A fordítók használatáról

„– Van nevem. Úgy hívnak, hogy…

– Nem, az nem lesz jó. Egy angol sem tudja kimondani.”

R. F. Kuang Bábel, avagy az erőszak szükségszerűsége című regényének nyitófejezetében hangzik el ez a beszélgetés, mintegy előrevetítve a regény bő hatszáz oldalon kibontakozó cselekményének konfliktusmagját. Az olvasó sosem ismeri meg a főszereplő eredeti nevét, csupán azt, amelyet ennek híján puszta „jelölőként, amin bemutatkozhat” használ. A fordítás mindenkori gyakorlatának megfelelő helyzet alakul ki: az eredeti kantoni név elvész, és helyette a felvett név, az angol kultúrához idomuló Robin Swift marad. Ugyanakkor a névváltás mögött jól kirajzolódik az erőszak is: a nyitójelenet a titokzatos Lovell professzort követi, amint a kolera sújtotta Kanton sikátoraiban megtalál egy házat, mágikus erővel meggyógyít egy már halott anyja mellett haldokló gyereket, majd magával viszi őt Angliába, hogy ott „az ő feltételeinek megfelelő” neveltetésben részesüljön, vagyis nyelveket tanuljon. Hogy ez szédítő emancipációs lehetőség, vagy a túlélés egyetlen lehetősége érdekében kötött alku a majdani oxfordi fordító, Robin számára, az itt, a regény nyitójelenetében még nincs explicite kimondva, csupán érzékeltetve.

Robin Swift tehát útra kell, hogy a rideg Lovell professzor hampsteadi házában nevelkedjen, és elsajátítsa azt a görög- és latintudást, amely a 19. században a továbbtanuláshoz feltétlen szükséges, majd Oxfordba kerül, méghozzá annak legjelentősebb kollégiumába, a Királyi Fordító Intézetbe, amelyet mindközönségesen Bábelnek emlegetnek, és kézenfekvően szimbolikus helyszínen, egy hatalmas toronyépületben működik. Itt ismeri meg évfolyamtársait, a kalkuttai Ramiz Rafi Mirzát, azaz Ramyt, a haiti születésű Victoire Desgraves-t és egy angol tengernagy lázadó hajlamú lányát, Letitia Price-t, azaz Lettyt. Bábel ugyanis nemcsak jelentősége miatt emelkedik ki a többi oxfordi tanintézmény közül, hanem azért is, mert olyanokat is felvesznek diáknak, akik a korabeli Angliában nem tanulhatnak: vagyis színes bőrűeket és nőket. Ebben az alternatív 19. században ugyanis Anglia világuralmát olyan ezüstrudak biztosítják, amelyekre különféle nyelvek hasonló, de nem teljesen azonos kifejezéseit vésték fel. Az a jelentés, ami az egyik nyelvről a másikra történő átlépés során elvész, mágikus erővel tölti fel az ezüstrudakat, és természetesen minél távolabbi, minél ritkább nyelvek közti átlépésről van szó, a fordítás annál nagyobb hatalommal ruházza fel őket. A brit hajók így gyorsabbak, a fegyverek pontosabban és nagyobb hatással működnek, de a kreatív szópárokkal bevésett ezüstrudak olyan luxusigények teljesítésére is használhatóak, mint nap közben színét változtató függönyök a szalonban, vagy az asztalra tett ételt hosszú ideig melegen tartó edények gyártása. Léteznek már-már csodaszerű gyógyulást biztosító, embereket, tárgyakat eltüntető és persze fegyverként meg kínzásra használható ezüstrudak is. A kreatív szópárok megtalálása azonban nem elegendő, a varázslat megteremtése performatív aktust igényel, amely csak akkor működik, ha a szó kimondója az adott nyelvek magabiztos, reflektálatlan, tehát anyanyelvi szinten beszélő felhasználója. Ezért tekint el Bábel az érvényes merev társadalmi rendtől, és fogadja be, sőt keresi aktívan bőrszínre, származásra és nemre való tekintet nélkül azokat a tehetséges diákokat, akiknek tudását a szómágia működtetésére fel lehet használni.

