A feketemunka törvénykönyve

Lövétei Lázár László Feketemunka című kötete egy Lövétei Lázár László-idézettel indul: az első fül a szerző egyik interjúválaszából közöl részletet, melyből kiderül, hogy számára „izgalmas volt a kérdés, hogy ezekbe a csontszáraz »riportokba« vajon sikerül-e annyi vért (érzelmet?, lelket?) diktálni, hogy megmozduljanak, és versként kezdjenek viselkedni.” Műfajelméleti mezsgyére lépünk tehát már rögtön a fülszövegben, noha nem elsősorban Lövétei versdefiníciós ismérvei mentén – hiszen ha a vers mibenléte tényleg azon múlna, hogy diktálunk-e bele valamennyi vért, akkor nemcsak a vers lenne vers, hanem még némelyik hurka is.

Komolyabban véve a felvetést azonban, a recepciónak érdemes volna számba vennie a felmerülő műfaji kérdéseket is – mi kezdjük talán mégis inkább a tematikai jellegű vizsgálódásnál. A kötet szorosabban vett előképei közt Nagy Koppány Zsolt A vendégmunkás dalai című szociografikus önvallomását, Ferenczes István Didergés című költeményét, Domonkos István Kormányeltörésben és YU-HU-RAP című hosszúverseit, Fekete Vince Fenyő a sivatagba’ című tárcanovelláját vagy Tóth Krisztina Játszódjatok című novelláját említhetjük. A Feketemunkában pedig már lehetőségünk nyílik arra is, hogy lényegesen koncentráltabban és dimenzionáltabban is megismerhessük a kétkezi vendégmunkások életét.

Még akkor is, ha a versbeszélő nem mindig tartja magát egylényegűnek ezzel a közeggel. Erről árulkodik, amikor a kötet egyik legerősebb versében, a Krumplis gulyás című, enyhén szürreális lírai jelenetében az Első munkás „Lacika” Shakespeare Macbethjéből olvas fel, míg a többiek kutyakonzervből főznének gulyást. Vagy amikor a De profundis már szóhasználatával is differenciál: „Te legalább tényleg segédmunkás vagy /Illetve hát idézőjelesen /De csak nagyon idézőjelesen/ Afféle »szakképzetlen anyagmozgató« /Látva a lengéscsillapítókat-fékdobokat /Beugrik a vas-szén diagram /Sikeresen vizsgáztál az egyetemen anyagismeretből differenciál-egyenletekből speciális matematikából”.

A kirekesztettség élménye egy vendégmunkásnál általában akkor jelentkezik masszívan, ha eltérő nyelvi és kulturális közegbe kerül. Domonkos István fent hivatkozott költeményei éppen erről a tapasztalatról, a Svédországba szakadt alkalmi munkás, majd emigráns idegenségérzetéről és annak okairól számolnak be. S bár a határnyitások után keblére ölelő Magyarország romantikus képzete felől olvasva meglepőnek is tűnhetne, de a hazai vendégmunkás-irodalom, élén most már a Feketemunkával, nagyon is hasonló tanulmányokat vonultat fel – az úgynevezett anyaországból származóan. Az viszont már a megbélyegzés minősített esete, amikor a Tizennegyedik vignettában a határon túlról érkező magyar munkásokat inváziós kártevőkhöz hasonlítják: „Aljamunka ennél is annál is /Gyakorlatilag ingyen /S még volt pofájuk azt mondani /Hogy velünk is ugyanúgy járnak majd /Mint a franciák a harlekinkaticával: /Egy idő után több gondot fogunk okozni /Mint amennyi hasznot hajtunk.”

A hierarchikus kitaszítottság egzisztenciális szinten is jelentkezik: nem nehéz szegénységirodalomként olvasni már a kutyakonzervet evő vendégmunkások történetét sem, ám a szociális nyomorról legintenzívebben a Fekete munkás ad számot. A vers mottója Knut Hamsun Éhség című regényéből vesz részletet, amelyben az éhező norvég fiatalember kitalál egy nyelv nélküli szót a sötétségre, midőn hatalmába kerítette „a koplalás vidám őrülete” (Hajdú Henrik fordítása). „Feketemunka lesz tehát a könyv címe /S már csak a szó /Az a Knut Hamsun-féle »igazi szó« »legfeketébb szó« »kegyetlenül fekete szó« kellene /Mert nagyjából tudod már /Mi a bajod” – rögzíti a Fekete munkás című vers. A szó megtalálása a kevésbé speciális esetekben a nyelv megtalálását jelenthetné, és itt talán kanyarodjunk vissza a Feketemunka fülszövegének tétjéhez: talál-e költői nyelvet a tényanyag?

