, amelyben az emigráció nyomán a kétlakiság, a sehova nem tartozás drámája tárul fel, akkor az Örök utca annak a következménye, amely arról számol be, hogy mit tapasztal az, mi történik a kényszerűen választott hazában azzal, aki a kisebbségi létet hátrahagyva az anyaországi, többségi közegben él.
Az Örök utca lakóinak tizenöt története – mely történetek továbbadása a Cholnoky Viktor-mottó tanúsága szerint írói feladat („amiket mégiscsak mindig tovább kell mondanom”) – semmivel sem szívderítőbb, mint a Szünőföldem alkoholizmusba, nincstelenségbe süllyedt alakjainak élete. Az Örök utcában sincs senki otthon, senki nem találja a helyét, állandóan úton van, csak vendég a világban (Villa Nirvana), az örök utca olyan allegorikus tér, amelyben az emberek nem célirányosan mennek, hanem kóvályognak, botorkálnak vagy helyben járnak: hurcolják-elszenvedik hontalanságukat, vélt vagy valóban elkövetett bűneiket. Kiszolgáltatottak – a politikai helyzet változásainak és saját, szűkebb környezetüknek (a Csörögefánk Karcsikája egyszerre a kommunizmust követő rendszerváltás, apja alkoholizmusának és anyja kurvasáságának a játékszere), biológiai adottságuknak, és a történelem alakulásának, amivel nem lehet egyetérteni, de változtatni sem lehet rajta, marad hát a világ nagy dolgainak alulnézetből való megélése és megítélése, fricskázása (Köpésre a múlttól). Aki megnyugvást, megértést, legalább átmeneti vigaszt jelentene mások számára ebben az állandó és értelmetlen hurcolkodásban, az vagy beteg és a halálra készül (Szilárd papa), vagy a társadalom peremére szorított, a közösségből száműzött ember (Aki az Úr ­nevében).
Az Örök utca szerencsétlenjei nemcsak térben utaznak, mint Semsei Tamás, alias Juszuf Közép-Európától Kelet-Európán át Törökországig, Malajziáig és vissza, hanem kultúrák között is, csak ez a térben és kultúrák között történő utazás nem az identitás megsokszorozódását jelentő gazdagodást, ellenkezőleg, identitásvesztést jelent, a helyt nem találás különböző stációit érzékelteti (Üzbég mazsola). Ráadásul az utazás nem autentikus választás következménye, hanem kényszer: kényszer köztességben, elvált szülők gyerekeként az alkoholista apával lakni, majd két nő között vergődni, később az elrontott családi élet és a munkahelyi körülmények miatt „Magyarból” „Németbe” menni dolgozni, hogy bárhol van az ember, rájöjjön, boldogtalan (Termik), hogy a saját otthonában is idegen, albérlő, megtűrt (Szalona).
Ez a boldogtalanság, kisemmizettség, árvaság az örök utca lakóinak a létállapota, ami egyet jelent azzal, hogy kelet-­európainak lenni. Az örök utca nem csupán a hontalanság és kirekesztettség tere, hanem maga Kelet-Európa. „Ennek a Kelet-Európának soha nem lesz vége” – állapítja meg a Mágus beszélője. És anélkül, hogy a didaxis eretnekségébe esne, Csender minden egyes történetét ebbe a régióba helyezi: a történetek nem illusztrációi a kelet-európaiságnak, hanem a kelet-európaiság, a balkániság az író teremtett világának a működési elve. Nem is szükség itt belemennünk abba a kölcsönösen kegyetlen átverés- és megkínzástörténetbe, amelyet egyfelől dr. Mágus, dr. Árnyék és dr. Szipka, másfelől Komor Ádám produkál, elég, ha a Mágus narrátorának önelemzését idézzük, ami a kötetben körvonalazódó minden emberi sorsra általánosítható: „Mi a három év alatt nem tudtunk menni semmire. Voltam közben szakmunkás, munkanélküli, alkoholista, közmunkás, minden, ami Balkányban lehet az ember.” Ez a legtöbb, amit ebben a világban férfi megvalósításként felmutathat: az alulfizetettséget, a megaláztatást, az alkalmiságot, az ebből következő elállatiasodást. Ez az ember alatti létezés a nőknél a prostitúcióban szublimálódik (a Termik Fannyja mellett Lillácska, avagy egy karrier ívelése címszereplőjének a sorsában).