Az ezüstrudak felhasználásának igazságtalan, csupán a gyarmatosító brit elit számára kedvező volta Robin számára már oxfordi tartózkodásának legelején körvonalazódik, amikor egy véletlen találkozásnak és egy önmaga számára is megmagyarázhatatlan gesztusnak köszönhetően tudomást szerez a bábeli eredményeket szabotáló Hermész Társaság létezéséről és munkájáról. Azonban sem a háttér fokozatos megismerése, sem az átélt megaláztatások és konfliktusok nem akadályozhatják meg a négy fiatalt abban, hogy mintegy a világról elfeledkezve kibontakozó barátságukban és a tudományban (elsősorban idegen nyelveket, nyelvtant, etimológiát tanulnak), illetve a tanultakról való vitákban elmerülve megtapasztalják az igazi boldogság, az intellektuális összhangra épülő barátság örömét. Mert fordító diáknak (ahogy a többi oxfordi diák irigységgel vegyes megvetéssel nevezi őket: „blablázónak” lenni), lelki és szellemi társakkal együtt dolgozni, éjszakákba nyúlóan vitatkozni egy-egy fordítás érdemeiről igazi bölcsészmennyország: a regény legszebb, lírai leírásokkal, érzékeny megfigyelésekkel, humorral és empátiával átszőtt jellemzésekkel teli részét éppen azok a fejezetek képezik, amelyek a fiatal fordítók lázas munkában telő diákéveinek, törékeny, pusztulásra ítélt szövetségének rajzát adják.

Kuang regényének ez a vonulata a Harry Potter-sorozat világsikere óta töretlen népszerűségnek örvendő YA (Young Adult) irodalom és a felnövekvéstörténetek, az iskolaregények (college novel) műfajába helyezi a Bábelt. Bár a regény fókuszában többnyire Robin áll, a narráció főként az ő nézőpontját követi, a cselekményt elsősorban a négy főszereplő viszonyának alakulása mozgatja a barátság megszületésétől az árulásig. A regény világának megformáltsága (az ezüstrudakon keresztül megvalósuló szómágia mint világműködtető elem) ugyanakkor a (szintén a YA-irodalmi univerzumban népszerű) fantasy irodalom körébe helyezi el a Bábelt, méghozzá Philip Pullman Az Úr sötét anyagai (His Dark Materials) trilógiája által a kilencvenes években népszerűvé vált történelmi fantasy alfajába. Egy olyan alternatív 19. századi valósággal szembesülünk, amely részletekbe menően épít a 19. század első felének angol- és világpolitikai eseményeire, konkrét történelmi tényekre, a luddita és chartista mozgalomtól és különböző éhséglázadásoktól kezdődően a Brit Kelet-indiai Társaság kereskedelmi gyakorlatának ismertetésén keresztül az első ópiumháború kitöréséig. A regényben feltűnő cégek, fogadók, hajók neve, a könyvesboltban kínált új könyvek címei mind adatolhatók, legfeljebb olyan apró változások vannak, mint például egy adott vasútvonal csak néhány évvel később épült fel, mint ahogy a regényben a cselekmény alakításának érdekében szerepel. (Az erőteljes történeti dokumentáltság már a szakmáját tekintve egyébként sinológus R. F. Kuang nevét főleg fantasykörökben ismertté tevő, a 20. század eleji Kínába vezető Mákháború-trilógiában is megfigyelhető.)