Ha a könyv egészét tekintjük, akkor arra egy poétikailag szerényen díszített, többször alulstilizált, helyenként stílusidegen nyelv jellemző. A kötet első mottója például rögtön egy szó szerinti törvényi hivatkozás; az első vers, a Baráber-CV a Magyar Néprajzi Lexikon vonatkozó szócikkének egy valamelyest átírt változata; A Törpikében című darab csaknem felében idéz jogi textust, s valahogy nem érkezünk el a lírai magaslatra akkor sem, mikor végül hexameterekbe torkollik a szöveg; a Filmajánló és a Fehér ló pedig gyakorlatilag újságcikkleiratok. Nem a readymade-ek létjogosultságának megkérdőjelezéséről volna itt szó – nem mindegy azonban, hogy egy-egy ilyen talált szövegnek milyen a kötetben elfoglalt pozíciója. Kétségkívül másként viselkedik ugyanis akkor, ha egy többnyire átpoetizált nyelvet használó könyvben okoz kontrasztot, és másként, mikor egy jellemzően depoetizált nyelvet mélyít el.

Ha viszont az általánosításból hátralépünk, akkor azt is észrevesszük, hogy a kötet egyes darabjai egymáshoz képest korántsem annyira egysíkúak nyelvileg, mint ahogyan azt a fentebb írtak sejtetik. A poétikai gázrózsa takarékra állítása pedig tematikai szempontból is indokoltnak látszik, ha történetesen kutyatápot főznek a versben. Erre utal a kötet második, Weöres Sándortól származó mottója is: „S a fekete? /mint tompa csönd közel és messze, /se éneke, se üteme” (A vak). Lövétei ellenben igenis legérzékenyebb költői hangján szólal meg több helyütt, s különösen azokban a kitüntetett versekben, melyek az egyéni tragédiákat olyan megrázó letisztultsággal jelenítik meg, akár a korábban említett Domonkos-poémák. A Kórházablak alkoholista és öngyilkosságba menekülő Bandija pont olyan lesújtó zárlatot ad a kötetnek, mint az Elvetélt riport teljes kilátástalanságában a megélhetéséért könyörgő iszákos alakja – minthogy éppen a kötet utolsó két verséről van szó.

Hogy minden dokumentarista törekvésének ellenére mégis beszűrődik a Feketemunkába a fikció, annak legárulkodóbb példája Az utolsó munkás című vers, melynek már mottója is egyértelműsíti, hogy a szőlőmunkásokról szóló evangéliumbéli példabeszéd átiratáról van szó. Arról pedig, hogy egyúttal Petri-parafrázist is olvasunk, a szerző értesít minket egyik interjújában, s hát a kezdő sorok is ugyanerről tanúskodnak: „Szokványos nap volt /Fizetsz valamit?!” Különös az együttállás: mintha a bibliai szőlőmunkásoknak és a Hogy elérjek a napsütötte sávig című vers megszólalójának közös pontja abban a tanításban képződne meg, mely szerint megtisztulni sosem késő.

A Feketemunkás végkifejletében viszont, mint láthattuk, nem érkezik el a katarzis. Olvasóként lent maradunk a Petri-féle pince mélyén, az alkalmi prostituált társaságában, akinek „profi kurva” alteregója nem véletlenül jelenik meg a Tizenegyedik vignettában sem: prostituálja magát a feketemunkás is, hiszen pénzért vállalja a megalázottságot, a társadalomból való kirekesztettséget. Ráadásul, akár a kéjnők, havonta néhány napot ő sem dolgozhat, előbb oda-vissza át kell lépnie a határt a friss pecsétért. Erre utal a kötet alcíme (Egy hónap), huszonhat számozott és huszonhat címes, valamint három „hazaérkező” versből álló szerkezete, illetve telepecsételt útlevelet ábrázoló borítója is.

A Feketemunka darabjait a nonfikcionalitás hangsúlyozása miatt lehetne akár riportverseknek is hívni, bár a különböző neveken hivatkozott versbeszélők mentén a szerepvers vagy helyzetlíra megjelölést is használhatnánk. És még az is megeshet, hogy akkor járnánk a legközelebb az igazsághoz, ha mégis színtiszta alanyi költészetként könyvelnénk el. Hiszen – minden távolságtartó gesztus ellenére – az övéivel vállalt sorsközösség s így végeredményben az artikuláció hitelessége messzemenően alanyivá teszik a megszólalót. Igen, minden bizonnyal alanyi költészettel van dolgunk: a versek mögött húzódó megéltség és az abból fakadó személyesség, az érzelmi gazdagság és a líraanyag személyes tétje teszik a szociális és esztétikai szempontból is lényegbevágó kérdéseket feltevő Feketemunkát az utóbbi tizenöt év legjobb Lövétei Lázár László-kötetévé.

Lövétei Lázár László: Feketemunka. Egy hónap. Kalligram, Budapest, 2021.

‍