Hazug, tolvaj világ (volt és maradt) az örök utca, amelyben nem volt és nincs becsülete a kívülről érkezőnek sem, hiszen ennek a végvidéknek nincsenek erkölcsi normái, az anyagi szerzés, az ösztönök domináltak (Zabfosztók) és dominálnak, hát könnyen áldozattá válik a gyanútlan, a jóhiszemű, a más kultúrából érkezett külföldi is (Éhes ember). Ennek az áldozatiságnak a drámai felnagyítása – mintegy az Üzbég mazsolának a tragikumra és abszurdra hangszerelt folytatása – a Fényben az öntudatát, nevét, tehát identitását veszített Szamosi története, aki nemcsak önmagát, hanem meghittnek vélt szűkebb környezetét, a feleségét és a házát is elveszíti. Sors(talanság)a Gregor Samsáéra hasonlít, akinek létidegenségét és a tőle való elidegenedést a felesége elfordulása metaforizálja. Nem csoda, ha Szamosi (Szakosi?) fény felé fordulásának távlatából távoli, meseszerű történetként (a tizennégy másik novella kontextusában kissé manírosnak, álnosztalgiázósnak is) hat a Repülj, madár, repülj…
A kötetzáró Folyami emberek című novella azonban visszahozza az olvasót az örök utca, a kelet-európai számkivetett lét hétköznapjaiba, diszharmonikus emberi viszonyai közé, és a két féltestvér felemás viszonya, egymással ellentétes irányba és párhuzamosan haladó életútjuk, majd egymásra találásuk nem változtatja a könyv végkicsengését az amerikai filmdrámákra jellemző happy enddé. Anélkül hogy a kötet szövegeinek hol tragikus, hol groteszk-abszurd hangszerelésű alapkarakterét feladná, és fenségesbe fordítaná át, a novella és a könyv befejezése érzékelteti, van, lehet sejtelemnyi remény, amit túlmutat az emberi sárba esettségen, kiszolgáltatottságon, kilátástalanságon. Legyen ennek a neve megbocsátás, szolidaritás, vágy a végtelenre vagy egyszerűen a (pillanatnyi) megnyugvásra. Mintha a cethal poklából megmenekült Jónás mondaná: „A csónak elejébe ültem, a fejemet magasra tartottam, és szívtam be a halszagú tengeri levegőt.”
Csender Levente Örök utcája tehát szomorú, de nem reménytelen világ. Azzal a távlattal vigasztal, hogy talán van egy örökebb utca ennek a végtelennek tűnő kelet-európai, balkáni szennytől bemocskolt földi útnál. Léthelyzetünk (újabb) pontos diagnózisa, kor- és kórkép a kötet, amely hiteles mondatokat, a műfaji elvárásoknak megfelelő tömör nyelvezetű és szerkezetű írásokat is jelent. Főként a nevezett régióban élő befogadó számára olyan elevenbe vágó olvasmány a könyv, amelyben a hol egyes szám első, hol harmadik személyben beszélő narrátor magatartására érdemes odafigyelni. Reflexiói, megállapításai nem a tapasztalati világ történéseinek értelmezéseként, hanem nyelvének világvonatkozásaiban válnak lényegessé és hitelessé: egyfelől e nyelvi világ működ(tet)ésének a birtokában, másfelől a nyelv teremtményeként mindvégig higgadt maradt, nem idealizál és nem démonizál, ítélete épp azáltal nem válik ítélkezéssé, hogy a történetalakítás révén, a világszeletek elrendezése alapján, elhallgatásai által formálódik meg.

Csender Levente: Örök utca. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2017.