A genfi viasz-Salamon

„Annak a felkapaszkodott fiatalnak, aki ilyen disszonáns és vad zenét komponál, egész életét börtönben kellene leélnie, kenyéren és vízen” – írta egy heves vérű kritikus az akkor (1903-ban) huszonhárom éves, zeneszerzőként első, nyilvánosság előtt is vállalt juvenáliáit bemutató Ernest Blochról. Szó, ami szó, nem a leglelkesítőbb debütméltatás. Ernest Bloch azonban – aki, vigyázat! nem tévesztendő össze a német marxista filozófus Ernst Blochhal – a további évtizedek alatt Európában és Amerikában egyaránt tiszteletre méltó nevet szerzett magának. Bár ifjú éveiben a hegedűre összepontosított, tanárai korán felismerték benne a komponistai „anyagot”, így a szakszerű irányítás és sok céltudatos munka árán Bloch kitörölhetetlen betűkkel írta be magát az egyetemes zeneirodalomba csakúgy, mint a zsidóba. Ez utóbbit azért kell feltétlenül szóvá tennünk, mert Bloch következetesen és teljes szívvel emelte be kompozícióiba a zsidó nép- és vallási gyökerű zene szellemét, lelkületét, motívumait.

Franciaországi gyökerű, de svájci (genfi) születésű zsidó volt, aki sokat tanult Németországban és Franciaországban, majd élete második részét az Egyesült Államokban élte. Identitásának és kulturális beágyazottságának e színes és alapvető „adottsága” egész életművét meghatározta. Ez az oeuvre azonban nem abban a szellemben bontakozott ki, amelynek jegyében Bloch mintegy régészeti feltárásként és restaurátori precizitással akarná újjáalkotni – az európai elfogadtatás szándékával is – a zsidó zenét. Ő sokkal inkább a zsidó muzsika archaikusan héber lelkisége felé fordult, ez volt forrása is, orientációs pontja is. Kiemelkedő e tekintetben az a Zsidó ciklus, amelyet 1912-től fogva építgetett. Öt kompozíció alkotja ezt a ciklust: a Prelúdium és két zsoltár (Zsolt 137 és 114; szopránra és zenekarra, 1912–1914), a Három zsidó vers (zenekarra, 1913), a 22. zsoltár (baritonra és zenekarra, 1914), az Izrael című szimfónia (öt énekszólóra és zenekarra, 1912–1916), végül pedig a Salamon (Shlomo), amely a Héber rapszódia alcímet viseli (csellóra és zenekarra, 1915/16).*

„Bloch bőségesen kiaknázza az éles ritmika, a sajátos hangközök minden kombinációs lehetőségét – méltatja néhány évvel ezelőtti cikkében a Salamont egy magyarországi koncert kapcsán Mikusi Balázs –, félrehallhatatlanul zsidó karakterű, s ugyanakkor mégis személyes nyelven szólal meg. A Schelomónak a szó legjobb értelmében »van stílusa«.” Csak egyetérteni lehet a kritikussal! A Salamonban Bloch nem egyszerűen bizonyos archaikus dallamfordulatok felidézésével, parafrazálásával tör célja felé, és korántsem csupán a sajátosan „sémi” hangköz-képletek teszik összetéveszthetetlenül zsidóvá ezt a zenét. Rapszódiájának tételmondatai olyan bizonyosak, mint az életfogytiglanra megtanult Írás a bármicvóra készülő fiatal számára; finomságai, árnyalatai meg olyanok, mint az örökös idegenséggel számoló zsidó mondataiban a gondolatjelek közé fogalmazott feltételesség a jövőről.

Eredeti tervei szerint vokális mű lett volna Bloch Héber rapszódiája. Szerzője azonban némileg megrettent a prozódiai buktatóktól, ezért döntött a versenyműi forma mellett. Jól felismerhető a rapszódiában a szerepmegosztás: a szóló cselló valójában Salamon királyt testesíti meg, a sokhangú külvilágot viszont a nagyzenekar. Ugyanakkor bizonyos részekben másféle oppozíció is jelentkezik; úgy tűnhet, mintha a salamoni vívódásoknak, lelki tusáknak – hitről, hiúságról, megbánásról, engedelmességről – a zenekar adna hangot, míg a kimondott szó (az elhatározás) a csellóé.

Úgy gondolom, számos kamarazenei, tisztán szimfonikus vagy operai műve előtt jó okkal tartják legismertebb alkotásai egyikének a Salamont. Az újklasszicizmus és a késő romantika értékeinek legjavát hasznosító, stiláris szempontból határozottan kiforrott programkompozíciója archetipikus formákra építve egyéni és igen bensőséges. Háromosztatúsága az európai fülnek csakúgy otthonos, mint az orientálisnak. Ugyan ki gondolná, hogy befejezését és végső formáját közvetve egy viaszfigurának köszönhetjük! Bölcs Salamon király egy „viaszmása” tudniillik a genfi csellistának, Alexandre Barjanskynak – Bloch barátjának – az otthonában állt, a művész felesége készítette.

Jegyzet

*   Az utóbbi művet, a Salamont nemrégiben Kolozsváron is játszották. A helyi Transilvania Állami Filharmóniai Zenekart Gregory Vajda vezényelte, a cselló-szólista a kiváló Valentin Răduţiu volt.