A kontextualizálást segítik a fejezeteket bevezető mottók (amelyek zömmel 18–19. századi, többnyire angol írók, költők, műveiből származnak, Wordsworth vagy Keats verseitől kezdve az első fekete nő, Mary Prince által írt, rabszolgaként töltött életét elmesélő önéletrajzig) és a tudományos esszék világát idéző lábjegyzetek, amelyek a cselekmény egy-egy homályban maradó részletét hivatottak explicitebbé tenni. A paratextusok használata egy egyetemi közegben játszódó regényben, ahol a szereplők fejezeteken keresztül vitatkoznak etimológiai, fordításelméleti vagy akár etikai-filozófiai kérdéseken, paradox módon nem elidegenítő, hanem inkább hiperrealista hatást kelt. Ugyanakkor a kiegészítések nemcsak a peterlooi mészárlás körülményeiről vagy egy adott nyelvészeti traktátus részleteiről szólnak, hanem gyakran előre- vagy visszautalnak az időben, a szereplők számára nem ismert eseményeket, kapcsolatrendszereket tárnak fel. A Bábel című regény így végső soron úgy is olvasható, mint annak a krónikának a meglábjegyzetelt kritikai kiadása, amit a tragikus végű és gyorsan levert, ám mégis sorsfordítónak bizonyuló lázadás egyik résztvevője ír, pontosan rögzítve nemcsak az eseményeket, hanem az azokban részt vevők érzéseit, reflexióit is. Ebben a megközelítésben a lábjegyzetek egy majdan újjáépült bábeli (vagy más tudományos intézethez kötődő), az angolszász filológiai hagyomány szellemében időnként már-már komikusan aggályos pontosságra törekvő kutató/olvasó alakját vetíti a regény mögé társszerzőként. „Itt a lehetőség, hogy felszólaljunk az archívumok ellenére” (588.), mondja a krónika összeállítója, hiszen a könyv célja megőrizni az intézményes kontroll alá vonható mainstream narratívával szemben a saját történetüket. A szöveg gyakori lábjegyzetekkel való megszakítása éppen ennek a kétségbeesett pillanatban tett kísérletnek a sikerességét hivatott megjeleníteni. Fordításokról lévén szó, nagymértékben épít a regény filológiai kérdések megvitatására, etimológiai érvek ütköztetésére, ezzel jelentősen megnehezítve a más nyelvekre való fordítás feladatát. Az eredetiben a szöveg szerves részét képező lábjegyzetek a magyar fordításban kiegészülnek a fordítói jegyzetekkel, amikor egy-egy angol kifejezés (pl. a postakocsi angolul stagecoach vagy a shortbread) etimológiája kapcsán beszélgetnek a szereplők.

Robin névválasztásának jelenete a regény nyitófejezetében, illetve az a tény, hogy az önként vállalt halál pillanatában édesanyját látja, aki „igazi nevén szólítja őt”, nemcsak a fordításban való átváltozás gondolatát helyezi fókuszba, hanem az identitás, a valamihez való tartozás, attól való elidegenedés és ahhoz való lojalitás kérdését is, hiszen ez az, amely mindvégig meghatározza a főszereplők dilemmáit és döntéseit. Jonathan Swift Gulliver utazásai – a gyermek Robin kedvenc könyve, amelynek szerzőjétől nevét kölcsönzi, és amelynek ismeretlen világokban magányosan boldogulni kényszerülő hősében már kisgyermekként magára ismer – visszatér a regény egyik kulcsjelenetében. Robin Oxfordban nevelkedett fordítóként, kvázi idegenként kerül vissza Kantonba, de gyerekkorának helyszínére már nem ismer rá, az ottani ópiumbarlangoktól elborzad, már-már öngyilkosságot fontolgatva ismét Gulliver helyzetében látja magát, aki a bölcs lovak földjéről otthonába visszakerülve már nem tudott azonosulni az emberekkel, látásuk gyűlöletet, visszatetszést kelt benne.

Robin belső harca az indiai Ramyval és a haiti Victoire-ral az élményazonosság tapasztalatára, a fehér, felső-középosztálybeli Lettyvel szemben pedig a megvalósulni nem tudó megértésre épülő kapcsolati dinamikája és az ezekből fakadó viták Franz Fanon, Edward Said, Homi K. Bhabha és más posztkoloniális szerzők gondolatait jelenítik meg dramatizált formában. A fordítást mint elnyomó, kizsákmányoló gyakorlatot ábrázoló Bábel ugyanakkor mintha Gayatri Spivak híres, 1988-as Szóra bírható-e az alárendelt című esszéjéhez kínálna regényméretű széljegyzetet, hiszen fikciós formában jeleníti meg azt, ahogyan a nyugati kultúra, tudomány nem ártatlan és nem objektív, hanem létrehozójának érdekeit szolgálja. Ugyanakkor itt éppen a szó, a beszéd az, amely a főszereplők által hozott identitást érintő döntés nyomán képes egyfelől artikuláltan megjeleníteni az idegennek, alárendeltnek tekintett szereplők céljait, másfelől ez lesz az az eszköz, amely konkrétan megsemmisíti a gyarmati/nyelvi/kulturális elnyomást szimbolikusan megtestesítő tornyot.

R. F. Kuang regénye tehát újrameséli, vagy a könyv szellemében talán helyesebb azt mondani, hogy „újrafordítja” és ezáltal átkontextualizálja a civilizáció nyugati történetét.

A fordító (különösen a tolmács) alakja narratológiai szempontból egyébként egyaránt alkalmas aktív, cselekménymozgató és szintetizáló szerepre, hiszen éppen fordítói, tolmácsi munkájának köszönhetően kapcsolatba kerül a legtöbb szereplővel, ugyanakkor feladata nem csupán nyelvek és kultúrák közt közvetíteni, hanem általában reflektál is azokra. Noha a fordító alakja több kortárs irodalmi műben is megjelenik (pl. Leila Aboulela, Ann Pratchett, Rachel Cantor, Rabih Alameddine regényeiben), Kuang munkája eltér ezektől abban, hogy itt különböző fordításelméleti kérdések kulcsszerepet kapnak a regénynarratíva alakításában, konfliktusok formálásában, illetve egyes szereplők jellemzésében. Egyaránt megjelenik a fordítás transzkreatív, átalakító szemlélete és egy materiálisabb, strukturalistább fordításkoncepció (különösen a szópárok megtalálásának kérdéskörében), jelen van a fordítás mint a kulturális közvetítés témaköre, illetve a műfordítás értelmezésként, adott kulturális körhöz való közelítésként való tételezése. Első, ismerkedő beszélgetésük során például Robin és Ramy az Ezeregyéjszaka meséinek Antoine Galland-féle francia fordításáról beszélgetnek, amit Ramy fiatalosan szenvedélyes felháborodással utasít el, mint az arab kultúrától idegen munkát. „Galland mindent megtett, hogy franciásítsa a párbeszédeket, és kitöröljön minden kulturális részletet. (…) Hárún-al-Rasíd ágyasait dames ses favoritesnek fordította. Kedvenc hölgyeknek. Hogy lehet »kedvenc hölgyek« az »ágyasokból«? Emellett teljesen kihagyta belőle az erotikusabb szakaszok egy részét, és magyarázatokat tett bele a kultúráról, amikor csak a kedve tartotta. Mondd csak, hogyan lehet elolvasni egy ekkora művet, miközben egy trottyos francia szuszog az ember nyakába minden forróbb jelenetnél?” (73.)

Talán leghangsúlyosabban egy fordítással kapcsolatos olasz nyelvű, közhelyszámba menő mondást jelenít és értelmez a könyv, mégpedig egy olyat, amelynek eredete homályba vész, de Giuseppe Giusti 19. századi toszkán közmondásokat tartalmazó gyűjteményéből sokak számára ismerős: traduttori traditori / a fordítók árulók. Bábel fordítóinak egy része, elsősorban a perifériákról, a gyarmatokról származó, csupán ritka nyelvtudásuk miatt befogadott fiatal tudósok helyzete ezt, illetve tágabban a zsarnoki hatalomnak kiszolgáltatott értelmiségi mindenkori dilemmáit jeleníti meg annyi áthangolással, hogy esetükben az etikai önreflexió elkerülhetetlen, hiszen a sikeresen elvégzett intellektuális munka eredménye konkrétan is bilincsként tárgyiasulhat.

Kuang regényének egyik olvasata talán éppen ezt az egyre kikerülhetetlenebb kérdést kínálja megfontolásra: mihez kezdhet egy adott kor a bölcsész értelmiségivel, és mihez kezdjen a gondolkodó bölcsész a maga korával?

R. F. Kuang: Bábel, avagy az erőszak szükségszerűsége. Agavé Könyvek, Budapest, 2023. Fordította Horváth Vivien.

‍